Christian Seiler szövege · Markus Roost illusztrációja
Térben tudnak a budapestiek. Teljesen mindegy, hogy a „New York Kávéházban” iszol egy kis sört, vagy a Four Seasons lobbijában bámészkodsz, hogy a „Bookcafé”-ban egy óriási krémest tömsz magadba, vagy a Nagyvásárcsarnokban azon gondolkodsz, ki a csuda eszi meg azt a rengeteg libamájat, amit itt a standokon árulnak – állandóan hitetlenkedve forgolódsz körbe, és olyan nagyságú tereket érzékelsz, amilyenekben legutóbb a római Szent Péter-bazilikában vagy Erdogan török szultán palotájában lehetett részed, már ha valaha is meghívtak oda.
Budapesten sosem kell görnyedned.
A második felismerés: A város még szebb, mint ahogy esetleg emlékeztél rá. Sőt, lélegzetelállítóan szép, és a dramaturgia, amikor például a Railjettel megérkezel a Keleti pályaudvarra, nem is lehetne jobb. Az állomás még mindig ugyanúgy k. u. k. módra lelakott, mint a vasfüggöny leomlása előtt volt, a taxik kicsik és kényelmetlenek, és automatikusan újra érzed az orrodban a régi kétüteműek szagát, úgy, ahogy minden padlásnak gyerekkor-szaga van.
De amint elindulsz a központ felé, egyre kevésbé lelakott és egyre pompásabb lesz minden, és a szépség csapdája lecsapódik. Amikor végül megérkezel a fényűző övezetbe, amelyet a budai oldalon a Vár és a Halászbástya, Pesten pedig a Parlament és a Duna-parti elegáns szállodák határoznak meg, köztük a Duna és a csodálatos Lánchíd, akkor bánod csak igazán, hogy nem kérdezted el a bécsi polgármester számát, mert különben legkésőbb most, a vízre nézve felhívnád, és a fülébe súgnád a 2020-as választási kampány rigmusát: „A Duna, Michel, a városba való, nem pedig ki Albernbe.”
Öregszem. Ha kényelmesen ülök, ötleteim támadnak. A fenti bekezdést ceruzával firkantottam merített papírra, amikor a Four Seasons Gresham-palotában az ablaknál ültem és a Lánchidat bámultam. Igen, ittam valamit, a minibár tele volt előkelő méreggel. De legfőképpen a sajnálkozó recepciósok olyan szobába adtak ki, amely általában azokat az utazókat illeti meg, akiknek nem maguknak kell fizetniük a szállodai számlájukat, én pedig, meglepődve és hízelegve, úgy döntöttem, vacsora előtt még egy kicsit lakom és töprengek. Két csodásan kárpitozott karosszék állt a padlóig érő ablaknál. Az egyikből a várat láttam, a másikból a Halászbástyát, mindkettőből a Lánchidat.
Az eredmény megdöbbentő volt, lásd fentebb.
Az „Onyx” közvetlenül a híres „Gerbeaud Kávéház” mellett található, ám míg az utóbbi ékszerdobozból csodás kilátás nyílik a Vörösmarty térre, az „Onyx” ablakából egyenesen a Bank of China kivilágított homlokzatát láttam. Az étterem berendezése annyira erőlködően modern volt, hogy beírtam a jegyzetfüzetembe a szép „eklektikus” szót, amit legszívesebben akkor használok, ha sok különböző stílust szeretnék leírni, amik valójában nem illenek össze, de mégis csapatostul jelennek meg. Maradjunk ennyiben: volt ott onyx bár is, meg plüss, meg aszimmetrikus szobrok a falak helyett.
Aztán jött az étlap, én pedig magától értetődően a „Hungarian Evolution Menu”-t választottam, amely kreatív hozzáállást ígért olyan klasszikus magyar motívumokhoz, mint a libamáj, a gulyásleves és a somlói galuska, és miközben még azon gondolkodtam, vajon hogyan is nézne ki ez a hozzáállás, előételként máris érkezett egy apró blini figyelemre méltóan fűszeres szalámival, mellé pezsgő. Nem rossz kezdet.
Majd az első fénypont, egy 2009-es évjáratú furmint Tokajból, Demeter Zoltántól. A bor elegáns és beszédes volt, apróbb, kevésbé kifejező snackeket – langusztin, sült borjúmirigy – kísért egészen az ízletes bivalysonkából, feketegyökérből és céklából álló előételig, sőt tovább is, a tökkel és joghurttal tálalt szaiblingig.
Ami akkor még nem tudtam: ezekben a pillanatokban dőlt el, hogyan töltöm a következő napokat. Mert a Szulló Szabina és Széll Tamás konyhájából kikerülő gulyásleves nem volt kevesebb, mint szenzációs. Csak egy kis csésze volt, egy raviolo koronázta, amelyen viszont apróra vágott angol zeller, mogyoróhagyma, uborka és egyfajta nudli feküdt, de az élvezet tökéletes volt. A leves egy consommé volt, amelyet pirospaprikával színeztek és fűszereztek, és ez a leves a bársonyosan puha raviolóval és annak ropogós fedőrétegével rendkívüli élménnyé állt össze, ami szárnyakat adott és boldoggá tett. Ha ez volt az evolúció, akkor az evolúció figyelemre méltó volt.
Csak a bor fogyott el mostanra.
A véres hurkás szarvas rendben volt, és a „21. századi somlói galuska”, amely az estet zárta, kifejezetten élvezetes volt – elegánsan tálalták piskótamorzsákon és egy rumos csokoládémártással. De a fénypont a gulyásleves volt, és illeszkedett a képembe, hogy a szakács, Széll Tamás ezzel a Bocuse d’Or-on dicsérő oklevelet és egy helyet a legjobb tíz között szerzett.
Később az este folyamán megmentettem egy öngyilkosjelöltet. Éppen arra készült, hogy megmássza a Lánchidat, és egy ugrással a vízbe véget vessen az életének. A klasszicista híd köztudottan függőhíd, és a kábelei, amelyekhez a függesztők rögzítve vannak, s amelyek tartják az úttestet, annyira könnyen mászhatóak, hogy Budapest városa, ha Amerikában lenne, már rég beperelte volna a Nap és a Hold is a rengeteg öngyilkos miatt, akiknek ez túl egyszerű volt. Hmm, talán mégsem.
Mindenesetre én éppen az „Onyx”-beli vacsorám után voltam, ami lendülettel, de felelősségtudattal is felvértezett, és láttam, ahogy egy fiatalember fényképezőgéppel a kezében nekilát megmászni a járda és az úttest között rögzített kábelt.
„Hé” – kiáltottam – „gyere le.”
„Vegye kép” – kiáltotta a fiatalember – „köszönöm.”
„Ennek semmi értelme” – kiáltottam már valamivel hangosabban – „ne csinálj hülyeséget.”
De ő lassan és megfontoltan mászott tovább felfelé.
„Nem!” – sikítottam. Élesen hangzott. Néhány járókelő felfigyelt rám és megállt.
„Vegye kép” – kiáltotta még egyszer a fiatalember. „Köszönöm.”
Megkérdeztem az okostelefonomat, mit jelent a „köszönöm”. De a várt drámai búcsúüzenet helyett fordításként csak a „danke” (köszönöm) jelent meg. A „Vegye kép”-et viszont az okos készülékem így fordította: „Ich mache ein Foto” (Készítek egy fényképet). A srác tehát nemcsak meg akarta ölni magát, hanem közben még fotózni is akart, és a képet utána kitenni Facebookra.
De idáig nem jutott el, mert közben már annyian figyelték a mászó tevékenységét, hogy elment a kedve az egésztől, és lemászott.
„Köszönöm” – mondtam.
Az öngyilkosjelölt nem mondott semmit, hanem eltűnt az éjszaka sötétjében.
Másnap tovább fokoztam az újonnan szerzett gulyásleves-rajongásomat. Keresztben-hosszában bejártam a várost és címekért kuncsorogtam. A tipp, hogy próbálkozzak a Nagyvásárcsarnokban, a Nagy Vásárcsarnokban, nem volt rossz, mert a futballpálya nagyságú csarnok, amely stílusát tekintve ugyanabból a fából faragták, mint például a laxenburgi kastélyparkban lévő Franzensburgot, mély betekintést nyújtott a magyar piaci árusok és vásárlók lelkébe. Végtelen sok húsos és baromfis stand volt, ahol felmerült bennem a gyanú, hogy Magyarországon olyan libákat tenyésztenek, amelyek csak a májukból állnak. Ráadásul az is megnevettetett, hogy gyakorlatilag minden bolti táblán az áru leírása a „Friss és…” szavakkal kezdődött. (Bár öregszem, de ettől még nem lettem kevésbé gyerekes. A „Friss és” jelentése „Friss és…”, és általában a „fagyasztott” szóval egészítik ki, ami „geforen”-t jelent; nekem a „friss és” fordítás nélkül is elég volt. Az ilyesmit viccesnek találom, főleg a piacon.)
Természetesen rengeteg talponálló is volt az óriási, az első emeleti galériával körbevett vásárcsarnokban. Ott lángost és méteres kolbászt, és természetesen gulyáslevest is lehetett enni. De annak olyan íze volt, mint a wörgli vasútállomás büféjében (ha még lenne ott vasútállomási büfé).
Bolyongtam a belvárosban. Csodálatos szecessziós épületek, sok olyan üzletlánc, mint a H&M. Feltűnt, hogy több olyan nemzetközi konszern is letelepedett itt, amelyek Bécsben meg sem próbálkoztak ezzel. A sétálóutcában mindenhol lehetett venni orosz hadseregbeli ereklyéket. Ugyanazok az élő szobrok várták a borravalójukat, mint minden más európai fővárosban.
Elgyalogoltam a Nagy Zsinagóga mellett, frissen felújítva ragyogott. Az egész Zsidó Negyedben nem láttam egyetlen zsidót sem, pedig szombat volt. Végigsétáltam az Erzsébet körúton és csodáltam a fenséges épületeket, némelyikük makulátlanul felújítva, mások kicsit lelakottan és a felújításukra várva.
A határ a szimpatikus lelakottság és a túlzott, rosszul értelmezett gondosság között vékony. Rövid szünetet tartottam a „New York Kávéházban”, hogy, bingó, megkóstoljak egy gulyáslevest, szóhoz sem jutottam a dús, katedrális-szerű környezettől, amelybe valamelyik belsőépítész, aki jobban tette volna, ha mást tanul, olyan bútorokat épített be, amiket bizonyos tervezési üléseken biztosan „mai akcentusokként” értelmeztek félre. Mostanra zavarták a hely auráját. Persze, a kávéház még mindig lenyűgöző volt a hatalmas belmagasságával, az íves ablakaival és a hatalmas tükrökkel, az oszlopokkal és a barokk, aranyra festett díszítéseivel. De egy olyan kastély báját árasztotta, amelyet pár mozdulattal szakszervezeti otthonná alakítottak át.
A gulyásleves laktató és jó volt. Nagy sárgarépa- és zellerdarabok úsztak benne, apró tészták és jó porhanyós hús. A frissen vágott petrezselyem megadta a levesnek a szükséges frissességet.
Megittam mellé egy sört és továbbálltam.
Nem tudom, miért hittem azt, hogy Bécsben vannak a világ legszebb kávéházai. Talán azért, mert szeretem, ami közel áll hozzám. Talán azért is, mert bedőlök a Bécs-látogatók propagandájának, akik mindig félig ájuldoznak, ha egy városi séta során végigjárták a bécsi kávéházak szentháromságát – Prückel-Sperl-Tirolerhof –, és be akarják adni nekem, hogy ilyen a világ egyetlen más városában sincs.
Pedig nem igaz. Legfeljebb húsz percet gyalogoltam a „New York Kávéháztól” át az Andrássy útra, és betértem a „Book Cafè”-ba, amelynek eredeti rendeltetése a párizsi áruház (Párisi Nagyáruház) bálterme volt. A budapestiek szeretettel „Divatcsarnoknak” hívták az épületet. A csodálatos szecessziós homlokzat mögött ma ugyan egy nagy könyvesbolt található, amelynek Budapest-részlegén keresztül kell küzdened magad, mielőtt az égig érő kávéházi terem megnyílna és egyfajta tudattágulást idézne elő: kazettás mennyezet, kristálycsillárok, fali tükrök és rengeteg világi festmény a mennyezeten birodalmi eskapizmust sugároznak.
A szférikus élménynek egy krémes megrendelésével álltam ellen, és ezzel a napnak annyi is volt. Az adag akkora volt, hogy feladtam a további gulyáslevesekről szőtt gondolataimat, és helyette a város alapvető turistalátványosságait jártam végig.
Átsétáltam a Lánchídon és vettem a szerpentineket fel a Várnegyedbe. Meglátogattam a Magyar Nemzeti Galériát és a Mátyás-templomot, minden alkalommal Romy Schneider, azaz Erzsébet királyné portréiba botlottam, azon gondolkodtam, vajon az amcsik azért építették-e a csúf Hilton szállodát trójai falóként a történelmi helyszínre, hogy rágógumizva zavarják a tökéletes historizáló harmónia benyomását, ittam egy italt a Halászbástya falain lévő Disneyland-bárban, és majdnem újra kedvem lett bekapni valamit, amikor a Bástya étteremben egy kantinszag fogadott, ami a gulyásleves-kísérlet ötletét hirtelen avasnak láttatta.
(Ha pontosan akarjátok tudni: a Siklóval mentem le vissza a Duna-partra, és felkerestem a Kempinski szállodabeli „Nobu”-t, ahol egy kis tonhal tatakit, yellowtail sashimit jalapeñóval és toro tartárt csemegéztem, és egy pillanatra egyáltalán nem hiányoltam a pannon paprikapor égető ízét, sőt, egyáltalán nem találtam rossznak az interkontinentális fúziós ételek áldásait).
Másnap reggel folytattam az igazi gulyáskultúra keresését. Este még egy kis kutatást végeztem, és szereztem egy tippet: odakint a Városligetben ezen a vasárnapon egy fesztivál van, ahol olyan gulyásleves van, amely minden más levestől abban különbözik, hogy a megfelelő edényben készítik.
„Mit ért a megfelelő alatt?” – kérdeztem.
„A saját szemével fogja látni” – mondta az informátor, akinek kiléte maradjon titok. Csak annyit: excentrikus gin-tonikokat kever a szállodai bárban.
Így hát útnak indultam a Városligetbe. Budapest tizennegyedik kerületében található, az Andrássy út végén. Az Andrássy út id. Andrássy Gyuláról, az osztrák-magyar politikusról kapta a nevét, de hívták már Sztálin útnak, a Magyar Ifjúság útjának és a Népköztársaság útjának is. A változást jelképezi, amelyen a városnak rendszeresen át kell esnie. Volt időm elgondolkodni a változásokról általában és konkrétan, mivel az Andrássy út nemcsak metaforaként jelentős, hanem eléggé hosszú is – leamortizáltam a Nike-m talpát, mire végre megérkeztem a Hősök terére, ahol majdnem elütött egy Hop-On-Hop-Off busz, és egy emberismeretben hiányos eladó rá akart sózni egy állatkerti jegyet.
A Hősök tere mögött végre elterül a Városliget. Nem volt nehéz egy elbűvölő korcsolyapálya mögött felfedezni azt a sátorvárost, amely a gasztronómiai szükségletek ideiglenes kielégítésére szolgált.
Így hát elsétáltam egy sor bódé mellett, ahol a hal mindenféle formája kapható volt: szárított hal, sült hal, faszénen sült hal. Aztán eljutottam egy sarokig, ahol egy sorban nem kevesebb mint tizenkét darab, hetven centiméter átmérőjű és egy méter magas acélhenger állt, amelyekben vörös folyadék bugyogott.
„Halászlé” – válaszolta a testes árus, akinek a pólója elárulta, hogy itt valójában egy „Halfesztivál” zajlik, és már aggódni kezdtem, hogy az eredeti tervem, hogy megkóstoljam a megfelelő edényben készült gulyáslevest, egy tervezetlen halászlé javára háttérbe szorul.
De aztán megláttam az üstöt.
Képzeljetek el egy tetszőleges méretű üstöt.
Az enyém nagyobb volt. Pontosan akkora, mint azokban az ódivatú viccekben, amelyekben fekete kannibálok főznek puhára egy hittérítőt. Alatta rögtön két Bunsen-égő állt, hogy az üstöt – kiszámoltam, hogy kb. három köbméternyi tartalomnak lehet helye – üzemi hőmérsékletre hozza.
„És ez?”
A kannibálüstre mutattam.
Az árus olyan szélesen vigyorgott, hogy többet tudtam meg a fogazatáról, mint amennyit szerettem volna: „Gulyásleves”.
Gulyásleves.
Nem akarom azt mondani, hogy a Városligeti gulyásleves éppoly finom volt, mint az „Onyx” evolúciós gulyáslevese, de a bája teljesen elvarázsolt. Fél marhát kellett eladagolni ehhez az adaghoz, nem is beszélve a vödröknyi értékes, édes fűszerpaprikáról, és nem hazudok, ha azt mondom, nem cseréltem volna azzal a szegény ördöggel, akire a vöröshagyma aprítása és a fokhagyma pucolása várt.
A levesnek volt tartása és sűrűsége. Paprika és hús illata volt, a zsiradékréteg, amely gyorsan kialakult a tetején, arra utalt, hogy senki sem látta szükségesnek a zsír leszedését, micsoda szerencse.
Nem sokkal tizenegy óra előtt volt délelőtt. Valahol egy zenekar készült, hogy szórakoztassa a közönséget, akiknek egy óriási fesztiválsátrat állítottak fel, de épp egy régi „Kinks” lemez szólt a hangszórókból, a „Waterloo Sunset”, milyen csodálatos.
„Ízlik?” – kérdezte az árus, aki hirtelen tudott németül.
„Igen” – suttogtam –, „jó.”
„Még túl korán van” – mondta az árus. „A leves délután a legjobb, amikor már mindenki evett. Legalább tíz órán át kell főnie, hogy igazán jó legyen.”
„Aha” – mondtam detektívösztönnel. „Akkor tehát ön eszik.”
„Akkor eszem” – bólintott a barátom a fogsorával.
Aztán fogta a merőkanalat, rutinos mozdulattal megtöltötte a fém mélytányért, ami úgy tűnt, csak az övé, gulyáslevessel, és leült a standja pultjához, hogy élvezettel belevágjon.
„De most” – mondta –, „én is eszem.”
Vörösmarty tér 7–8
1051 Budapest
Tel.: +36-30-508-06 22
www.onyxrestaurant.hu
New York Kávéház
Erzsébet körút 9–11
1073 Budapest
Tel.: +36-1-88 66-167
www.newyorkcafe.hu
Book Café
Andrássy út 39
1061 Budapest
Tel.: +36-1-461-58 30
