Ha az ember reggel nyolc órakor azzal van elfoglalva, hogy gondosan kicsontozzon egy nyers sertéslábat, akkor vagy kissé bolond, vagy hentes, vagy az A la Carte magazin szabadúszó munkatársa. Ha valaki, mint például én, ezzel még egy régi, bár csak félszívvel dédelgetett vágyát is beteljesíti, az valószínűleg legalább nem hentes.
Ezt a vágyat a kilencvenes évek elején ültettem el magamban, még göndör hajú fiú voltam, és szorgalommal és ambícióval tanulmányoztam a kifinomult borivás alapjait, leginkább abban a vinotékában, amelyet barátom, Gerald Bayer üzemeltetett akkoriban a piarista templommal szemben. Mint szinte minden örömteli iszákos, Gerald is szenvedélyes evő és ambiciózus szakács volt és maradt, és mint szinte minden szenvedélyes evő és ambiciózus szakács, a törzskönyvesboltjában szívesen látott, drága szakácskönyveket vásárló törzsvásárló. És egy ideig ebben az idilli menedékben, amelynek hangsúlyosan praktikus belső kialakítása egy rövidáru-kereskedésnek vagy könyvcserélő központnak is jól állt volna, Marco Pierre White minden szempontból pazar munkája, a White Heat hevert.
A Wikipédia szerint erről a műről egy kritikus azt mondta, hogy „possibly the most influential recipe book of the last 20 years”, ami az én esetemben legalább részben igaz. Ugyanis azóta is újra meg újra felbukkan a tudatomban egy recept belőle, a kissé zavarba ejtő hozzávalók, a pompos luxus és az étvágygerjesztő hatás kombinációjával: a kicsontozott, körmös sertésláb, csirkefarccal, kucsmagombával és borjúmiriggyel töltve, egy pazar krumplipüré kíséretében, nem kevésbé pazar mártással tálalva. A „Food Porn” kifejezés akkoriban még egészen új volt, néhány évvel azelőtt a szakácskönyvek ételeit többnyire úgy fotózták, hogy az embernek a recept alapján kellett elképzelnie őket, ha meg akarta jönni a kedve, de az emlékeimben a sertésláb képe pontosan azt a keveréket hordozta, ami a nagy pornográfiára jellemző: egyszerre nagyon vonzó és kissé taszító. Sajnos akkoriban túl fukar voltam ahhoz, hogy megvegyem a kötetet, ezért sem a receptet, sem a fotót nem tudom visszakeresni (az internettől, amiről azt mondják, hogy mindent meg lehet találni rajta, ebben a tekintetben mélyen csalódtam); így hát a memóriám csúszós parkettjére merészkedem azzal az emlékkel, hogy ráadásul szarvasgomba is volt a töltelékben.
Természetesen azonnal elkapott a vágy, hogy egyszer én is kipróbáljam ezt a kulináris őrültséget. De valami – esetleg a puszta gyávaság a tény láttán, hogy kés és nyers sertésláb előtt állva fogalmam sem lett volna, mit kell tennem – visszatartott attól, hogy ezt rövid időn belül megtegyem. Aztán valamikor a könyv is elfogyott, és amúgy is mindig van más dolgom. És egyetlen étteremben sem, ahová azóta betértem, nem volt borjúmirigyes-kucsmagombás sertésláb az étlapon. De évente két-három alkalommal eszembe jutott ez a végtelenül kifinomult, mégis enyhén obszcén étel, és élveztem az elképzelést, hogy olyan valaki vagyok, aki egy napon tényleg megfőzne ilyesmit.
Ennek a nyugodt feltételes módú életnek nemrég Christian Petz hívása vetett véget, amely során megkérdezte, lenne-e kedvem vele közösen, többek között Eckart Witzigmann számára töltött sertéslábakat készíteni.
„À la Pierre Marco White?” – kérdeztem, és „À la Pierre Koffmann” volt a válasz. És valóban: ezt az ételt, ahogy Mr. White már akkoriban is tisztelettel megjegyezte – „you can’t reinvent the wheel” –, és amit én időközben egyszerűen elfelejtettem, a francia származású, az Egyesült Királyságban hírnevet szerzett konyhalegenda, Pierre Koffmann alkotta meg.
Nekem végül csak annyit kellett kérdeznem: „Mikor?”
Előkészületként megnéztem a YouTube-on egy videót, amelyben Pierre Koffmann alig több mint egy perc alatt csontozott ki egy sertéslábat, ami azonban nem töltött el több magabiztossággal, mint amennyit egy Siegfried és Roy-videóból merítettem volna, ha az a feladat állt volna előttem, hogy eltüntessek egy fehér tigrist. Mindenesetre kizártnak tűnt számomra, hogy Monsieur Koffmann szokás szerint tükrökkel és kettős aljakkal dolgozik, így a problémát talán mégis meg lehetne oldani azzal, ha a Koffmann-féle műveleteket többszörös lassítással próbálom megismételni. Ezt a hipotézist táplálta Christian Petz látványa, aki szemléltetésképpen először kicsontozott nekem egy tanulólábat – nem olyan gyorsan, mint Koffmann, de talán didaktikai megfontolásból fogta vissza magát –, majd megbízott a következővel. Nem akarom tovább feszíteni olvasóim – akik kulináris fejlődésem ezen pontján feltehetőleg már lélegzetvisszafojtva egyensúlyoznak a székük szélén – idegeit: működik.
Miután a lábat a hátsó oldalon hosszában felhasítottuk, egyszerűen aprólékosan ügyelni kell arra, hogy a pengét mindig a csont mentén vezessük, és gondoskodni kell arról, hogy közben ne vágjuk le az ujjunkat, vagy – ami még rosszabb – ne vágjunk lyukat a bőrbe, amelyen keresztül később kicsoroghatna a töltelék. Igazán nehézkessé a bokánál válik a dolog, ahol a csontok és az inak olyan ötletesen kapcsolódnak egymásba, hogy az ember rövid időre kísértést érez, hogy a húsvágó bárdhoz nyúljon és rövid úton lezárja a folyamatot. Végső soron azonban ez is olyan, mint a frissen mosott fekete zoknik szétválogatása: ami elsőre lehetetlennek tűnik, azt elég makacs kitartással le lehet győzni. Ha minden sikerült, akkor az ember előtt egy olyan tárgy fekszik, amely egy meglehetősen bizarr, sertéspatakban végződő kesztyűre emlékeztet.
A sertéslábakat Christian Petz a húsminőség és az állattartás szempontjából mintaszerű Labonca biofarmról szerezte be. Az ottani hentes azonban nem tartotta be azt az utasítását, hogy tényleg csak a lábakat szállítsa, és rajta hagyta az alsó lábszár egy részét, amit Christian így kommentált: „Valószínűleg el sem hitte”, majd pragmatikusan elrendelte: „Na jó, cserébe több bőrünk lesz a töltéshez, a szósznak sem árt az extra hús, és ha megfő, kicsontozzuk, és kész is az uzsonna.” Az egyik ok, amiért ez az étel nem alkalmas kis nassolnivalónak, az az, hogy a készre töltött és „dürüm-to-go” módjára szorosan alufóliába tekert lábaknak körülbelül két és fél órán át kell főniük egy olyan szószban, amelynek elkészítéséhez viszont szükség van az előzőleg kicsontozott csontokra, amelyeknek maguknak is legalább kétórás főzési idejük van. Cserébe viszont ideális akkor, ha például még nem láttad a Trónok harca utolsó évadát, és kifogásra van szükséged, hogy időt találj rá.
Az említett pazar pürét köretként Christian Petz ebben az esetben mellesleg házi készítésű „sózott spárgával” helyettesíti, vagyis olyan spárgaszárakkal, amelyeket savanyú uborkaként erjesztettek. Valójában ezek elegáns, sós-zöldséges kontrasztot nyújtanak a fokozottan húsos-pazar főételhez, még akkor is, ha a szósz tunkolására nem különösebben alkalmasak, de arra ott van végül is a fehérkenyér, vagy ha egészséges az epéd, a klasszikus leveseskanál. És egyébként is, néhány részletben eltér a klasszikus Koffmann-recepttől, de ezért is ő Christian Petz.
Sertéslábakkal megrakodva érkezünk meg végül a schönbrunni kastély narancsházába, ahol éppen az „Avantgárd földelése” mottó alatt ünneplik az Eckart Foodlab #1-et. Délelőtt olyan nagyságok részvételével, mint Wolfgang Puck és Ewald Plachutta, olyan témákat vitattak meg, mint „Szakács keresi a gazdát – Gazda keresi a szakácsot”, mostanra azonban mindenki éhes, és kezdik körbevenni a számtalan standot, ahol kiváló sajtok, remek borok, válogatott mézek vagy első osztályú éttermek exkluzív kóstolófalatai találhatók. A Labonca-stand közvetlenül a miénk mellett található, a Labonca alapítója, Norbert Hackl láthatóan örül, hogy újra látja a termékét, és azonnal biztosít is magának egy adagot. Cserébe náluk megbizonyosodhatunk arról, hogy a sokszor szidalmazott sertéskaraj sem feltétlenül kell, hogy porszáraz és íztelen legyen, sőt éppen ellenkezőleg: elragadóan szaftos és ízletes lehet, ha az állattartás és az elkészítés módja megfelelő.
A kulináris és oenológiai hírességek jelenléte a standok között sétáló tömegben nem elhanyagolható, de amikor Eckart Witzigmann elindul végigjárni a pályát, a tömeg úgy válik ketté, mint a Vörös-tenger Mózes előtt. Nos, nem teljesen, mert a Vörös-tenger, amennyire tudjuk, nem állította meg Mózest minden második lépés után, hogy autogramot kérjen, fotót vagy szelfit készítsen, vagy általánosságban kifejezze hódolatát. Végül ő is eljut hozzánk, lezser, barátságos, viccelődik és szakmázik Christian Petzcel („Á, csodálatos, régen mi is szívesen tettük az étlapra”). Végül vesz egy adagot, és nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy még Christian Petz is egy kicsit ideges, hogy vajon ízlik-e neki. És, pfuh, ízlik. Mi persze örülünk. És aztán persze mi is készítünk fotókat. És természetesen az enyémet otthon ki fogom akasztani.
Biohof Labonca
Hauptplatz 6, 8291 Burgau
Tel.: 0664/432 16 39
www.labonca.at