Tavaly San Sebastián volt Európa kulturális fővárosa. A baszk város évtizedek óta a jó ételek egyik globális központja.
Alexander Rabl szövege
13 óra, és pontosak vagyunk. Mert 13 órakor jelenik meg Nestor – akiről a bárt elnevezték, ahol több mint 30 éve főz – a tortillával. Csak ez az egyetlen tortilla létezik, és aki egy darabot akar belőle, annak időben le kell foglalnia, vagy szerencsével juthat hozzá, ha túl kevés vendég foglalt – ez egy olyan helyzet, amivel éppúgy nem lehet számolni, mint egy tíz napig tartó szép időszakkal Baszkföldön. Bár lenne rá kereslet, Nestor naponta csak két tortillát készít. Egyet 13 órakor, egyet pedig este 20 órakor, amikor a bár a szieszta után újra kinyitja kapuit. A tortilla egy rituálé: pont megfelelően puha és szaftos burgonya a tökéletesen átsült tojásburokban. Nestor kipipálja a neveket a listán, és kis tányérokat ad át a helyiségben. A kis bárnak nagyjából annyi kritikája és Instagram-bejegyzése van, mint a Nomának, az Eleven Madison Parknak vagy az Osteria Francescanának. Ez olyan vegyes turista-közönséget biztosít Nestornak, mint a Harry’s Barban vagy a Café Sperlben. Muszáj ezen keresztülmenni, hogy egyszer itt ehessen az ember? A válasz sajnos: igen.
San Sebastiánt az európai gasztronómia közelmúltbeli fejlődését tekintve Párizs, Koppenhága, London vagy Barcelona szintjén kell kezelni. Az új baszk konyha olyan nevekre hivatkozik, mint Pedro Subijana, Juan Mari Arzak vagy Martin Berasategui. Ők, az ő éttermeik és tanítványaik éttermei azok, amelyek évről évre gondoskodnak arról, hogy az ínyenc zarándokok áradata ne szakadjon meg a baszkföldi gyönyörű város felé. Ám a gourmet-címek és a kis, egyszerű bárok közötti keverék az, ami nagy vonzerővel bír, és ezzel együtt a pintxos-kultusz teszi az itteni tartózkodást olyan izgalmassá és változatossá. És az a gazdag kulináris történelem, amely minden falathoz kapcsolódik, amit e bárok látogatója élvez.
Amikor egy szakács (vagy szakácsnő) Baszkföldön egy tányért tesz a vendég elé, történetet is tud mesélni hozzá. Elena Arzak meséli: „Apám szereti a tükörtojást és a Pimentos-t. És tudni kell, hogy a tyúktojás ezen a környéken mindig valami különlegesen értékes dolog volt. Ez az étel neki van szentelve.” Egy először sous-vide-olt, majd ropogósra sült tojásról van szó. Ahogy San Sebastián csúcséttermeiben gyakran tapasztalható, a modern technika háttérbe szorul. Ez a nagy különbség a 2000-es évek spanyol avantgárd konyhájához képest, amikor az ún. molekuláris konyha technikái (ami mindig is egy ostoba és félrevezető név volt) gyakran az egyetlen ötletet jelentették, amit egy étel kínálni tudott. A tojás, amelyet őrölt Piment d'Espelette burokban főztek, kis gombákkal és azzal a kis „borsó-könnyel” érkezik, amely a formájáról kapta a nevét, és csak néhány hétig kapható az évben. Egy olyan étel, amelyet egy bárban is felszolgálhatnának, annyira egyszerűen érkezik. Juan Maria és lánya, Elena Arzak a baszk csúcsszakácsok klasszikusai közé tartoznak, az étterem természetesen hétköznap délben is tömve van. A hangulat fergeteges, a bor bőven folyik (a ház pincéje méltán legendás). „Ha a világon mindenki ugyanazt főzné, a vendégek spórolhatnának az utazáson, és ehetnének otthon” – mondja Elena Arzak, és felszolgálja a következő fogást. Avokádó-, cékla- és citruskrémből készült szószra egy Carabiniero (vörös garnéla) fekszik, rajta egy krillből készült galette lebeg; apró rákocskák, amelyek tulajdonképpen a planktonhoz tartoznak, és Elena Arzak szerint öt órával az elkészítés előtt fogták ki őket. Az apró állatkák tömény, jódos-édes íze lenyűgöző. Az Arzak család nem tagadhatja a játékosság iránti hajlamát. Amikor ördöghalat tálalnak egy szárított tintahal-léből készült rácsos „piramissal”, mellette egy fűszercsíkkal, amely a Nílust hivatott ábrázolni, és hozzá a sárga paprikából készült szószból származó hieroglifákkal, akkor az kissé óvodás konyhának tűnik, de egyszerűen jól esik. A szaftos hal tiszta élvezet, a szósz pedig tökéletesen kiegészíti. Elena Arzak, akinek a konyhafalait halbőr-dekoráció borítja, éppúgy megőrizte a gyermekkori játékösztönt, ahogy figyelemre méltóan jó és intelligens szakács is egyben.
A tökéletesen „bleu” (véresen) sült galambhoz egy klasszikus, sok zöldséggel gazdagított szósz érkezik, nem redukció. Valami hideg, almából és virágokból készült fogás indiai fűszerekkel tökéletesen látja el a desszert előtti fogás szerepét. A desszert egy csokoládétruffel gránátalmával, maracujával, hozzá borsos, csípős elemekkel. Papa Arzak teszi a tiszteletét a helyiségben. Már nem a legfiatalabb, de összeszedettnek és jókedvűnek tűnik. Evés előtt a vendég megtekintheti a ház szívét. Ez az ízek könyvtára. Fűszerek, szárított, fermentált dolgok, évek alatt a világ minden tájáról összegyűjtve, dobozokba töltve, amelyeket szépen rendszerezve és feliratozva tárolnak a kísérleti laborban. Az emlékek, inspirációk és textúrák külső tárhelye.
Amit a san sebastiani bárokról tudni kell, az az, hogy mindenhol van egy lapos képernyős tévé, anélkül, hogy a vendégek többsége bármilyen figyelmet szentelne a jelenlétének. Többnyire foci megy, néha egy őshonos labdajáték is, ahol puszta kézzel ütik a labdákat. Természetesen vannak regatták is, és a szörfözésnek is megvan a megfelelő szerepe az Atlanti-óceán partvidékén. A népszerű vízi sportversenyek közé tartozik egyébként a tengeri evezés. Jól olvasták: tengeri evezés. Ezzel a nagy versenykedvvel nem is meglepő, hogy minden évben tartanak egy Pintxos-versenyt.
Az egyik legutóbbi éves győztest a dísztelen Antonio bárban találjuk: kenyér zöld Pimientos-sal és szardellával. Hozzá a lágyan gyöngyöző Txakoli, egy bor, amely Getaria környékén a parton terem, és a baszkok körében hatalmas a fogyasztása. Többnyire vizespohárban szolgálják fel, és művészi módon, félméteres vagy nagyobb sugárban töltik ki. Belépsz egy bárba, elfogyasztasz egy-két Pintxost és egy pohár Txakolit, ez a folyamat négy-öt további bárban is megismétlődik. A Pintxos-Txakoli rituálé csak akkor ér véget, amikor eljön a Gin Tonic ideje, a baszkok nemzeti emésztőitaláé.
A baszk életkultúrához hozzátartozik a kimozdulás. Délben és este elhagyják az irodákat és a lakásokat. Ekkor másodpercről másodpercre dagadó tömegek alakulnak ki a kávézók és bárok előtt. Nemcsak a fővárosban, hanem a legkisebb faluban is vidéken. A közös élvezet öröme annyira meghatározza a városképet, mint az óvárosok régi templomai és szűk sikátorai. Ezek egyszerű falatok, csak kivételes esetekben művésziek, amelyek a tenger vagy a föld témáját járják körül. Újra és újra trónol egy tojásétel, egy tortilla vagy egy omlett a kenyéralapzaton. Természetesen a Bellota-sonka is szerepet játszik. Egyszer egy kemény tojás az, rajta orosz saláta, megkoronázva egy egész közepes méretű rákkal.
A kis, enyhe és pácolt paprika, olajbogyó és szardella kombinációja, amely egy fogpiszkálón alkot sort, mindenhol kapható, és Gilda névre hallgat. Valójában a bárok konyhája szegényember-konyha, olyan összetevőkkel, amelyeket Európa többi részén nem is ismernek, nemhogy megszerezhetőek lennének. A baszkok akkor jutottak jóléthez, amikor az ETA visszavonult a spanyol kormány elleni fegyveres harctól. Mostanra Baszkföld Spanyolország leggazdagabb régiója, adósságmentes. San Sebastián szépen ki van csinosítva, talán EU-s pénzekkel (2016-os kulturális főváros) is feljavítva, és a tereken, valamint az utcákon ápolja a finom életmódot.
A közép-európai számára San Sebastián a kulináris életművészet életmentő lövése, amit otthon mindig hiányolni fog, tekintet nélkül arra a tényre, hogy a gasztro-rajongók időközben úgy próbálják lelegelni a környéket, mint a sáskák. A baszkok barátságosan bánnak velük, egyrészt mert tudják, hogy pénzt hoznak, másrészt mert örülnek annak, milyen nagyra értékeli az egész világ az ő saját életkultúrájukat. A Nestor bárban meg sem rezzen az arcuk, ha egy ázsiai pár három órán át elszöszmötöl egy paradicsomsalátával (mellesleg a világ legjobb paradicsomsalátája, amiben nincs más, csak durva só, bors és olívaolaj), rengeteg szelfit készít, és minden falat között SMS-üzeneteket küldözget. A Nestor steakei feltehetően a leggyakrabban posztolt ételek közé tartoznak. „Bleu” (véresen) sütik őket és forró tányéron tálalják, egy steak két-négy étkezőnek is elég. Az ostobák a hús szeleteit a forró lapon még pár percig tovább sütik, amíg szürke színt nem öltenek, és a legalább tízéves tehén, amelyből a darabokat vágták, még egyszer meghal.
Közvetlenül a szomszédban található a Txepetxa bár. A vendégek előtt fel vannak rakva a kenyérfalatok, amelyek alapját szardella (anchoas) képezi, különféle adalékokkal és krémekkel tálalva. Ez jól néz ki, de aki arra gondolna, hogy csak úgy elvegyen egyet, jobban teszi, ha ettől eláll. A Pintxosok ugyanis mind műanyagból vannak. Az ember rámutat, a konyha pedig másodpercek alatt frissen elkészíti a vendégnek a kívánt falatot. A finom savú szardella szinte mindennel jól megfér: halikrával, füstölt lazaccal, fehér hagymával, majonézzel.
A Ganbarában, Elena Arzak ajánlására, egy hajszálvékony tojásréteg alatt olívaolajban kíméletesen sült Kokotxas (tőkehal-áll alatti hús) kapható. Egy szelet citrom mellé, semmi más. Másnap a Vallesben, a város legrégebbi bárjában (bár: ki tudja ezt igazán biztosan?), egy sereg sonkacomb alatt állva a pultnál, sonka, ami örökké érleltnek tűnik, sárga zsírszegéllyel, utána olvadóan lágy rántott tintahal. „El arte de comer de pie” – a „talpon evés művészete” olvasható a helyiség bejáratánál lévő kirakatban. A Valles az utamba esik egy új san sebastiani gasztronómiai felfedezés felé.
Az Amelia olyan, mint a délnyugatra áthelyezett mini-verziója a Nomának: nagyon egyszerű és nagyon szép fából készült bútorok, sok zöld és roppanós-ropogós a tányéron, egy top sommelier Olaszországból. Paulo Airaudo, egy szakácsfőnök, aki úgy néz ki, mint egy szakállas modell, dolgozott többek között a Genfi-tónál, valamint az Arzaknál vagy a Fat Duckban. Az étterem csak pár hete van nyitva, már dugig van, és megvan benne a potenciál, hogy Hotspot legyen, még ha a konyhának koncepcionálisan fejlődnie is kell. Mert bár a nyers makréla a roppanósra sült céklaszeletek alatt (üdvözlet északról) tiszta öröm, a nagyon jól sült csirke mellé adott meglehetősen klasszikus szósz a külön sült, lenyűgöző csirkebőrrel együtt már inkább zavaró. És hozzá zeller (észak újra köszön). Fa késsel (észak) keni az ember a csodálatos vajat a szintén csodálatos, még langyos kenyérre.
Aztán koriander alatt két szardella, tökéletes áru, pirított hagymából készült fekete porral, csodálatos tányér. Sütőtökből készült ropogós darabok feküdtek a sült borjúmirigyen, tökmaggal, ez Baszkföldön meglehetősen ritka. A desszertek a tej, joghurt és csokoládé témákat dolgozzák fel, ahol szárított csicsóka darabok is gondoskodnak a földes ízről. Mellesleg kiváló kekszek és gofri az aprés-desszert. Genfből valószínűleg a csirke vagy borjúmirigy mellé adott klasszikus szószok származnak. Kicsit vitatkoznak a konyha többi, az idő szelleméhez igazodó részével. Sokat várhatunk még tőle.
Nemcsak Argentínából jönnek San Sebastiánba, hanem Szlovákiából is. Megismerjük Marcust, aki Pozsonyban az autóiparban dolgozott. Most ő viszi az éttermet a patinás La Espigában, egy majdnem turistamentes bárban, csak pár lépésre a La Ponchától (TripAdvisor szerint Európa legnépszerűbb strandja. Ellenőrzik néha a TripAdvisort?). A La Espigában a bárnál erősítés különböző sajtok és besamel keverékével, panírban sütve (mellesleg szívesen sütnek bundában Baszkföldön), majd ismét a díjnyertes Pintxosok sorából egy zöldséggel és Pimientos-sal főzött marhahúsdarab (pofa, lapocka?) hatalmas zsírszegéllyel egy darab fehér kenyéren. A La Espiga étteremben egy tányér különböző „fritos” (sült falatok), köztük sült kemény tojás szósszal, sajt és sonka keveréke, tehát Cordon bleu hús nélkül, természetesen egy norvég homár, valamint egy garnéla és egy sörös tésztában sült húsgombóc. Nagyszerű. Luis Canas Crianza palackja kerül az asztalra, majdnem semmibe kerül, amiért a vendég szívesen tölt magának. A tőkehal (merlu) vékony tojásos bundájában citrommal ünnep. Kérdés Marcusnak, mi hajtotta San Sebastiánba. A válasz egy tizedmásodperc után: „To change my life.” Vajon vannak-e baszkok, akik Pozsonyba vándorolnak ki, és a kérdésre, hogy miért, azt mondják: „To change my life.”
Az Akelarre étterem ott fekszik, ahová Isten a teremtés nyolcadik napján egy éttermet helyezett volna. Az ember elhagyja San Sebastián városát, tíz percet kanyarog a vidéken, az Atlanti-óceán mindig látómezőben, tehenek legelésznek az út szélén, végül egy hegyen landol, ahonnan az egész partvidéket be lehet látni egészen Getaria halászfalujáig, ahonnan a legjobb rombuszhalak, szardellák és egyéb halak származnak, amelyeket az Akelarréban is elkészítenek. Fény és energia járja át a házat. Hatalmas formátumúak a tengerre néző ablakok. Pedro Subijana, aki a konyhában, a tálalópultnál köszönti a vendéget, olyan, mint egy öreg, nagy szakács. A humor megcsillan a szemében, miközben a konyhában csúcsüzem folyik. Az ún. molekuláris konyha technikáival szembeni figyelmeztetések nevetségesek. Már persze, az olajbogyó témája, már tárgyalva a Rosasban, itt is szóba kerül, amikor a „Mixed Pickles” (savanyúság) mellé egy olajbogyóból és szardellából eszkábált ovális dolgot tálalnak, ami úgy néz ki, mint egy olajbogyó, de nem az, és elolvad a nyelven, hogy felszabadítsa fűszerességét és aromáit.
Egy előétel fűszernövény-levelekből és salátákból áll, rajta esőcseppekkel. Ám némelyik levél „fake”, mégpedig tökéletesen friss és ugyanúgy elkészített, selymes és visszafogottan fűszerezett libamájparfé, miközben a cseppek aromákból és fűszerekből készült, enyhén legírozott infúzióból állnak. Nincs ecet, nincs olaj, nem kérdés, hogy ez nagy konyha. A pontra sütött norvég homár egy csészében érkezik, amely nyers és füstölt, hajszálvékony ördöghalszeletekkel van kibélelve. Egy átlátszó teafilternek tűnő tartály fűszereket és garnélaport tartalmaz, és feloldódik, amikor a forró norvég homár-bouillont ráöntik. A norvég homár feje egy kis tányéron érkezik, sütve, és a páncéljával, lábaival együtt fogyasztják el. Az Atlanti-óceánból érkező dolgok iránti tiszteletnek hatalmasnak kell lennie ahhoz, hogy a szakácsok ilyen ötletekre jussanak. A rendkívül finom marhatatár, kenyérszerű alapzaton, amely a tojás, kapribogyó és paradicsom aromáit árasztja, kedves, nyugodt átmenet a következő „kalapács-fogáshoz”, amelyet egy kortyolgatva élvezhető sherry kísér. Ezt követi egy (természetesen tökéletesen sült) tengeri sügér (loup de mer), természetesen bőrrel tálalva, ahogy itt többnyire kapja az ember, csak enyhén érezhetően zselatinos umami-szósszal érkezik, amelyet többek között szardellából és Bellota-Jabugo sonkából készítettek.
A kíméletesen konfitált Bacalao (tőkehal) „dessalée” sült metéltfészekben, egy fadobozban tálalva, majd paradicsomból készült enyhén legírozott (xantán?) szószra fektetve, amelyben tőkehal-belek úsznak. A nyálkás dolog, ami függőséget okoz. A fadoboz és a sült tészta egyébként – mint megtudom – egy Bacalao-halászra emlékeztet, aki a szárított és sózott halakat fadobozokban, faforgácson tárolta, amikor a nyílt tengeren volt. A tejes malac, amely természetesen nem lehet más, mint tökéletesen sült, egy sült fokhagymagerezd, egy mézszerű fokhagyma-alma krém kíséretében érkezik, amelyben a rozmaring is szerepet játszik, és valami, ami úgy néz ki, mint egy csont, de egy cukorburkolatba rejtett Jabugo-hab.
Egy kocka, ami úgy néz ki, mintha már részt vett volna a „2001: Űrodüsszeia” szereplőválogatásán, tojásfehérjéből és mandulából készült, hozzá egy kókuszos mousse glacée jár, a Confiserie de Tolosa híres desszertje, amelyet az Akelarre-konyhában technikailag újragondoltak. Ez a konyha, amely a desszert előtt egy frissítő, zselésített Gin Tonicot tálalt egy jó adag borókával, az idézetek és poénok konyhája, de semmiképpen sem a felszínes hatásoké. És mégis, este a tengerparti séta után örül az ember néhány Pintxosnak a városban, talán valami szardellával és Pimientos-sal, sült sajttal vagy pár szelet sonkával. És Txakoliból sem keveset. Ez így mehetne örökké.
Nestor
Arrandegi Kalea 11, 20003 Donostia
Tel.: +34 943 424873
Legjobb steak, legjobb paradicsomsaláta, legjobb tortilla. Nagyon népszerű.
La Espiga
San Martzial Kalea 48 , 20006 Donostia
Tel.: +34 943 421423
Kevés turista, szép Pinxtos, olcsó étterem őshonos konyhával.
Antonio
Bergara Kalea 3, 20005 Donostia
www.antoniobar.com
A város egyik legjobb modern Pinxtos-bárja, az alagsorban kis étteremmel.
Valles
Reyes Catolicos
Kalea 10, 20006 Donostia
www.barvalles.com
Talán a legrégebbi Pinxtos-bár San Sebastiánban. Nagyszerű falatok, remek hangulat és terasz a lokál előtt.
Txepetxa
20003 Donostia
www.bartxepetxa.com
Eldorádó a szardella barátainak, amelyet itt sokféle kombinációban kínálnak.
Ganbara
San Jeronimo Kalea 19, 20003 Donostia
www.ganbarajatetxea.com
Gyönyörű és az egyik legjobb hely az óvárosban. Isteni Kokotxas tojásburokban.
ÉTTERMEK
Mugaritz
Aldura Gunea, Aldea 20, 20100 Errenteria
www.mugaritz.com
Akelarre
Padre Orkolaga Ibilbidea 56, 20008 Donostia
www.akelarre.net
Arzak
Alcalde J. Elosegi, Hiribidea 273, 20015 Donostia
www.arzak.es
Amelia
Moraza Kalea 1B, 20006 Donostia
www.ameliarestaurant.com
JAZZ-COOKING
A Mugaritz főnöke, Andoni Aduriz a nemzetközi tiszteletbeli Trophée-t kapta látnoki, iránymutató konyhájáért. Alexander Rabl Bécsben találkozott vele egy részletes interjúra, néhány nappal korábban pedig élvezte az aktuális Mugaritz-menüt.
Alexander Rabl szövege
A Schweizerhausba való belépéskor Andoni Luis Adurizt azonnal felismerik, finoman megragadják és bevonszolják a konyhába. Mi jön most? Egy kis hódolat következik a Schweizerhaus-csapat részéről. Talán elgondolkodnak, miért éppen a Schweizerhaus lett kiválasztva az informális ebédre a világ egyik jelenleg leghíresebb séfjével. Pedig a válasz szinte kézenfekvő: Aligha van más olyan étterem Bécsben, ahol a textúra témáját, és itt főleg a roppanóst, amit Andoni Aduriz annyira szeret, olyan egyszerűen meg lehetne tapasztalni, mint egy ropogósra sült Schweizerhaus-csülökbe harapva. És a molekuláris konyhának nevezett technikákról is lehet itt tanulni gyakorlati példákon keresztül. A beszélgetés a kérdezett kérdésével kezdődik.
Andoni Aduriz: Mi tetszett Önnek a legjobban, amikor a múlt héten a Mugaritzban járt?
A la Carte: A klasszikus ételsor felbontása előételekkel, köztes ételekkel és desszertekkel. És az egyes fogások, mint a szója- és marhahúsmályvacukor (marshmallow), a homár-ikra „tigristejjel”, a fekete fokhagyma vagy a kaviáros Mochi. És a forró Manzanilla a ropogós haluszonnyal, az is nagyon tetszett. Aztán természetesen a borok...
Nagyon szép. Ennek örülök.
Szembetűnő, milyen kevés 180 euróért egy 24 fogásos menü. Főleg a konyhai és szerviz-személyzetet figyelembe véve...
Álom lenne egyáltalán nem kérni pénzt. Nincs kapcsolatom a pénzzel. Csak a főzést szeretem.
És a vendégek szeretik az ételét. A látogatásom estéjén ázsiaiak, amerikaiak, angolok és németek is voltak köztük.
Minden évben 70 különböző nemzet vendégei érkeznek. Több vendégünk van Ausztráliából, mint Baszkföldről. Külföldről olyan vendégek jönnek, akik közül néhányan fontosak mint imázshordozók. Míg a környékünkről főleg a középosztály érkezik. Mindig elérhetőek szeretnénk lenni.
A pénz tehát nem lehet kizáró ok a Mugaritzban való étkezéshez.
Világos, hogy egyesek nem tudják olyan könnyen megengedni maguknak, és akkor spórolnak rá. De mondok valamit: sok nagyon gazdag embernek nagyon kevés fogalma van az evésről.
Ha a homár-ikrára gondolok – lehet, hogy az nem mindenhol ízlik. Vagy a rizs az apró gombákkal. Vagy a bab tőkehal-szósszal. A fokhagymáról mint külön fogásról ne is beszéljünk.
Idén még sok olyan étel jön, ami polarizálni fog. Ez sok vendéget elriaszt. De a provokáció nem a cél, hanem egyszerűen a szórakoztatás. A vendégek ne unatkozzanak. És tapasztalatokat gyűjtsenek, valamint lehetőségük legyen összehasonlítani.
Még ha nem is akar provokálni, sokan provokálva érzik magukat, és ezt tovább is mesélik. Ritkán hallok egy étteremről annyi figyelmeztetést, hogy ne menjek oda. De annyi ajánlást sem, hogy mindenképpen menjek el.
Vannak rajongóink és ellenségeink. Vannak, akik magukra tetováltatják a Mugaritzot a felkarjukra, vagy Mugaritznak nevezik el a kutyájukat. Nem vicc. Aztán volt egy vendégünk, aki evés közben felállt és rendőrt hívott. Ez sem vicc. Ő ahhoz a vendégcsoporthoz tartozik, akik engem és az embereimet legszívesebben a szemétbe dobnának.
Pedig a menü alatt nincs is a vendégnek annyi ideje, hogy elgondolkodjon az egyes provokatív vagy inkább polarizáló ételeken. Csak „zack, zack” (gyorsan történik minden).
A menünek folyamatosnak kell lennie. A fogások között egy pislogásnál hosszabb várakozási időnek nem szabadna lennie.
És eközben a sommeliers-en kívül, aki elmagyarázza az ételhez illő bort, semmi sem vonja el a figyelmet arról, ami a tányéron van.
2010 óta megszabadítottuk az asztalokat mindentől, ami eddig rajtuk volt. Most már csak egy szobor van (amely egy középen szétszakított tányért mintáz).
A kérdésnek jönnie kell: Honnan veszi az ötleteit?
Hat ember dolgozik a terveken. Úgy dolgozunk, mint egy reklámügynökség. Mindenki hozzátesz valamit. A négy téli hónap alatt kísérletezünk.
Egy összeszokott csapat?
Amikor eljöttem az El Bulliból, nem tudtam, hová menjek. És nem voltam egyedül. Sokan az akkori csapatból már régóta velem vannak. Néhányan kilenc éve vagy még régebb óta...
És ők mind ugyanazt a szellemiséget képviselik, ugyanazt akarják?
Jó kérdés. Már nem tudom: az embereim úgy gondolkodnak, mint én? Vagy én gondolkodok úgy, mint az embereim? Annyira összeforrtunk egymással.
Ott biztosan sok minden születik, amit ma „Signature Dish”-nek (névjegy-ételnek) neveznek.
Signature Dishes? Lehet, hogy régen voltak. Az elmúlt években már nincsenek olyan tányérjaink, amiket így lehetne nevezni.
Étkezés közben feltűnő volt, hogy inkább természetes konyhaként hat, és nem úgy, mint amit néhány éve a „molekuláris konyha” gumifogalom alatt ismertünk meg. Mindenesetre sem habok, sem más efféle jelenségek nem voltak.
Ennek ellenére sok olyan technikával dolgozunk, amelyek a kétezres években jelentek meg: xantán, Thermomix, rostok, mindent használunk, de a háttérben marad. Készíthetek egy csokimousse-t, ami tejszín nélkül készül, de úgy ízlik, mintha tejszínnel készült volna. Fontos, hogy senki ne vegye észre, hogy technikákkal dolgozunk.
Melyik technika izgatja jelenleg a legjobban?
A jelenleg a Mugaritzban legtöbbet használt technika a fermentálás. Ez tulajdonképpen a molekuláris konyha legmagasabb szintje. Hogy az emberek miért félnek tőle, nem értem. Nézze itt az asztalunkat. Mi van ott? Sör és kenyér. Mindenki ismeri. De ez az egyetlen dolog az asztalon, ami igazán bonyolult, mivel mindkettő a fermentálás eredménye. Az úgynevezett egzotikus dolgoknak több közük van a szokásokhoz és a távolságokhoz.
Mit jelentenek az új technikák egy szakács számára, mi válik lehetővé általa?
Olyan, mintha az ember nagyító alatt vizsgálná a világot. Ránézek egy virágra, és egyszer csak felfedezek rajta egy szúnyogot. Maximális felbontásban. Most már csak az a kérdés, mit kezdek ezzel a felfedezéssel. Egy érzékeny kertész többet hoz ki a kertjéből. A konyhatechnikákkal úgy van, mint egy késsel. Egyrészt lehet vele húst filézni, másrészt meg lehet ölni valakit. Ez pedig azt jelenti: nincsenek jó vagy rossz technikák.
Nagyon kemény időszaknak képzelem el azt, amikor Ön és az emberei elkezdték a Mugaritzot.
Az is volt. Kevés emberem volt a konyhában és a vendégtérben. Viszont az akaratunk hatalmas volt. Fiatalok és naivak voltunk. A naivitás fontos. Ha az ember el akar érni valamit, ki kell kapcsolnia a logikus gondolkodást. Kezdetben egyszerű vidéki konyhát főztünk, némi extrával. És csak idővel változtattunk a módszeren, váltunk azzá, amik most vagyunk.
Önt a textúrák nagy barátjának tartják, és szereti a ropogósat. Emlékszem a ropogós báránybőrös tányérra. Mi a fontosabb: a textúra vagy mégis az íz?
A textúra fontosabb számomra. De természetesen az íz ugyanolyan fontos.
Fileteket és más nemesebb részeket hiába keresünk a Mugaritz-menüben. Valószínűleg az Önöknél a személyzeti étkezés.
Mindig az állatok teljes körű felhasználásán gondolkodunk. Ennek különleges vonzereje van számunkra. Egy évig kísérleteztünk a halmájjal.
Sokat dolgozik művészekkel és főleg zenészekkel. Van ennek különleges oka?
Sok zenész van a családban. Itt azonban hagyományos zenéről van szó. Én szeretem a jazzt. A zenetörténelemből sokat lehet tanulni a főzésről. Például a jazz. Egy ideig nem-zenének tartották. Ma a jazz majdnem klasszikus zene. Azt hiszem, a főzésben épp a jazz kezdeténél tartunk. Egyesek számára félreérthető, mások számára nagyszerű. És tíz vagy húsz év múlva talán többen fogják úgy csinálni, mint mi.
Biztosan vannak olyan zenészek, akiket különösen kedvel.
Sok barátom van a San Sebastián-i Jazzfesztiválról. Az abszolút kedvenc jazz-zenészem Charles Mingus. Azt mondta: „Bárki lehet extravagáns. De a kreativitás valami más. A legjobb dolog olyan egyszerűnek lenni, mint Bach.”
Melyik zenész lenne a legszívesebben?
A baszk gasztronómia Bachjai az Etxebarri vagy az Elkano. Én magam Charles Mingus vagyok (nevet).
Milyen a viszonya a kollégákkal? Tisztelet vagy irigység...
Sok kolléga járt itt. Alain Ducasse például rendkívül érdeklődő volt, sokat kérdezett, és ugyanúgy ajánl minket, ahogy sok kollégája is teszi. Nem mondom ki a nevet, de van egy fontos szakács Spanyolországban, aki minden évben legalább egyszer eljön a Mugaritzba. 15 éve már. De amikor a vendégei megkérdezték tőle, ajánlaná-e nekik, hogy elmenjenek a Mugaritzba, azt mondta: Jobb, ha nem mentek el. Ez őrülten hangzik, de pontosan így történt. Ugyanakkor sok konyhafőnök jön a Mugaritzba, és annyira megérinti őket, hogy otthon mindent átállítanak és megváltoztatnak.
Egyfajta példakép, kapunyitó mások számára.
Aki új utakat találhat, annak kötelessége is ezt tennie. Végül is mindig az innovációról van szó.
Az evőeszközök másodlagos szerepet játszanak a Mugaritzban való étkezéskor. Mit kedvel a kézzel való evésben?
Itt a testmozgásról van szó, és nem pusztán arról, hogy az ujjaival érinti meg az ételt.
Mi tesz akkor egy igazán jó étkezést, a technika, az innováció vagy a purizmus?
Egy ételnek szívből kell jönnie. Tiszta szív, tiszta étel.
A csülök elfogyott, a sör a habbal, amire még Adriá is irigykedne a Schweizerhausban, kiürült. Kolarik úr emlékfotókat készít. Irány a hotel, hogy kipihenjék magukat a Trophée Gourmet-gálára. Aduriz, a világ egyik leghíresebb konyhafőnöke ugyanis, mint mondja, már egy kicsit ideges.

ÉTKEZÉS A MUGARITZBAN
A halk és hangos hangok lakomája
Vajon hány olyan étterem lehet világszerte, amely a Mugaritz módszerével dolgozik? Az étterem az év egyharmadában zárva tart, ezalatt a konyhában új recepteken dolgoznak, amelyek közül sok – szezonalitása miatt – csak néhány hétig kerül a vendégek elé. Egy normális éttermi látogatással Aduriznál és csapatánál enni sok okból nem hasonlítható össze. Sok minden, ami főleg a felső ligában alapfelszereltségnek számít, itt nem található meg, sőt, az egész rituálét kérdésesnek vagy a feje tetejére állítottnak lehet nevezni. Az evőeszközök csaknem következetes mellőzése része annak a koncepciónak, amellyel Aduriz a lehető legnagyobb élvezetet akarja biztosítani vendégeinek. Kés és villa vagy kanál helyett egy forró, fehér törülköző kíséri a vendéget az étkezés során, amelyet az étkezés folyamán akár ötször is kicserélnek. Itt megtörölhetjük a kezünket, például a crunchy (ropogós) spárga élvezete után, nyersen és kockára vágva, fermentált szardellával tálalva. A fogások gyorsan érkeznek, és nem szabad úgy elképzelni, hogy a vendég itt olyan különálló részekkel találkozik, amelyekből más szakácsok egy hatfogásos klasszikus iskolájú menüt komponálnak. Nem, minden tányér, minden falat egy kis univerzum önmagában, elmeséli a saját történetét. A történetmesélés a baszk konyhában standard. De ezek a kis falatok szoros kapcsolatban állnak egymással. A crunchy után jön a creamy (krémes), egy olyan sütőtök-escabeche formájában, amelyet az Atlanti-óceán parti szikláiról származó, veszélyesen begyűjthető kis állatkákból készítenek. Mi marad egy Mugaritz-beli étkezésből néhány hét után, egy olyan étkezésből, amelyet az ember csak akkor engedhet meg magának gyakrabban, ha a közelben lakik? Az ízek, textúrák, hőmérsékletek és aromák lehető legszélesebb spektrumának egymásmellettisége és egymásutánisága az. Némely dolog csak rágás közben tudatosul a vendégben, mint például a tengeri uborka, amelyet először ecetben, majd vákuumban főzve tálalnak. Más, mint a ropogós báránybőr, egyfajta főétel, ami hivatalosan nem létezik, az első falatnál már élmény. A ropogós, az az, amit Aduriz szeret, ahogy mondja. Néhány falat azonnal belevésődik az agytörzsbe, mint a nyers homár-ikra tigristejjel. Másnak a menüben a pasztellszerű, a rövid távon érzékelhető, a mellékszerep a dolga, mint a krémes rizs kis gombákkal vagy a minestrone a zöldségek magjaival, amelyekből a levest főzték. Az utóbbihoz hasonló ötletek mosolyra fakasztják a vendéget, jól megérti azt a szórakozást, amit a konyha a kitaláláskor érzett, éppúgy, mint a marhahúsból és tofuból készült mályvacukornál, az étlap két antagonistájánál, amelyek két világot, a húsevőkét és a vegetáriánusokét képviselik. Természetesen a hamis nevekkel és a camouflage-zsal való játék 2017-ben is népszerű a Mugaritzban, amikor például az olajban sült Pimientos de Padronból származó fekete csontvelőt keserű-sötét csokoládéval, ropogós sertésbőrből készült csontban tálalják. Vagy a baszk konyha egy hagyományos ételét, egy fehér sertésekből (egy fajta) készült terrine-t, ami valójában kokotxasból áll. Talán az experimentális érintése, a laboratóriumi helyzetben való részvétel az, ami a vendéget újra és újra csodálkozástól elállt lélegzettel tölti el. Egy darab csuka melegen érkezik sake, só mártásában, meleg, lágy halhús, a sake eper aromái. Tiszta élvezet, olyasvalami, amit ebben a formában még sosem kapott. Egy fehér mártás, inkább egy chorizo-emulzió, ropogós fejes salátával és csípős chiliporral érkezik. Később grillezett lóbabot tálalnak kocsonyás, zselés lével, amelyet tőkehalból vontak ki. Tavaszi könnyeknek nevezik azokat a kis borsószemeket, amelyeket ropogós egységen, olvasztott borjúfejjel szolgálnak fel. „Nem kap desszertet, de időről időre valami édeset igen” – mondja a szerviz egyik jól felkészült munkatársa, akik folyamatosan cserélődnek az asztalnál, ami sokat tanít a vendégnek a konyha stílusáról, de az életről magáról is. Így kaphat például fenyőmagból készült folyékony Kagami-t, jégszilánkokkal körülvéve. Vagy édeskés, fermentált fokhagymát sűrű mártásban, ami egy kicsit az édesgyökérre emlékeztet. És a menü vége előtt a konyha egy Botrytis-szal fertőzött szőlőszemet utánoz narancslekvárból és almából. Ekkor jön el az ideje annak, hogy megterítsék az egyetlen kést, amelyet a menü folyamán használnak. Egy pompás steak-kés szolgál a mogyorókrémmel töltött kis avokádó felvágására. A gyorsan, de soha nem kimerítő tempóban felszolgált ételek között a vendégnek időnként alkalma nyílik egy rövid cserére a kiválóan felkészült sommelier-vel, akinek ajánlásai egyfajta kiállás a poharankénti borajánlat mellett, vagy megfigyelni a többi vendéget. Ott egy ex-szakács az Alinea-ból, ott egy angol pár, természetesen egy asztal fiatal, kizárólag női foodies-okkal, és az elmaradhatatlan asztal német vendégekkel üzleti öltönyben. Az étkezés után a beszélgetéseik áthatják a helyiséget, amelynek falburkolatai nincsenek arra méretezve, hogy elnyeljék a hangot. Idő indulni taxival a hotelbe.
