Szöveg: Eva Biringer
Még egy szavuk is van az ettől való félelemre: a szolomangarefóbia. Emberek, akik önként mennek egyedül enni? Akkor ott valami nem stimmelhet. Legalábbis akkor, ha az étterembe járás alatt nem azokat a delikatesseket értjük, ahol az apátiával a MacBook-jukba meredő vendégek alkotják immár a többséget, hanem a szívesebben esténként látogatott éttermeket, amelyek se nem pizzázók, se nem virslis standok.
Aki a keresőbe beírja, hogy „egyedül enni”, annak javaslatként vagy a „rendelés”, vagy a „kínos”, vagy a „hizlal” kifejezések jelennek meg. Ehhez passzol a Monty Python azon jelenete, amelyben a menü végén felszolgált mentalevél a túlsúlyos Mr. Creosote-ot robbanásra készteti. Megérdemli, ha valaki az egész étlapot megrendeli, nemde? Bár az egyedül evők ismerik ezt: mivel nem tudnak dönteni és nincs kivel osztozniuk, gyakran túl sokat rendelnek. És még lekezelő kiszolgálással is sújtják őket.
Végül is Mr. Creosote kapott egy külön asztalt. Sokan ugyanis kérdés nélkül az úgynevezett közösségi asztalnál (Community Table) kötnek ki. Ez egy ovális asztal vagy egy hosszúkás tábla, amelynél különböző konstellációk (a koronavírus-korszak új német nyelvén: háztartások) kerülnek összevissza elhelyezésre. Ott van a funkcionális öltözékű pár, amelyik sokat tud mesélni az utolsó siklóernyőzéséről, ott van apa kerek születésnapja, és köztük a szegény flótás, aki veszi a bátorságot, hogy kíséret nélkül érkezzen. Igaz, hogy ebből a „bedobottságból” olykor érdekes beszélgetések kerekednek, mint annak idején a Forsthaus Strelitzben egy pszichológiai magazin szerkesztőjével, de gyakran egyszerűen csak idegesítő. A például a Palm Springs-i, inkább ingyenitalos vernisszázsra, mint étteremre hasonlító Workshop Kitchen + Barban, ahol a szomszéd könyöke gyakorlatilag a saját Green Goddess salátánkban volt. Elsősorban a közösségi asztal természetesen gazdasági okokból jött létre: több ember kisebb helyen és rugalmas ültetések. Ettől függetlenül egyeseknél a kényszerű közösségi érzés ürügyeként szolgál, a mottó szerint: „Együtt kevésbé vagyunk egyedül evés közben.” Akkor már inkább a jó öreg félreeső asztal. Vagy egy olyan megoldás, mint a Sydney-i Operaházban, amely külön területet tart fenn csak az egyedül étkezőknek.
Vagy a hely a pultnál. A nyitott konyhák népszerűbbek, mint valaha, és velük együtt beköszöntött a séfasztal (Chef’s Table). Ennek az építészeti megoldásnak, amely óriási hatással van a konyhai hangulatra – a serpenyődobáló séfek ezzel a múlté lettek –, a gyökerei Japánban találhatók. Három evőpálcika-hossznyira ülve tiszteletteljes csendben nézzük a sushimester mesterségét. A beszélgetés a tisztelet jegyében kerülendő. További példák az egyedül látogatható ramentárak, amelyek látogatásának egyetlen célja van: a gyors, csámcsogós táplálkozás. Japánból ez a pult-elv az egész világon elterjedt, a Chef’s Table at Brooklyn Fare-től kezdve a Noma-n és az Atelier Joël Robuchonon át egészen a Rote Wand Chef’s Table-ig. Természetesen az egyedül evővel ott is megtörténhet, hogy a szomszédja kérdés nélkül elmagyarázza, ő hogyan csinálja otthon a lágytojást, de egy ilyen beszélgetést kikerülni sokkal könnyebb, mint egy közösségi asztalnál.
Trend ide vagy oda: az éttermek többsége továbbra is külön asztalokhoz ülteti a vendégeket. Sok foglalási rendszer azonban ellenáll az egyéni vendégeknek. Ezt úgy kerüljük ki, mint az az ismerősöm, aki két főre foglal, majd sebesen küld egy e-mailt azzal a kéréssel, hogy egyedül szeretne érkezni. Meg kell jegyezni, hogy ez az ismerős általában a nagy menüt rendeli, hozzá egy-két üveg bort (nem, nem hatot, mint Mr. Creosote), aperitifet, kávét és pálinkát, a teljes programot plusz megfelelő borravalót. Háromszor panaszkodott az ismerősöm egy kutyasétáltatás közben, hogy rövid időn belül elutasították az éttermek. Egyszer indoklás nélkül, máskor a „gazdaságosság” miatt, legutóbb pedig egy háromcsillagos étterem részéről egy csapnivalóan megfogalmazott e-mail formájában, amely ezzel a mondattal zárult: „Reméljük, hamarosan üdvözölhetjük éttermünkben: ideális esetben ketten.”
Részben ez bizonyára az aktuális rendkívüli állapotnak köszönhető. A vendéglátósok minden centért megküzdenek, és természetesen egy négyfős asztal többet hoz, mint egy egyedüli. Másrészt viszont így elkerülhető a bonyolult háztartási tetris, és egyik-másik vendég feltehetőleg jobb érzéssel menne el enni, vagy egyáltalán elmenne étterembe. Egy világjárvány idején az embernek el kell gondolkodnia: az egyedül étkezőké a jövő?
Ez ellen szól, hogy velük már a koronavírus előtt is szkeptikus vagy diszkriminatív hozzáállást tanúsítottak. Idézet a Feinschmecker olvasójától, Petra B.-től: „Egyedül étterembe menni, igen, ezt csinálom, amióta a legkedvesebb embereim a temetőben nyugszanak. De az egyéni vendég gyakran nem szívesen látott: a régóta lefoglalt séfasztalt az étterem rövid időn belül lemondja. A gyors menüsor (,Menekülök valahová?‘) inkább standard, mint kivétel.” Menekülne az ember, ha a személyzet azt hiszi, kénytelen small talk-kal méltóztatni, ami a férfi-nő konstellációban nem ritkán mansplainingbe torkollik. Vagy az ember Robert Redfordba botlik. Igazán: a hollywoodi színész olykor meghívja a magányosan étkező személyeket a családi asztalához, mert a látványukat „megszívlelendőnek” találja.
Feltételezhető, hogy hollywoodi sztárként az ember némely életvalóságról egyszerűen semmit sem tud. Miért gyanús azonnal egy egyedül étkező nő, hogy a) tesztelő, b) az egészségügyi hatóságtól jött, vagy c) flörtöt keres? Legalább egy lépéssel előrébb járunk, mint az 1950-es években, amikor Hans-Peter Erb szociálpszichológus szerint egy étterembe egyedül betérő nőről automatikusan egy prostituáltra gondoltak. Furcsa azért ma is. Nem csoda, hogy több férfi (72 százalék), mint nő (57 százalék) nyilatkozta, hogy „rendszeresen vagy legalább ritkán egyedül keres fel egy éttermet”, derült ki az Open Table foglalási portál felméréséből. Onnan származik az a megfigyelés is, hogy az egy főre szóló foglalások 2014 és 2018 között 321 százalékkal emelkedtek. Nem csoda, hiszen az egyfős háztartások száma is nő. Aki legtöbbször egyedül eszik, olykor értékeli mások társaságát is.
Pedig az egyedül evés okai éppolyan sokfélék, mint a kenyérválaszték a Steirereckben (ahol egyébként egyedülállóként is a legszívélyesebben kényeztetik az embert). Valaki üzleti úton akarja megjutalmazni magát egy pazar menüvel. Egyiknek nincs a baráti körében olyan, akinek egy háromcsillagos étterem látogatása több száz eurót érne. Egy másik pedig a kulináris élményt akarja banális hétköznapi beszélgetések nélkül élvezni, vagy ahogy a Wienerin fogalmaz, „Júlia háromévesének legújabb hányós története vagy Anna párkapcsolati problémái nélkül”. Felesleges megemlíteni, hogy a társaság nélküli étkezés teljesen más módon segíti az összpontosítást. Ja igen, akkor nem is kell megosztani a desszertet. A tesztelők kliséje egyébként hülyeség: többnyire épp ők érkeznek kísérővel. A néhai Wolfram Siebeck feleségével, Barbarával (többek között azért is, mert a Lahrer Zeitung szerint az elfogyasztott italok mennyisége után már nem bízott saját ítéletében), vagy a szintén mindig a felesége kíséretében kritizáló FAZ-kritikus, Jürgen Dollase. Akinek az alapelve egyébként így szól: „Az étkezés folyamata alatt hallgatunk. Ott az összpontosítás száz százalékban a villára irányul. Aki evés közben csacsog, az akár kartont is ehetne.”
És aki egyedül eszik, olvashat papírt. Az evés és az alvás mellett az olvasás a világ egyik legszebb tevékenysége, miért ne kapcsolnánk össze a kettőt? Egyes éttermek pontosan erre vannak felkészülve. A berlini Nobelhart & Schmutzigban olyan művek állnak a polcon, mint a technóról, rasszizmusról, natúrborokról és Tante Linas Kriegskochbuch – Rezepte einer ungewöhnlichen Frau, in schlechten Zeiten zu überleben (Linus néni háborús szakácskönyve – Egy szokatlan nő receptjei a túléléshez ínséges időkben). Könyvtár Stuttgart legmeghittebb csillagos éttermében is van.
Kérdezzük meg újra Petra B.-t: „Csak a Wielandshöhe-ben éreztem jól magam: kaptam olvasnivalót (kulináris témákban, nagyon találó volt), és Vincent Klink az erre vonatkozó dicséretemre azt válaszolta, hogy számára nincs jobb annál, mint egyedül, jó olvasnivaló kíséretében étkezni.” Micsoda szolomangarefóbia: a maultaschen-isten megértette, hogy ég és föld a különbség az okostelefon-nyomkodók és azok között, akik pontosan ebből merítenek élvezetet: a szellemes olvasnivalóval kísért egyedül étkezésből. Erre ki kellene találni egy fogalmat.