Kávébab kilónként 3000 dollárért? Igen, létezik ilyen, bár ritkán. De akár 300 dollárt is kifizethetünk egy kiló kávéért, ha akarunk, sőt, elég gyakran. A "legdrágább", "legértékesebb" és egyéb szuperlatívuszokkal illetett kávék árlistái kávés blogról kávés blogra vándorolnak.
Valójában az eredet a kávéüzletben természetesen mindig is döntő szerepet játszott. A kiszámítható minőség és tipicitás mindig is elengedhetetlen volt az állandó keverékek kínálásához. A brazil Santos a testességért és a mogyorós alaptónusért, a Costa Rica-i Tarrazu a komplex játékért, az indiai Malabar a sötét csokis jegyekért, az etiópiai Sidamo vagy Yirgacheffe pedig a virágos-gyümölcsös árnyalatokért felel.
És ha valami egészen különlegesre vágyunk, akkor olyan babokra van szükség, amelyek már évtizedek vagy évszázadok óta különleges minőséget produkálnak. A különleges talaj, a különleges éghajlat miatt, amely lassan érleli őket, vagy egy különleges fajta miatt, amely ritka és ezért drága. Ezek közül a leghíresebb minden bizonnyal a Jamaica Blue Mountain, egy karibi Arabica bab, amely már jóval a Third Wave trend megjelenése előtt hódított enyhe ízével és alacsony keserűanyag-tartalmával. A Jamaica Blue Mountain a maga mintegy 200 eurós kilónkénti árával egyrészt a legdrágább "klasszikus" termőhelyi kávék közé tartozik, ugyanakkor valóban nevezhető "Cru"-nak is, mivel a származási és termelési feltételeket – a Jamaica keleti részén, négy régióban, 910 és 1700 méteres magasságban, vulkanikus lejtőkön termesztve – állami hatóságok ellenőrzik.
Hasonló eset a Kona is a hawaii Big Island két régiójából, Hualalaiból és Mauna Loából: a 19. század óta termesztik, extrém geológiai és éghajlati feltételek és rendkívül csekély mennyiség (amelyet jelenleg a kávé-gyümölcslégy és a "kávérozsda" nevű gombás betegség is fenyeget) biztosítja a 150 eurós kilónkénti árat.
Ez természetesen ösztönzi az embereket. Egyrészt a tekintélyes termőhelyi kávék hamisítására, mint például a Berkeley-i Michael Norton esetében, akit 1996-ban vádoltak meg azzal, hogy közép-amerikai kávét adott el Kona néven, 2000-ben pedig bűnösnek vallotta magát. Másrészt a tekintélyes kávé-Cru-k egyszerű kitalálására, és a kétségtelenül jó kávék csengő-bongó Finca- és Hazienda-nevekkel való ellátására, drága dobozokba csomagolására, olyan fantázianévvel ellátva, mint a "Premier Grand Cru", vagy akár "Gran Café Grand Cru Premier Grand Cru", majd 770 dollárt kérni 250 grammért. Ez persze teljesen abszurd, de a ranglistákra így is be lehet kerülni.
Ezek a "marketing-Cru-k" – mondja a grazi Karl Heissenberger, aki 40 éve dolgozik a tea- és kávékereskedelemben –, olyan kávék azoknak, akik Kopi Luwakot vagy Black Ivory-t vásárolnak (a Thaiföldön elefántok által elfogyasztott és kiürített kávébab, 2300 eurós kilónkénti árával jelenleg az összes árlista éllovasa). De ezek nem érdeklik őt, ő arra büszke, hogy az egyik nagyon különleges "klasszikus" termőhelyi kávét tudja kínálni, mégpedig egy Galapagos kávét Peaberry-minőségben. A Galapagos kávék eleve rendkívül ritkának számítanak, a "Peaberry"-k – a két lapos bab helyett egy genetikai mutáció miatt a kávécseresznyében csak egyetlen kicsi, kerek bab található, amelyben két bab aromája koncentrálódik – pedig kvázi szuperritkák. Ehhez jön még, hogy a Galapagos-szigeteken csak biotermesztés engedélyezett, így a hideg éjszakák miatt a bogyók lassan érnek, és évente csak egyszer szüretelik őket. "Egy álom!" – lelkendezik Heissenberger.
Ezek a "marketing-Cru-k" – mondja a grazi Karl Heissenberger, aki 40 éve dolgozik a tea- és kávékereskedelemben –, olyan kávék azoknak, akik Kopi Luwakot vagy Black Ivory-t vásárolnak (a Thaiföldön elefántok által elfogyasztott és kiürített kávébab, 2300 eurós kilónkénti árával jelenleg az összes árlista éllovasa). De ezek nem érdeklik őt, ő arra büszke, hogy az egyik nagyon különleges "klasszikus" termőhelyi kávét tudja kínálni, mégpedig egy Galapagos kávét Peaberry-minőségben. A Galapagos kávék eleve rendkívül ritkának számítanak, a "Peaberry"-k – a két lapos bab helyett egy genetikai mutáció miatt a kávécseresznyében csak egyetlen kicsi, kerek bab található, amelyben két bab aromája koncentrálódik – pedig kvázi szuperritkák. Ehhez jön még, hogy a Galapagos-szigeteken csak biotermesztés engedélyezett, így a hideg éjszakák miatt a bogyók lassan érnek, és évente csak egyszer szüretelik őket. "Egy álom!" – lelkendezik Heissenberger.

A kávépiac fellendülésével, a különleges és ritka dolgok iránti vággyal természetesen új szereplők is megjelentek a piacon. Olyan óriások, mint például a Starbucks vagy Japán tőkeerős kereskedőházai. És miközben Karl Heissenberger még biztonságban érzi magát, és azt mondja, "úgyis csak nagy tételeket vásárolnak, a kis, igazán különleges termőhelyek nem érdeklik a Starbuckst", a kávéóriás elindított egy Starbucks Reserve nevű vonalat, azon belül pedig a Micro Lots sorozatot. És ezért a seattle-i óriásnak száz kiló a Szent Ilona-szigetről – a teljes ottani termés egyharmada, azaz a világ egyik legritkább kávéja – sem túl sok. 250 grammért a Starbucks-vásárló 80 dollárt fizet.
Az olyan rendezvények, mint a szinte minden termelőországban megrendezett Cup of excellence kóstolók és aukciók, amelyeket 1999-ben független kávészakértők egy csoportja indított el azzal a céllal, hogy a kistermelőknek a hagyományos kereskedelmi csatornákon túli bemutatkozási lehetőséget biztosítsanak, minden bizonnyal a nagyvállalatok malmára hajtják a vizet. Mert alighogy egy kávé ott fantasztikus pontszámot ér el, és ráadásul még szép ritka is, a Starbucks vagy egy japán kávékereskedő képviselői már emelik is a kezüket. "Egy abszurd módon magas pontszám esetén a kilója akár több száz dollárba is kerülhet" – tudja Tobias Radinger, független kistermelő és a bécsi Kaffeefabrik tulajdonosa – "nem is akarom tudni, mennyibe kerül akkor egy csésze Japánban."
Ezek a hype-kávék mindenesetre annyira drágák, hogy úgysem érdeklik őt, mondja Radinger, "de az alattuk lévő kategóriában a független pörkölők, mint mi, és a Starbucks már néha egymás lábára taposunk". Végül is a nagy pörkölők – Ausztriában például a Meinl is nemrég indított egy kistermelői hangulatú sorozatot Just Roasted néven – már rég felismerték a különleges kávéban rejlő marketingpotenciált. "Ez azt jelenti, hogy legalább csináltunk valamit jól" – nevet Radinger.
De hogyan reagáljunk arra, ha tőkeerős nagyvállalatok akarják azokat a babokat, amelyekért a kistermelők húsz éven át végezték a marketinget? Erre különböző stratégiák léteznek, mondja Tobias Radinger. Egyrészt a közvetlen kereskedelem (Direct trade), azaz közvetlen kereskedés a termelőkkel és termelői szövetkezetekkel, kiutazni, ott lenni a helyszínen, jó árakat fizetni, a következő látogatáskor kávét vinni, és megmutatni az embereknek, mit készítenek az ő babjaikból, "ez gyakran nagyon erős érv". Vagy teljesen új kávék felfedezése: Radinger – sok más kistermelőhöz hasonlóan – hamburgi vagy londoni ügynökségektől is vásárol babokat, amelyek arra specializálódtak, hogy megtalálják a "legújabb tuti dolgot", de természetesen ezeket is figyelik a nagyok ügynökei és brókerei. Ezenkívül újra életre lehet kelteni vagy akár javítani is a régi, elfeledett Cru-kat, tudja Karl Heissenberger, például azzal, hogy olyan tekintélyes fajtákat ültetnek, mint a jelenleg rendkívül népszerű Gesha Arabica fajta, "az ültetvényesek fiatal generációja drámai minőségjavulást ér el, és most már háromszor annyit keresnek, mint az apáik". Vagy pedig egyenesen a hagyományos csúcs-célpontokra koncentrálnak, mint Santos vagy Etiópia, amelyek érdektelenek a hype-piac számára, ahol a mainstream piacon túl mindig történik valami nagyszerű, mondja Heissenberger. Ez mindannyiunknak a borvilágot juttatja eszébe egy kicsit?