A-La-Carte

Fischers Fritz (2008/2)

Fritz Karl forgat és forgat és forgat. A német tévéfilmek első ligájában. Látszólag laza, görcsmentes, földközeli. Horgászként, szakácsként és ínyencként a traunkircheni vendéglős fia az élvezetes kísérletezés híve. Amikor éppen nem hagyja, hogy a helyi hagyományok ugyanilyen élvezettel elragadják.


Fischers Fritz

Szöveg: Ro Raftl Fotók: Peter M. Mayr
A felhők drámaian szállnak, ködös, csepereg, szitál az eső, a Traunstein csak fátyolosan mutatja arcát a párában. Életlenül kivehető a fekvő Ferenc József császár profilja pofaszakállal és egy szemölccsel az orrán. A szemölcs egy kunyhó. Ezt látni lehet, ha az ember fent áll. A hegyre azonban a legszebb kilátás az Altmünster és Traunkirchen feletti rétekről és alpokból nyílik. Tiszta időben. A Hochsteinalm túrázói számára a nap mégis felkel. A szomszédos asztalra pillantva: Fritz Karl, a filmekből és televízióból jól ismert színész, éppen a gombócot szurkálja a hegyi marha pörkölthöz. Egy fia a hazának, aki egészen a német filmfesztiválok vörös szőnyegéig vitte. A kockás ingesek bátorságot gyűjtenek: „Ismertek téged még akkor, amikor egészen kicsi voltál.” Egy hegyi marha toporzékol a nyitott karámban, miközben a vendéglősné felszolgálja a Pofesent: két szelet fehérkenyér mustba mártva, szilvalekvárral töltve, tojásos masszába forgatva, sertészsírban kisütve, porcukorral megszórva. Egy ízes traunsee-i specialitás, amelyet Elena Uhlig, Fritz Karl német kollégája a filmekből és a tévéből a magas kalóriaszám ellenére is a kedvenc ételei közé sorol.
A vonzó 33 éves hölgy Emil édesanyja, aki tizenegy hónapos, Karl negyedik gyermeke, és vele ingázik Bécs, München és Traunkirchen között.
A Pofesen-evés a Hochsteinalmon rituális jellegű. Főleg télen a „szánkózásnál” – pontosabban: „az alpokba való szánkós feljutás után”. Ami sosem zajlik az ebensee-i világszínvonalú Pofesen-zarándokhely, az „Antenoasch” nosztalgikus emlékezése nélkül: egy rusztikus parasztház, ahol a vendégek szimpátiája döntötte el, hogy a gazdasszony beáll-e a konyhába. Ahonnan néha órákra eltűntek az istállóba, mert meg kellett fejni a teheneket. Ez már a múlté. Akárcsak azok a dús (mert nem trágyázott) virágos rétek Fritzi gyerekkorából, amelyeken a sóskatartó számban nőtt a leveshez és salátához.
A kis Fritz főzéssel, evéssel és ivással nőtt fel. A Hochsteinalm alatt fekszik a Mühlbachberg, ahol az apja, a nagy Fritz – öregnek nem mondhatjuk, hiszen még csak 63 éves – a „Berghof” fogadót és a szombati diszkót vezette. A német turizmus virágkorában, a hetvenes években olyan étlappal, amelyen a bécsi szelet, a pásztornyárs és a raznjici szívesen látott vendég volt az asztalon. A Földközi-tenger turisztikai felfedezése után édesanyja, Monika csúcsszakácsoknál tökéletesítette művészetét, a „Berghof” átépült, elegáns lett és kulináris bennfentes tipp. Már a terasz és a Traunsteinre nyíló kilátás is megérte a pénzét. De ennek is vége. Az apa, szakképzett sommelier, borkereskedőként utazgat. A fiú egy széles üvegfalon keresztül hozza be a hegyet a beépített tetőtérbe, ott piheni ki a forgatások stresszét. 13-14 éves korában segített a felszolgálásban, de sosem akart vendéglős lenni: „A vendéglátás kőkemény. Amikor nekünk, gyerekeknek szünetünk volt, a 'Berghof'-ban csúcsszezon volt.” Ráadásul az anyja kategorikusan kitiltotta a konyhából.
Csak Bécsben, amikor Fritzi az énekesfiúk kollégiuma után belekóstolt a Reinhardt-szemináriumba – „Fegyelmi okokból kirúgtak, túl fiatal voltam” –, akkor állt oda a tűzhelyhez: „Egyszerűen el kell kezdeni. Nem kell félni tőle. Az ember a hibáiból tanul.” Kiegészítés: „Természetesen tudtam, hogyan működik.” Édesanyja kézzel írott szakácskönyve a „felsőfokú konyha” receptjeivel csak később került elő. Amikor Fritz Karl a josefstadti színházban töltött idő alatt megismerte Erwin Steinhauert, és egy darabig naponta látta, mivel ők ketten „Purzl” Klingohrral producerkedték Ausztria első szituációs komédiáját, a Der Weißentalert. Egy lelki és ínyenc barátság, amely szilveszter táján élte meg legélvezetesebb kifejeződését: egy nap bevásárlás, három nap főzés. És még hogyan! Bárányleves tökmagolajjal, csirketerrinek és a legendás borhabos leves, amelynek a tökéletesítés előtt 72 órát kell állnia. Egyébként havonta egyszer volt egy többfogásos vacsora kollégáknak, tíz-tizenöt ember, szinte állandó összejövetelként. Fritz sok alapanyagot hozott Felső-Ausztriából: a birkahúst a szüleitől, a vadhúst a nagymamájától, aki szenvedélyes vadász volt, és a halat természetesen. Míg a nagy és a kis Fritz a családi Eisbach-patakban horgászott Vöcklabrucknál, a 40 éves kis Fritz már rég a Pielachnál űzi szenvedélyét – ritkán, mert évi öt vagy több filmet forgat.
Csak azokat a halakat fogja ki, amelyeket valóban megeszik, ezek pedig többnyire pisztrángok, pérhalak és galócák. A pisztrángokat megfüstöli. Amit Karl még Bécsben is megpróbál: „Van egy kis füstölődobozom, kifejezetten a legyezőhorgászoknak, ami teamécsesekkel működik. A konyhában áll az ablakpárkányon, de még így is egy hétig bűzlik az egész lakás.
A látogatók rendszeresen kérdezik, volt-e tűz nálam.” Egy darab hal kiengeszteli őket: a pisztráng éjszakára sós lébe kerül, mielőtt lemosnák és megfüstölnék. Bükkfaforgácsban, borókával és egyebekkel – a „többi” azonban a füstölőmester titkos kincse. Cserébe elárulja, hogy a pérhalakat a pikkelyekkel együtt tengeri sóból és tojásfehérjéből készült pasztába forgatva, 180 °C-on 30-40 percig sütőben sütve fejlesztik ki a tipikus kakukkfű-ízüket. Nem hiába hívják a halat latinul Thymallus thymallusnak. Fritz Karl huncut vigyorral áll ki a „méltatlanul lebecsült domolykó, a hazai vizekben nagy populációval rendelkező ívásrabló” ügyvédjeként: „Sok vékony szálkája van – és csak kevesen tudják, hogy be kell irdalni. Ha 'keresztben' vékonyan bevágjuk és megsütjük, a szálkák elpárolognak, és csodálatosan feszes húst kapunk, amely könnyedén, diós ízzel olvad el a nyelven.”
A hagyomány mellett a színész szereti a kísérletezést. A 17. századi receptek újrafőzésével tett kísérletek – például a pontykolbász, amelyhez odüsszeiát járt be a sertésbél felkutatásáért – nem arattak osztatlan sikert a vendégek körében: egy kolbász, ami halízű, pfúj! Az évszázadokkal ezelőtt dicsért, hosszan érlelt vad húsának állott ízét (hautgout) sem értékelték. Ó, de a barátoknak rendezett tűzhely-orgiák amúgy is egyre ritkábban történnek. Fritz Karl örül, ha a családi körben tartott rendszeres étkezéseket össze tudja hozni. Néha még a fakanalat is átadja: „A nagy gyerekeim – 20, 18 és 14 évesek – már szintén nagyon jól főznek.” Ünnepléshez vörösbort isznak, például egy Rivettit a piemonti La Spinetta pincészetből. Napközben megelégszik a szódával hígított almalével is.
A forgatási helyszínekre tett utazások csillapítják érzéki kíváncsiságát minden elképzelhető ital, fűszer és íz iránt. Amikor a Platinum kaland- és szerelmi történet forgatása miatt háromnegyed évet Dél-Afrikában töltött, megkóstolt impalát, vékonytestű antilopot, struccot, krokodilt és azokat a lárvákat, amelyek szárítva (udvariasan fogalmazva) chipsre, (kevésbé udvariasan) haltápra emlékeztetnek. A szakács, aki naponta kúszott át a réten, hogy „very, very good” kiáltással, egy marék kövér, sötét lárvával térjen vissza, édes-savanyúra elkészítve a végső kulináris élménynek tartotta őket. Karl inkább hajlamos a Shaolin-szerzetesek lakókocsijában, a „Zirkus Krone” jótékonysági fellépése előtt végzett Wan-Tan és Dim-Sum főzést csúcspontként értékelni: „Az ablakok párásak voltak, a fokhagyma és szója illata éhséget gerjesztően finom.” Természetesen otthon leutánozta a garnélarákos és a sertéshúsos változatot: „Hatalmas munka. És nem olcsó!” Amíg rá nem bukkant a Bécsi Rechten Wienzeile-i ázsiai boltokra, ahol ezek a Wan Tanok és Dim Sumok tisztességes minőségben, mélyhűtve is kaphatók. Ingyenesen jár hozzájuk a titokzatos fűszerjegyek, rejtélyes konzervkeverékek, szárított és élő halfajok felfedezése a bolt hátsó részében lévő kis akváriumokban. Csak az indiai konyhával nem tud megbarátkozni Fritz: „Túl sok aroma, túl erős fűszerek. Szeretem a tisztaságot. A tipikus saját ízt, legyen szó halról, húsról vagy zöldségről.”
A kappelni Schlei-fjordnál ezt a hajlamát igazán kiélhette. Elena forgatott, ő vigyázott Emilre, és átadta magát a füstölt angolnának és a „maischolle satt”-nak. Ez annyit tesz: annyit eszel, amennyit akarsz, amíg már nem bírsz többet. Azt mondja, megéri, „mert igazi májusi lepényhalról van szó, kicsi, puha, friss – és nem a felolvasztott, mivel éppen május van.” Legalábbis annyi öröme telt a helyi legnagyobb füstölő plakátjában: „Soha ne mondj búcsút Kappelnnek egy Föönél kapható angolna nélkül.”
Jelenleg az Achensee-nél Xaver Schwarzenberger rendezésében egy Bruno, a problémás medve elleni filmszatírát készít elő, ott nincs hiány jó fogadókban. De amikor ősszel Németországban forgatja a Die Kruppsot, Fritz Karl tudja, mit kell magával vinnie: friss traunkircheni juhsajtot, közvetlenül a gazdától hozva. És a finom vaníliás jegyekkel rendelkező cirbolyafenyő-pálinkát, ami körül igazi viszályok törnek ki, mivel a cirbolya olyan ritka és ráadásul védett. Forró téma. Ami a törzsasztalnál még tovább éleződhet, amikor arról van szó, ki tette el az idén a „jobbik” cirbolyát.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!