A-La-Carte

Gyakran késő, késő, késő lesz, mire elmegy, elmegy, elmegy… (2004/2)

Az élesztős tészta kényes jószág: először jól meg kell verni, aztán gyengéden betakargatni, hogy beinduljon benne valami.


Gyakran késő, késő, késő lesz, mire elmegy, elmegy, elmegy …

Eva Deissen szövege Illusztráció: Eva Deissen
„Nemrég fél kettő körül az Hawelka kávéházban ültem, pár buchteln és egy sör mellett...”, énekelte a Danzer-Schurli, „... és egy pucér ember jön be az ajtón.” Nos, kedves barátaim, a bécsi tízórai csúcspontját nem feltétlenül délután öt órakor szolgálják fel, és a folyékony frissítőnek sem kell mindig Kaisermelangénak lennie, ahogy azt a turistacsapdák illusztrált étlapjai sugallni szokták. Az Hawelka kávéházban az órák amúgy is másképp járnak. Ott a friss bukták csak akkor kerülnek ki a sütőből, amikor a jámbor polgárok már azon töprengenek, meg kellene-e még nézni a második „Zeit im Bild”-et. Az ínyencek pedig, ha már sört nem is isznak, legalább forró csokoládét kortyolgatnak rummal.
Fél tíz elmúlt, és Josefine Hawelka asszony este mint este szétosztja az asztaloknál a vágyakozva várt tányérokat híres buktáival. „Mondd, te készítettél már valaha is saját magad buktát, kelt tésztából meg minden?”, kérdezik tőlem. Nem, igazából nem. Túl nagy pepecselés. Gyerekként szerettem nézni, ahogy a nagymama egy nagy fakanállal gyúrta a kelt tésztát a tálban, amíg hólyagos nem lett. De mekkora felhajtás volt az mindig! Ajtót be! Ne rohangálj folyton ki-be! Végül is a legkisebb huzat is halálos ítéletet jelentett volna az érzékeny tésztának.
Elgondolkodva figyelem Hawelka asszony éjszakai munkáját. Hogy csinálja? Minden éjszaka, nincs ötnapos munkahét, csak a kedd az az egyetlen pihenőnap, amit az Hawelka-törzsvendégek rettegnek. Hihetetlen, már 91 éves. De mindig talpon van, meséli a legfurcsább történeteket Curd Jürgens úrról, akinek olyan gyakran volt szerelmi bánata, és Onassis úrról (sic!), aki a háború után dollárkötegeket húzott elő csak úgy a zakózsebéből. És Konrad Bayer úrról, „aki olyan szomorúan nézett, tudtam, hogy tesz magával valamit!” Közben a legendás előzékenysége az újonnan érkezőkkel: „Van már helyünk, van már helyünk? Mindjárt lesz!” És újra meg újra eltűnik közben a konyhában, hogy felügyelje a buktáit. Egészen addig, amíg jóval a záróra után, hajnali kettőkor elégedetten össze nem számolja a nyugtáit.
Igazából már egy kicsit szégyellem is magam, hogy a kelt tészta elkészítése elfogadhatatlan teljesítménynek tűnik számomra. Hiszen ez tulajdonképpen szégyen. Az ember testestül-lelkestül bécsi, és még sosem készített kelt tésztát? Az utolsó lökést a népszerű sztárszakács, Jamie Oliver adja meg, aki a közönség előtt pillanatok alatt összedob egy pizzatésztát. Szárított élesztővel! Már ez a szó is aggaszt. Rémült másodperc: kapható ma még egyáltalán teljesen hétköznapi, friss élesztő? Kapható, ne félj. Teljesen normálisan a szupermarketben.
Hawelka asszony nem csinál titkot a kelt tésztájából. „Egyszer leírtam egy izraeli úrnak, a felesége számára, naaaagyon pontosan! Néhány hónappal később visszajött és panaszkodott, hogy a bukták nagyon, de nagyon szörnyűek lettek, kőkemények! Na ja, hát erre csak egy megoldás van, a tapasztalat, a tapasztaaaalat! No, én azért használok egy konyhagépet, még az ötvenes évekből van, a maiak már semmit sem érnek.”
Valójában a bukta receptek mind nagyon hasonlítanak egymásra. Az alapvető hozzávalók egyszerűen liszt, élesztő, tej, vaj, cukor, vaníliás cukor, citromhéj, egy löttyintés rum (ízlés szerint), egy csipet só, lekvár a töltelékhez. De hogy hogyan állítsuk össze ezeket az egyszerű összetevőket úgy, hogy a végén a vágyott pelyhes ördögfiókák süljenek ki belőle, az már más kérdés. Már az úgynevezett „kovásznál”, amit Bécsben „Dampfl”-nak hívnak, megoszlanak a vélemények. Lehet, ahogy anyám csinálta, a szitált lisztbe mélyedést készíteni, belemorzsolni az élesztőt, langyos tejjel leönteni, enyhén liszttel megszórni, az egészet konyharuhával letakarni és „meleg helyen pihentetni”, ahogy a varázsszó mondja. Várni, amíg a kovász kidomborodik és a felszíne megrepedezik, majd az összes többi hozzávalót, amiknek langyosaknak kell lenniük, hozzákeverni és elkezdeni a dagasztást. Vagy a kovászt külön készítjük el egy bögrében, várjuk, amíg a felszíne finoman megrepedezik, és utána adjuk hozzá.
A francia cukrászat legfőbb nagymestere, Gaston Lenôtre szigorúan figyelmeztet: „Az élesztőt soha ne hozzuk közvetlen kapcsolatba sóval vagy cukorral!” És a bécsi régi mesterek, Ziegenbein és Eckel is figyelmeztetnek: „A cukor hozzáadása az élesztőhöz nem jó, mivel megakadályozza a tészta kelését.” Hawelka asszony viszont összeesküvőként súgja: „Ne felejtsd el, egy kis cukrot hozzáadni, az teszi igazán aktívvá az élesztőt!” Mint gyakorlati embert, ezt valószínűleg nem érdekli, de az interneten is osztják a véleményét: „A cukor bomlása során alkohol és szénsav keletkezik, ezáltal a tészta megkel és lazább lesz.”
Már forog a fejem a sok elmélettől, és még egyetlen bukta sem került ki a sütőmből. A kétely ezen állapotának egy határozott barát vet véget. Vasárnap délután megjelenik egy Tupperware-tállal az egyik kezében és anyja kézzel írott bukta-receptjével a másikban. A Tupperware-tálat vissza kell adnia neki, különben kitagadja. Kezdjük. „Hol a rum? Anyám mondta, hogy az nagyon fontos.” Egy bőséges löttyintés ömlik a készülő kelt tésztába. Nem olyan sokat, kiabálom, ki tudja, hátha az alkohol megakadályozza az élesztő kelését! Megsértődve húz egy kortyot az osztrák rumból.
A meglehetősen kész kelt tészta ül a csodatáljában, fedő rá, és most meleg vízbe állítjuk. Mint az őrültek, ülünk a konyhában és bámuljuk a tálat. „Anyám azt mondta, ha a fedő egy 'plopp'-ot hallat és felpattan, a tészta kész.” De a fedő nem hallat ploppot. „Látod, a rum a hibás!”, panaszkodom. A barátom megsértődve húz egy újabb kortyot a megvetett ajándékából. Végül a tészta mégiscsak megkelt valahogy, a fakanállal még egyszer átkeverem. Újra várunk egy „Plopp!”-ra, ami csak nem akar jönni. A barátom vidáman lóbálja a rumosüveget a markában és énekel: „Az öreg bűnös, ő kiismeri magát! Gyakran lesz késő, késő, késő, mielőtt elmegy, megy, megy...”. Mielőtt halálra nevettük volna magunkat, gyorsan elkeverem a lekvárt a megmaradt csepp rummal, és megtöltöm a buktákat.
Aztán úgy ülünk, mint az idióták a sütő előtt és bámulunk befelé: „Juhé, nézd, milyen szépen kelnek!” Gyakran lesz késő, késő, késő... Végül tényleg csodálatos buktáink lettek. Belemegyek, és nem tudnám most megmondani, mi csalódott. Egyszerűen teljesen banális, hétköznapi, még ha kiváló bukták is. De volt valami álmom valami földöntúli dologról.
Csendes elmélkedésben titokban a következő vasárnap kora reggel újra munkához látok. Most jobban tartom magam Lisl Wagner-Bacherhez, akinek anyjától örökölt „Wachaui bukta” receptjében az élesztő langyos tej és tejszín keverékében való feloldását javasolja. Ő is használ egyébként, ez tűnik a női útnak, egy kevés cukrot a kovászhoz. Áh, gondolom magamban, a kötelezőt már letudtam múlt vasárnap, most jön a szabadon választott. A bukták végül is legutóbb is sikerültek. Most egy kicsit rákapcsolok. Több tejszínt használok, mint tejet, és két tojássárgájával többet, mint amennyi a receptben szerepel, suttogom titokban, juhú! Viszont Lisl Wagner egyedülálló javaslatát, hogy a tojásokat habosra verjük, nagyon a szívemre veszem. Ebbe az illatos tojáshabba saját szakállamra belereszelem – bocsánat, nagy mesternő! – két citrom héját egy helyett, mert a savanyú vidámmá tesz, valamint a Gerer által is javasolt rumot, és a kovásszal együtt a lisztbe öntöm. A 20 éve szinte sosem használt konyhagépet Hawelka asszony szavaira emlékezve a kredenc legmélyéről előveszem, és hagyom benne körözni a kelt tésztát, amíg a hőn áhított hólyagok meg nem jelennek és el nem válik a tál szélétől. Örömmel látom kelni, mint egy arany lufit, és most mégis átkeverem a fakanállal, hogy legalább valami a nagymama hagyományából is benne legyen. Újra gyönyörűen megkel. A kész tészta olyan puha, hogy félek, vajon formázható-e. Formázható! A lisztes kezekkel olyan jól kezelhető, olyan selymesen sima, puha és mégis az ujjak nyomásának rugalmasan ellenálló, hogy a szigorú dominna egészen gyengéd érzéseket fejleszt ki a verés ezen érzékeny szerelmese iránt.
A kész buktáknak most még egyszer kelniük kell. Hopp! Néhány perc múlva az imént még oly apró tésztafalatok másfél centivel a tepsi széle fölé magasodnak. Most 175 fokra kapcsolom. Ismét bűvöletben ülök a sütő előtt. A kész bukták végül pontosan olyanok, amilyennek legmerészebb álmaimban elképzeltem őket.
Annak ellenére, hogy buzgón próbáltam megfejteni a kelt tészta titkát, ebben az életben már nincs esélyem felvenni a versenyt Hawelka asszony rekordjával, aki napi bukta-kibocsátását 80 darab körülire becsüli, és ezt már több mint fél évszázada csinálja. Ha tehát valamikor újra kedvem támadna buktához, akkor azt biztosan a Dorotheergasse-ban fogom kielégíteni. Ott mégiscsak sokkal izgalmasabb beszélgetve és vágyakozva várni, amíg a bukták Hawelka asszony apró varázskonyhájából előkerülnek. Az ezen városi úrvacsorára irányuló archaikus sóvárgást a saját négy fal között nem lehet kifejleszteni, ezért is ízlik olyan összehasonlíthatatlanul. És a viccelődés, ami ott zajlik, nem hasonlítható a sütővel folytatott néma, ha izgalmas párbeszédhez, a szemérmes háziasszony ezen igazán keserű sorsához.
Ezért lesz gyakran késő, késő, késő...

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!