A-La-Carte

Egy csipetnyi őrület (2020/3)

Christian Tschida más, az ő kérlelhetetlen igényei és a tökéletes ízlés ösztöne juttatta őt a csúcsra – oda, ahol minden, csak nem kényelmes az élet. Ezért a laissez-faire mestere semmit sem akar a véletlenre bízni.


Illmitz az egyik olyan tipikus burgenlandi település, amely mindig kicsit kihaltnak tűnik. Ha a melegebb szezonban nem tekernének időnként izzadt kerékpáros turisták az üres utcákon, azt hihetnénk, hogy a Fertő-tó melletti községet az összes ember elhagyta. Rikító színű sportruháikban úgy festenek, mint furcsa egzotikus madarak a családi házak elutasító homlokzatai mellett.

Csak egy ragyogóan fehérre meszelt régi udvarház lóg ki a sorból. Az egyenruhás, gondosan nyírt előkerttel rendelkező lakóházak mellett úgy hat, mint egy másik évszázad emléke.

A bejárati kapu mellett egyszerű ezüst betűkkel ez áll: CT – Christian Tschida kezdőbetűi.

Tschida mindig is egy kicsit más volt, mint a többiek, mindig is kitűnt a környezetéből. És nem mindig szerzett ezzel barátokat. Sokan arrogánsnak, elérhetetlennek tartják. Valójában a borásznak ellenszenves a tudatlanság és a középszerűség. Ezt pedig hangot is adja, ha kell. Szigorú mércéjét saját magával szemben is alkalmazza. Borainak nem jónak, hanem zseniálisnak kell lenniük, nem tetszeniük, hanem lenyűgözniük. Olyan igények, amelyek talán éjszakánként néha gyötrik, de amelyek a csúcsra is repítették.

Idehaza kiemelkedő borászként tartják számon, nemzetközileg pedig popsztárként ünneplik. Különösen a skandinávok bolondulnak érte. A koppenhágai Noma kultikus étteremben alig van olyan menü, amelyben ne lennének Tschida-borok. Mads Kleppe fősommelier, a természetes borok világának hajtóereje és guruja évente többször is elzarándokol a burgenlandi Illmitzbe, hogy új alapanyagot válasszon a Noma excentrikus fogásaihoz. Ha Kleppének egy nyers rénszarvas mellé kell bor, nem ritkán egy véres kékfrankosban találja meg azt Tschidánál.

Japánban „Tschida San”-t, ahogy tisztelettel hívják, már-már hősként tisztelik. Amióta borai az egyetlenek voltak egy gyűjtő pincéjében, amelyek sértetlenül vészelték át a földrengést, a borászt is sebezhetetlennek tartják.

Ami magától értetődőnek hangzik, az a valóságban évekig tartó, kemény munka, számtalan kísérlet és vakmerő befektetés eredménye. Tschida szerencsejátékos. No risk – no quality.

„A borok ugyanis nem repülnek maguktól a tőkéről a pohárba” – mondja –, „valójában nem teszek mást, mint folyamatosan csavargatom az összes lehetséges csavart.” Tschida a laissez-faire egyik úttörőjének számított, lázadóként a pincében folyó kemény fegyelmezés ellen. Azt az elképzelést azonban, hogy kiváló borokhoz csak hízelegni kell a szőlőnek és kedvesnek lenni a pincében, félreértésnek tartja. A bio- és naturbor-mozgalmaknál fennáll a veszélye annak, hogy túlságosan ideológiai alapon határozzák meg magukat.

„Nem elég mantrákat énekelni a szőlőben” – véli.

Mégis a biogazdálkodást tekinti alapvető feltételnek, a minőség alapkövének. Korai meghatározottság ez, apja már harminc éve is ellenezte a vegyi fegyverek használatát a szőlőben.

Tanúsítványt nem akar, a szőlőiben tett egyetlen pillantás feleslegessé teszi a kérdést. Vastag, szalmával kevert komposztréteg fekszik a szőlősorok között. Úgy jár az ember, mint egy bársonyszőnyegen. Minden a talaj termékenységéről szól, és azt ennek megfelelően kényeztetik. Számtalan gyógynövény, fűféle, takarmány- és gyógynövény burjánzik rajta. A szomszédoknak egy vad dzsungel, Tschidának és szőlőinek paradicsom.

Az illmitzi szőlők mellett egy ideje Purbachban is birtokol pompás példányokat, a Fertő-tó másik oldalán. Büszkén vezet végig a Leithaberg lejtőire simuló szőlőültetvényeken.

„Egy álom” – mondja, és nemcsak a kilátást érti alatta. Fent, 240 méteres magasságban a szőlők az erdővel határosak. Érezhetően hűvösebb van, mint az illmitzi Fertő-zugban, és mindig fúj egy kis szellő. Álom a talaj is: mészkő vagy pala kvarccal. Itt is maximális erőfeszítést tesz. A legfinomabb állandó zöldítés, végtelen komposzt. A tőkék lágyan metszve, a lombozat levegősre vágva. Cserébe sokat követel a tőkéitől: sűrűn ültetve, néha még kétkaros rendszerben is, azaz két tőke távolság nélkül egymás mellett, folyamatos versengésben a vízért és a tápanyagokért. Így kényszeríti őket a mélyre. Költséges vállalkozás, a legalacsonyabb hozamokkal, de ami kijön belőle, az egy külön kategória. Egy csipetnyi őrület.

Mellette egy bakművelésű ültetvény, a tőkék nincsenek drótkerethez kötözve, hanem nagyobbrészt élvezik a szabadságot. Idén szüretelik először az ottani szőlőt.

Tschida 14 hektár első osztályú szőlőbirtokkal rendelkezik, főleg nagy, egybefüggő területekkel, hogy az erőfeszítés kifizetődjön, vagy ahogy Tschida mondja: „hogy lehessen valami mondanivalója”.

A forró években sem tartanak barokk orgiákat a purbachi borok, csak aromás koncentrációban gyarapodnak. „Ízrobbanás”, ha sikerül az ideális pillanatban szüretelni őket – éretten, de nem túléretten; sok sav, kevés alkohol. A művészetet, hogy a pannon klíma egyre növekvő szárazságával szemben ne csak ízt, hanem frissességet is kipréseljen, mára tökéletesen elsajátította. Ez lett a védjegye.

Purbachból származnak a Pinot noirjai is, például az Edelgrabenből, ahol a mész uralkodik. A tőkék alatt nagy mészkőtömbök hatolnak a felszínre. „Semmi más, mint egy kőhalom” – mondják az emberek. „Világszínvonalú termőhely” – véli Tschida.

Nyersen, sebesen, borotvaélesen issza magát, sok csupasz hús, kevés tabu. A Thenauból a Pinot derűstől melankolikusig mutatkozik.

A palás Eisner viszont tüzet és vért ad a burgundinak. Ijesztően szép és fájdalmas, a legmélyebb mélységekbe húz le, oda, ahol a démonok laknak. Nem bor az ijedős lelkeknek. Blue Velvet. Több álom, mint valóság.

Végül mindhárom dűlő egy Cuvée-ben tűnik el, hogy szenzorosan a legkülönbözőbb szekvenciákban jelenjenek meg újra – ellentmondások tökéletes egyensúlyban.

Tschida nem hódol semmiféle dűlő-fetisizmusnak, ami csak az érzékszervi kishitűeket vonzza. Nem kevesebbet akar, mint egy nagy, sokrétű egészet létrehozni. Eltekintve attól, hogy nem szeretne évről évre kóstoló bizottságokkal bajlódni, amelyek a vizsgaszámról vagy annak hiányáról döntenek. Hivatalos áldásuk nélkül a dűlő nevét nem szabad feltüntetni. Ezeket aztán ravaszul kell körülírni, ha közölni akarja, honnan származik a bor. De a címkén lévő keresztrejtvényekhez a borásznak nincs kedve. Így a borai olyan beszédes neveket viselnek, mint Felsen, Kapitel vagy Non Tradition, és kultikus művészeti címkéket; mint például a „Himmel auf Erden”, Alfred Hrdlicka egyik rézkarca, amelyen a fiatal Schubert szabad szellemű hölgyekkel mulathat.

Vagy legújabb szerzeménye, a Birdscape: egy komor forgatókönyv, mint Goya egyik rémálma, amelyben az ész álma szörnyeket szül, amelyek számtalan madárszemből bámulnak ránk.

A Birdscape Hell Rot kezdetben egy vidám bor, egy macerált rozé a vörösbor felé vezető úton. A borász „pink maceration”-nek hívja. De nincs élvezet komolyság nélkül, nincs bizsergés borzongás nélkül. Ez olyan ellentmondást eredményez, amely végigkíséri Tschida munkásságát, egy ambivalencia, amelyet az élethez hasonlóan el kell viselni.

Honnan jön ez az önkép, hogy a legjobbak közé tartozik, az egyediség akarása, az antitézis iránti vágy?

„Ez karakter kérdése” – hiszi –, „sőt mi több, egy pozitív naivitás, hogy a jó érvényesül a világban.”

Olyan karakter, amely bizonyára töréseket is mutat, amelyben újra és újra kétségek gyötörnek, és a nyomás, hogy megfeleljen saját igényeinek – valószínűleg a külső elvárásoknak is: olyan őrültek, mint Mads Kleppe sztársommelier, a függöny mögé néznek, minden hordót megkóstolnak, a szőlőben minden követ megvizsgálnak, hogy csak tisztességes anyagot vigyenek haza Koppenhágába.

Semmi sem marad rejtve. „Ott meztelen vagyok” – állapítja meg a borász.

Meztelenek végül a borok is, semmi sem takarhatja el a lényegüket.

„A pincém nem aromatizáló intézet” – mondja. Ha valaki olyan színházat rendez a szőlőben, mint ő, nincs szükség korrekcióra. Kontrolldiéta, amit előírt magának. Egyre többet elhagyni. A diéta azonban nem jelenti a teljes lemondást. Megtanulták: a bor nem repül magától a tőkéről a pohárba. Folyamatosan csavargatni az összes csavart azt jelenti: számtalan megfontolás, kísérlet, döntés. Az a döntés is, hogy valamit hagyjunk figyelmen kívül.

„Az ember idővel kifejleszt egy érzéket arra, mikor kell beavatkozni, és mikor lehet elengedni” – véli.

Egy lényeges csavar bizonyára a szőlőprése is, a „prések Rolls-Royce-a”. Egy luxus, amiért évekig kellett spórolnia.

Támogatást nem kapott, a hatóság szerint ez nem „minőségjavító intézkedés”.

A Franciaországból származó készülék mindent tud, finomabban talán nem is lehet préselni a szőlőt. Semmilyen másodrendű préslé, csak ami szabadon folyik, az válik borrá. Az pedig kristálytiszta és keserűanyagoktól mentes – tiszta nedű homeopátiás mennyiségben. Mindenesetre költséges vállalkozás. Azután újra elengedni, Laisser-faire: erjesztés, érlelés beavatkozások nélkül, összetevők nélkül. Nagy fahordókban. Nem maszkírozva barrique-ban és nem bezárva acéltartályba.

A borok tudnak lélegezni. Nyomot hagynak, a szőlőültetvények nyomát. A kilátást a tóra, a tücskök ciripelését, a nyári napsütést, a lágy szellőt. Aztán kilépünk újra Illmitz utcáira, el a gondozott előkertek és az elutasító homlokzatok mellett, amelyek mögött talán szakadékok rejlenek, talán viszont semmi különös.

Christian Tschida
www.tschidaillmitz.at

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!