Ezért a nyúlért kuporogni
Szöveg: Werner Meisinger Fotók: Herve Amiard
Volt valaha is világvégi hangulat? Az az érzés: vége van, a nagy show-k lementek, az elhivatott akrobaták pezsgővel és csigapástétommal a hónuk alatt visszavonultak a díszpáholyok félhomályába, és a tudók nyugalmával átengedték a színpadot a dilettánsok színes seregének, akik ugyan elég gátlástalanok a munkához, de nem sokat értettek meg a kulináris természettörténetből?
Ha volt is valaha ennek egy leheletnyi jele: már a múlté. Hatalmas új idők köszöntöttek be. A zseniális varázsló, Ferran Adrià már rég nem egyedül terjeszti az új nap fényét. Nagy egyéniségek, a legmagasabb kompetenciával és a legnehezebb méltóságokkal felruházva, csatlakoztak hozzá, és lenyűgözően mutatják be, milyen intelligens, értelmes és örömteli lehet az az étteremtípus, amelyre egy acélos lelkű krónikás a „koncepciógasztronómia” kifejezést alkotta meg. A cirkuszi sátrakon túli K-gasztronómiára kell gondolni. Eredeti ötletekre és témákra kell gondolni, nem pedig azokra az epigon kis koncepciókra, amilyeneket a jelentéktelenség meleg szélcsendjében tántorgó, Bulli-inspirálta habverők flottája vagy a Jamie Oliver-hasonmások kínos, merészen frizurázott együttese állít magáról, akik mindannyian összekeverik a koncepciót a másolattal.
Joel Robuchon párizsi Atelierjével láthatóan a legnagyobb dobást hajtotta végre a koncepcióvilágban. Az étterem már több mint egy éve a város és a földgolyó beszédtémája. Siebeck, aki nem a mutatványosok híve, a legkedvesebb szavakkal illeti az ételek minőségét. A kritikusok szakmai elismeréssel adóznak. Az irigy konkurencia bókokat küld.
A brit „Restaurant” magazin ebben az évben 300 kritikust, szakácsot és vendéglőst kérdezett meg a világ legmeghatározóbb éttermeiről, és a hozzáértő válaszokból a következő rangsort állította össze:
Első: Thomas Keller „French Laundry”-ja, Yountville/Kalifornia – Amerika egyik leglegendásabb nagy étterme, három Michelin-csillag.
Második: Heston Blumenthal „Fat Duck”-ja az angliai Bray-ben – a „Modern European” szenzációs gravitációs pontja, három Michelin-csillag.
Harmadik: Ferran Adrià „El Bulli”-ja – három Michelin-csillag; melyik ember és melyik étterem lett volna fontosabb az elmúlt évek haladása szempontjából?
Ötödik – Pierre Gagnaire, Párizs; Michelin-csillagok: kétszer három, a saint-etienne-i csőd előtt és röviddel az újrakezdés után Párizsban is.
Előtte azonban már negyedikként – L’Atelier de Joel Robuchon/Párizs.
A gasztronómiai súlyosság koncentrációjának közepén kell tehát elhelyezni Robuchon Atelierjét, noha könnyűsúlyúnak szánták, és úgy is élik meg és szeretik.
És mennyire! „High-end büfé”, dicséri a német Handelsblatt (ez a szerző nyelvcsettintésével párosul). Siebeck „Fast-Food-Atelier”-nek nevezi. Ennyit a könnyedségről.
És a szerelem? Egy bizonyos High-Life magazin ujjongott a „sorok az L’Atelier Robuchon bejárata előtt”-ről, és mindezt nyáron, amikor Párizsban aligha van betegesebb ötlet, mint sorban állni.
A párizsi nyári ég alatt kígyózó sorok, a médiafelhajtás, a Robuchon-történelem hatalmas alapja egy étterem könnyűszerkezete alatt, az új szókincs a jól bevált tollakból – „az Atelier” a kor legklasszabb sztorija. Minden ismétlésnél – még messze nem vagyunk a végén, és ez a hely nem az utolsó lesz, ahol méltatják Robuchon hozzájárulását az új étkezési módhoz – a sztori tovább fújódik, és olyan megtámadhatatlanná válik, mint egy gömbhal.
A szerző azonban nyers jellemével a következőket kérdezi: Ki az, aki sorba áll egy étterem előtt, amikor létezik a foglalás szép szokása, és a keleti blokk már megszűnt?
Vajon az irracionalitás egy leheletnyi jele bujkál itt, a lemmingek szintjén álló egyéni ítélőképesség?
És mi hajtja Robuchon urat a „büfék” és a „fast food” felé?
A nagyopera műfajából az U-milieu-be való váltást Robuchon az új közönség iránti vággyal és a megújulás szükségességével indokolja. Tudjuk, és Joel Robuchon természetesen még sokkal jobban tudja: a párizsi stílusú nagy konyhával nem mehetnek tovább a dolgok úgy, mint eddig.
Túl nehéz! Nem minden máj bírja ki tartósan a libamáj-, vérkacsa- & kaviárőrületet.
Túl sok szemfényvesztés! Az identitásképző háromcsillagos hablatyolás az összes mozaikjával, tornyocskájával és virágos díszítésével ugyan örvendezteti a szemet, de az ízlelőbimbókat és a gyomorfalakat ritkán mozgatja meg ugyanúgy.
Túl kidolgozott a számlázás is! Az ilyen fajta embernek, mint mi, mindegy lehet, de állítólag vannak olyan vendégek, akik 600 euró feletti befektetésnél egy kedves vacsoráért entre deux, odafigyelnek a pénzügyi szempontra (közönséges módon).
Robuchon tehát nem a mágnásokat vette célba az Atelier tervezésekor, akik livrés szolgákra, valamint a rókakölykök és luxusautók első osztályú őrzésére tartanak igényt étkezés közben. Nem a csúcsminősítésre fixált amerikaiakat, a maximális árakat kedvelő oroszokat és a csillogáséhes japánokat akarta becsábítani a helyiségbe. Minden a hozzád és hozzám hasonló, laza és komplexusmentes ételrajongókra volt tervezve: laza és szerény, első osztályú táplálék, egy kis tempó és olyan árkategória, amelyet a második teljesítményosztályú kapitalista is megengedhet magának. A főételek végig 35 euró alatt vannak, az már valami Párizsban.
Eleinte az Atelier de Joel Robuchonban semmiféle foglalást nem fogadtak el. Az elkényeztetett mágnás és az uralkodó orosz rögtön hoppon maradt. A szerények és méltók, a szelídek és szeretnivalók, a mazochisták és exhibicionisták azonban nem riadtak meg a vendéglátás legkisebb udvariatlanságának ezen elutasításától, sőt, épp ellenkezőleg: hatalmas vonzást éreztek iránta: radikális megalázkodás a fénylő magasztalás előtt! Garantáltan szélsőséges jó közérzet; olyasmi, mint amikor a fájdalom enyhül, csak sokkal higiénikusabb. Plusz: kiváló kilátás a rendkívüli presztízsnyereségre. És ráadás: jó étel.
Ilyen várakozásokkal növekedtek hát a hosszú sorok az Atelier de Joel Robuchon előtt, és sólyomszerűen – feltehetnénk, hogy Robuchon úr előre látta! – a média legnagyobb bujasággal rávetette magát ezekre a sorokra.
Na ja, most már el lehet intézni az első turnust. Kezdés: 18:30. Az oroszok, japánok és az érdeklődő vendéglősök Burgenlandból, Pongauból és a világ többi részéből akkorra már ott vannak.
Egy kis séta az építészeti együttes mélyén, a Jardin des Tuileries és a Louvre között, át a Pont des Arts-on, a Szajna mentén az éjszakai fényekben, és az ódon utcákon át, tele antik kincsekkel és új művészettel teli elegáns stúdiókkal, át a kreatív hídlakókon, akik szívesen isznak egy kis sört vagy problémás filmeket forgatnak, és inkább melankolikus hangulatúak, át a Quai Voltaire hullámzó forgalmán, amely még mindig hullámzik, bár a Citroen DS-ek és 2 CV-k sajnos már nem annyira jelenlevőek, mint Jacques Brel idejében, ez a legkiválóbb ráhangolódás Robuchon éttermének meglátogatására. A kirakatokban látható sok visszafogott luxus és a Szajna parti házak kissé nehéz panorámája után ellazít az a könnyedség és elérhetőség, az az emberi lépték, amellyel ezt a koncepciót tervezték. Mint mondtam, el lehet intézni, és nem kell sorba állni; az ajtó egyébként csak belülről nyitható, feltehetően arra az esetre, ha valaki túl sietve akarná elintézni.
A fogadtatás: korrekt, a fiatal éveik szerény modorával rendelkező szép emberektől.
A miliő: feketében és vörösben tartva, és igazán stílusos. Good vibrations, ha az ember szereti a bárhangulatot.
Valószínűleg senkinek nem mondok újat, mert mindenki járt már ott, vagy a megfelelő képes történetek már az emlékezetében vannak. Csak a rend kedvéért: Robuchon Atelierjében nem asztaloknál eszik az ember, mint az elavult régi időkben, hanem modern módon egy pultnál. Ez egy konyha köré van építve. Ez következetesen átgondolt. Miért állnánk meg félúton, és miért engednénk bepillantást az eseményekbe, a tűzhelyre, civilizációnk eredetéhez és az élvezetek forrásához csupán egy üvegfalon vagy egy falrésen keresztül? El minden elválasztó elemmel, szabad rálátás a mitológiai eseményekre, szabad út a szabad hőhullámoknak. Az otthonos érzések fokozására, amelyek ott a tűzhely láttán elkerülhetetlenül felbugyognak, mint mézes tej a forró kályhán, bőven vannak kihelyezve poharak ígéretesen színes gyümölcsökkel, levekkel és esszenciákkal. Akár egy bárban, a vendég magas zsámolyokon ül, és így jó rálátása van a keverésre, merésre és rendezésre, még ha a mechanizmus kissé távolinak is tűnik. Hogy a brigád ilyen kevés mozdulattal hogyan tud ilyen sok tányért megtölteni, az Robuchon titka marad. Az ember szeretne betekinteni a fiókokba és hátsó szobákba, hogy megfejtse a rejtélyt, ami azonban a konyha minden elérhetősége és a koncepció nyitottsága ellenére végül mégsem lehetséges.
Az illatok, ó, azok az illatok, amelyek a gőzölgő edényekből, sistergő serpenyőkből és bugyborékoló lábasokból szállnak fel, a koncepciójában oly hűvös környezetet a melegítő hitelesség és az eredeti emberi kifejezőerő értékes fluidumával töltik meg, átölelik a vendéget, és az illatbarátság szálait szövik a konyha szolgái, urai és szép lányai felé. Az emberség a pultnál is kibontakozik. Itt nem távolítja el egymástól a vendégeket az asztalterítő nagy kiterjedése, és a túl tág légtér sem csábít tornázásra. Hacsak nem akar valaki a szomszédjának a kagylójába vagy a langusztájába nyúlni, Robuchon ínyenc ülőhelyén épp ellenkezőleg, a hadonászás visszafogása ajánlott. A sűrűség, az illathálózat, az emberi közelség a családias érzés erőteljes érzetét eredményezi. A legsikeresebb kunyhóbeli estélyekre emlékeztethet ez, Robuchonnál persze a meghittség-csomag vibrálóan városiasan van alkalmazva.
Kérdeztek a kuporgás minőségéről? Az ülőalkalmatosságok – pusztán szubjektíven, nem vagyok bútorszakértő – nagyon valószínűleg a legfinomabbak közé tartoznak, amit a zsámolypiac kínál. Stabilak, semmi sem billeg. Ritkán haladják meg a kétórás kuporgási időt. Aki komolyan veszi a Fast Food kulcsszót, az 10 perces ütemben kapja a fogásait. Még a nagy menü is lebonyolódik egy óra alatt. Ezt szívesen kibírja az ember, még ha az időszerűtlenül edzetlen vendégtípusnál a testtartás a borokkal együtt tésztássá, a fogásokkal együtt pedig hozzávetőlegessé válhat. Az udvarnál nem szívesen mutatkoztak volna így, itt viszont egy lógó-ingadozó testtartás formásan illeszkedik a laza koncepcióba. A fájdalom gyorsan elmúlik, mondta már Balu, a medve, ha valami ínyére való, és megszúrja magát a kaktuszfügével (természetesen a hátfájásra is vonatkozik).
Elegancia? Itt az elegancia egyszerűen megvan, nem kell mutogatni. Ahogy a pincérek (és különösen az alacsony növésű pincérek) az étkezési eszközöket az Atelier belsejéből a pult fölött a vendég elé juttatják, ahogy a fogásokat a mellvéd fölött egyensúlyozzák, és a legkisebb tevékenységért is nyújtózkodniuk kell a vendég előtt, nos, a klasszikus balett nagy könyvében ez valószínűleg nem kap dicsérő említést. A modern táncban azonban minden lehetséges.
Az Atelier de Joel Robuchon rövid történetét – Tokióban létezik egy ikertestvére – itt nem kell elterjeszteni. A korszellem új katedrálisának alapját képező szikla anyagának meghatározása céljából csak néhány megjegyzés Robuchon úrról személyesen.
Joel Robuchon a francia konyha minden idők legnagyobbjai közé tartozik. 1976-ban „Mellieur Ouvrier de France” címmel tüntették ki, és így a szolgáló társadalmi réteg nemességébe emelték. 1981-ben Párizsban nyitotta meg a Jamin éttermet. A Michelin Guide az ott bemutatott, sertéslábakkal gyökerező, valamint határtalanul luxus-csúcskonyha tűzijátéka láttán a legnagyobb fegyelemmel őrizte meg a tisztességet, és a három csillagot nem egyszerre, hanem peu a peu, éves ritmusban adományozta a háznak, így a maximális dekoráció aktusa csak 1984-ben zárult le; ismerünk olyan példákat is, ahol a három csillaggal ez néhány évtizeddel tovább tartott.
A Gault Millau Guide az ilyen rendkívüli alkotóerő esetén szintén szívesen nyilvánul meg látványosan, és 1990-ben az „Évszázad szakácsa” címet adományozta Joel Robuchonnak (addig csak Paul Bocuse volt ilyen aranyozott). Számtalan más média-hódolat mellett a Herald Tribune 1994-ben Robuchon Jaminját választotta a világ legjobb éttermének.
Ekkor a mester már előkészítette étterme kulcsát, hogy utoljára elfordítsa a zárban, valamint az ötven éves korában megkezdett nyugdíjazás céljából az említett kulcsot – ahogy Siebecknél olvasható – a Szajnába dobja. Amit 1996. július 5-én ténylegesen meg is tett, vagyis nyugdíjba vonult. Hogy a kulcsdobás valóban megtörtént-e, elkerülte a figyelmemet (az információkat szívesen fogadom, azt is, ha így volt, ki hozta fel a kulcsot, és mennyi volt a kulcs utolsó aukciós hozama).
Robuchon után főleg egy világhírű krumplipüré öröksége maradt. Ennek elkészítését az eredeti recept eltorzításának mértékétől függően fél vaj/fél krumpli vagy fél vaj és tejszín/fél krumpli arányban ajánlják. Világos, hogy sok ínyencet megfosztott az éjszaka örömeitől, hiszen Robuchon krumplipüréje az igazi ízletessége mellett meglehetősen „tartalmas”. Egy szép kanállal belőle elégséges napi adagként van előírva.
Robuchonnak a szakácsművészet Bajnokok Ligájából való kilépése után a krumplipüré mellett megmaradt a nyugdíjak csökkenésébe vetett halvány remény, vagy bármilyen más motiváció, amely képes lenne a nyolcvanas és a kilencvenes évek közepe nagy hősét visszahajtani a tűzhelyhez.
Hogy Joel Robuchon az Atelierje konyhájában járőrözne, itt-ott egy próba erejéig bemártaná az ujját a szószba, és az étterme vendégeivel vidám csevegéseket folytatna, az nem tartozik a visszatérési forgatókönyvéhez. Már első szakácsi életében is visszafogott volt a nyilvános szereplésben. Ebben az alkotói korszakában a közönség számára való elérhetősége a fantom és a pletyka szintjén mozog.
A krumplipüré viszont jelen van és tárgyilagos. Szívesen kínálják köretként és kiegészítőként, és továbbra is lenyűgöz a Rattes-krumpli és a vajhegyek fúziójából származó aromás erővel, de korántsem ez a leglenyűgözőbb étel.
A tökéletesen megsült fürj és a sertésborda (SERTÉS-B.) azok, amelyek mellett a püré szívesen áll, puhaságukban legalább annyira figyelemre méltóak.
Lehetne a koktélpohárban tálalt gombalevest a püré és a sertés elé helyezni. Négyszeres tejszínalapon elkészítve, benne a lágy tojással és petrezselyempürével, olyan erőteljesen, harmonikusan és elegánsan nedvesíti az ízlelőbimbókat, hogy az élvezetét csak az egész testre kiterjedő erejének mértéke múlja felül, amely mindenféle hőstett nélkül másnap hajnalig le sem építhető.
Aki szereti a nagy klasszikusokat nem túl nagy tányérokon, az Robuchon libamáj-pástétomát világszínvonalúnak találja. A gesztenyés, libamájas és zelleres leves ugyanebben a függőségi kategóriában játszik, és mint az eddig idézett összes étel, egy olyan konyha keresésének pompás hozzájárulása, amely minden attitűd nélkül is lehet drága, és általánosan érthető.
És amikor az ember ilyen egyszerűségek közepén van, ebben a laza koncepcióban az is megtörténhet, hogy néhány szelet különböző szuper sonka csúszik be, ahogy nőttek, minden konyhai teljesítménytől érintetlenül.
Az új tápérték-fetisizmus koncepciója? Szó sincs róla. A sonkák, sertések, gumók és durván darabolt pástétomok kézzelfogható műfajától felfelé ível az út a mediterrán konyhának nevezett napsütötte szférákba és a luxustermékek legfényesebb magasságaiba. Ami alatt például csak egy szerényen elrendezett csíkokból álló potpourrit érthetünk, élénken sózott szardellákból és édes paprikacsíkokból. Káposztában sült galamb vagy languszta brick-tésztában bazsalikommousse-szal.
Robuchon legendás „héjában főtt fésűkagylói” feltámadtak, és jó okot adnak arra, hogy mindazt, amit valaha finom fésűkagylóként kóstoltunk, radikálisan hátrébb soroljunk az emlékezet ranglistáján. Homár választhatóan salátával vagy grillezve. Osietra-kaviár 50 g.
Bár nem minden kapható a koncepcionális 35 euró körüli áron, a kaviár semmiképpen („butik-ár” 100 euró). Azonban: menü 98,-, ez az ilyen típusú kinyilatkoztatásokért, és más, ilyen kulináris igényű ajánlatokkal összehasonlítva, a meghatóan szociális határán mozog.
Mennyire megható a búcsú a város kínálta leghatalmasabb sajtokkal, vagy a pisztáciafagyis Chartreuse-szufléval, amely a Salzburgi nokedli puhaságának potenciálja, plusz százszor érdekesebb íz. És egy kis szerencsével az ember az egész életére visz magával valamit.
Egy kulináris élmény például, mint a szaftos-barna rostos masszával való találkozás, amiről gyorsan mesélnem kell. Tisztán optikailag az anyag eredete nem volt egyértelműen meghatározható. Az anyag éppúgy származhatott a növények, mint az állatok birodalmából. Az erőteljes aroma húsra utalt, de az ételt sem ragunak, sem frikasszének, leginkább valami beforralt dolognak lehetett nevezni. Ilyesmi láttán az ember szívesen néz kissé tanácstalanul, ami a barátságos személyzet figyelmét sem kerüli el. Szívesen felvilágosítanak, hogyan keletkezhet ilyesmi: vegyél mezei nyulat, sok bort, kevés hőt és sok időt, úgy kb. 30 órát. Miután a nyúlhús ilyen sokáig párolgott a borban, meglehetősen omlós lesz.
Ezután kevés vérrel sűrítik, és a masszát a tányérra teszik. A vendég ebben a mindenki által „tökéletesre főzött” időben szívesen néz meghökkenten, de ez elmúlik. A tekintet az ízek hallatlan sűrűségével megdicsőül, az agy kiürül a gondolatoktól. Ekkor e sorok szerzője békét kötött a polcokon lévő kompótosüvegekkel, a tésztavíz-főzőszagokkal és a levegőben lévő sültek aromáival, valamint az alatta lévő zsámollyal, és egy pillanatra még szívesen is kuporgott ezen a széken, ismeretlenül dicsérve Robuchon urat, aki főzés közben egyszerűen gondolkodik.
L’Atelier de Joel Robuchon, 5, rue de Montalembert, Párizs, Tel.: 01/42 22 56 56