Kertek a víz alatt
Szöveg: Ingeborg Waldinger
Itt, az 5000 lakosú Cancale kikötőjében a mélytengeri halászat korszaka már történelem. A le doris azonban továbbra is hasznosnak bizonyul – az utolsó parti halászok és a tengeri munkások egy különleges csoportja: az osztrigatenyésztők számára. Mesterségük kemény, ki vannak téve a természet és a konjunktúra állandó viszontagságainak. Szakértelmük nagy, a nemzetközi ínyencek és szakértők körében fogalom. Cancale osztrigaváros 1994 óta viseli az állami „Site remarquable du goût” minőségi védjegyet.
Ebben az órában marée basse van, az Atlanti-óceán elérte a legalacsonyabb apályszintet. A Baie du Mont-Saint-Michel majdnem háromötöde szabadon áll, így a Cancale nyugati öbölpartján elterülő osztrigaparkok nagy része is. A következő hat órán belül a tenger tizenhárom métert emelkedik. Ismét teljesen elönti a parkokat, és kiszabadítja a sok dorist az iszapból. A fürge kishajók lehetővé teszik az ostréiculteur-nek, azaz az osztrigatenyésztőnek, hogy a következő apályig végezze munkáját a parkokban.
Cancale Bretagne és Normandia határán fekszik. Az osztrigakikötőtől nyugatra ér véget a festői Smaragdpart, amely a Cap Fréhel-től az öreg korzárvárosig, Saint-Maloig húzódik. Cancale azonban keletre, a Mont-Saint-Michel-öböl felé fordul. A La Manche csatorna ezen szakaszán az árapályszint kétszer akkora, mint Franciaország nyugati partjainál. A nap-éj egyenlőség idején bekövetkező szökőárakkor, tehát tavasszal és ősszel, a vízszint különbsége apály és dagály között akár tizenöt méter is lehet. A híres hasonlat, miszerint a dagály a Mont-Saint-Michel széles, rendkívül lapos homokos öblét egy vágtató ló sebességével hódítja meg, valójában nem túlzás. Az egyedülálló árapályjelenség és az itt uralkodó erős tengeri áramlatok csökkentik a víz sótartalmát és hőmérsékletét is. Ugyanakkor növelik az oxigénkoncentrációját. Ideális, planktonban gazdag táptalaj az osztriga számára. Ez már az őskorban is otthon érezte magát itt. Pontosabban a „Ostrea Edulis” fajta, ahogy a plate-et, a kerek-lapos osztrigát a tudomány zsargonjában nevezik. Cancale-ban ma már csak kis részét teszi ki a termelésnek. Két járvány tizedelte meg az állományukat. Az 1980-as évek óta a parkokban a creuse, a hosszúkás-mély osztriga dominál. Ez a fajta 1868 óta ismert Franciaországban: akkor egy hajótörést szenvedett kereskedelmi hajó kényszerűségből a Gironde torkolatánál a tengerbe öntötte portugál osztriga rakományát. Az állatok jól érezték magukat az idegen környezetben, és új padokat alkottak.
Cancale-ban a portugaises intermezzója csak tíz évig tartott. 1970-ben a hasonló, de robusztusabb „Crassostrea Gigas” váltotta fel őket. Ez a mély osztriga japán eredetű, és ma már sok helyen tenyésztik. Hogy az érlelési folyamat során milyen ízárnyalatot vesz fel, az az adott parti víztől függ (ahogy a szőlő karakterét a terroir határozza meg). Cancale osztrigái finom, diós ízükkel csábítanak.
Évszázadokon át azonban a plate volt Cancale királynője. Sem a római gyarmatosítók, sem a vikingek nem tudtak ellenállni Gallia drága tenger gyümölcsének. A francia udvar is nagyra értékelte a Cancale-osztrigák „qualité gustative”-jét, és hamar törzsvásárlóvá vált. Vatel, XIV. Lajos, a Napkirály híres konyhafőnöke egy késve érkező osztrigaszállítmány miatt öngyilkos is lett... Lassanként az osztriga a polgári ínyencek asztalait is meghódította.
A mai értelemben vett osztrigatenyésztésről akkor még szó sem volt. A természetes padokat kaparóhálókkal „halászták le”, és parkokban nemesítették. A piac virágzott, a betakarítás évi 10 000–20 000 tonna volt. A kizsákmányolás központi intézkedéseket követelt (a mai halászati gyakorlatokkal és kvótarendszerekkel való asszociációk óhatatlanul felmerülnek). Aggódva lovagolta végig a hatszögletű ország partjait Monsieur Lemasson du Parc, a legfőbb halászati felügyelő. Kijózanító jelentése arra késztette a királyt, hogy április 1-jétől október 31-ig országszerte tiltsa be az osztrigahalászatot és -eladást. Ez a királyi kvótarendszer állhat annak az ismert szabálynak a hátterében is, miszerint az „r” nélküli hónapokban nem szabad osztrigát enni. Az archaikus szállítási módok idején ennek a maximának megvolt a maga létjogosultsága.
Legenda ide vagy oda, szállítási és hűtési technika ide vagy oda: a „huître” a melegebb évszakban megváltoztatja az ízét. Az ok: nyáron a fényűző teremtmény „tejes”. Vagy „laiteuse”, ahogy a franciák mondják. Az osztriga ekkor rengeteg petét rak le. Ezek néhány hétig az áramlatban sodródnak, mielőtt lárvaállapotban a sziklás fenékre tapadnának. Eddig a természetes folyamat. És itt, ezen a ponton kezdődik az osztrigatenyésztés művészete. Először is be kell fogni az értékes ivadékokat. Bretagne-ban 1850 körül tettek első kísérleteket, de a modern osztrigatenyésztés csak a 20. század elején indult el. Felfűzött cserépdarabokkal, osztrigahéjakkal vagy fésűkagylókkal ellátott karók szolgáltak – és szolgálnak ma is – gyűjtőként. A mesterséges gyűjtőberendezéseken megtapadt osztrigaivadékot hónapok múlva lekaparják, és áttelepítik a parkokba.
A La Manche csatornánál azonban a tengervíz hőmérséklete túl alacsony lenne a kényes lárvák számára – és az áramlás is túl heves. Nem, Cancale tenyésztői Dél-Bretagne melegebb és nyugodtabb öbleiből, valamint az arcachoni lagúnából szerzik be az osztrigabébiket. Aztán elvetik a kis plate-eket a Cancale előtti tengerfenéken, másfél év múlva begyűjtik őket – és nagyobb távolságokban újra szétszórják. Így a puhatestűek további két-három évig nőnek. Elméletileg. Mert a dühöngő téli viharok gyakran kiverik az osztrigákat a fenékről, az erős áramlatok kupacokba sodorják őket. Újra az ostréiculteur-ön a sor, hogy összefogja az érzékenyeket – és még egyszer elvesse őket.
A kis creuse-eket viszont zsákos hálókba töltik, és a parkokba viszik. Térdmagasságú állványokon, amelyek apálykor szárazon vannak, körülbelül három évig érnek. Ha a dagály körbeveszi őket, kinyitják a héjukat, és nagy mennyiségű planktont szűrnek ki a vízből. Apálykor – szó szerint – zárva maradnak. Ebben az esetben is hatalmas kárt okoznak a viharos áradások, mivel szétszakítják a hálókat, és a fiatal kagylókat a rendkívül bizonytalan jövőnek szolgáltatják ki. Mert még az osztrigáknak is számos ellenségük van, ahogy azt már Tolsztoj is megjegyezte. Záróizmuk például védtelen a fúrókagyló fűrészelő támadásaival szemben. A tengericsillag alattomos manőverei ellen sem képes védekezni. Az rátelepszik az osztrigára, mint egy kotlós, tapadókorongjaival rögzíti magát, felhúzza a fedelet, gyomrát a kagyló belsejébe fordítja, és már vége is a kemény héjban élő puha állatnak.
A creuse évekig tartó érlelési folyamata intenzív gondozást követel a tengeri gazdáktól. Az ostréiculteur évente többször megfordítja a zsákokat, méret szerint átrakja az osztrigákat a ritkább szövésű tárolókba, időnként kiszabadítja a hálópáncélból a belenövő héjakat. Ha az osztrigát végre betakarították, pár napra medencébe kerül, hogy megszabaduljon az iszaptól és a homoktól. Végül leszoktatják a megszokott ki-be ritmusról.
„Trompage”-nek hívják ezt a megtévesztő manővert. Szabálytalanul feltöltött és leeresztett medencékben a puhatestű megtanul hosszabb ideig zárva maradni. Így a hosszú szállításokat is épségben átvészeli.
Az osztriga egyébként hímnős, és rendszeresen váltja a nemét. Újabban a steril 4-évszakos osztrigával kísérleteznek, amely nem termel tejet, és mindig egyforma ízű. Ez a fajta eddig nem aratott átütő sikert. Talán a manipulált konstrukcióval a tejes hatással együtt az afrodiziákum is elveszett! Casanova állítólag az élénkítő hatására esküdött, és napi osztrigarakományát 50 darabban határozta meg. Meglehetősen szerény mérték. Mert Brillat-Savarin szerint az Ancien Régime ragyogó lakomáin némelyik vendég gondolkodás nélkül benyomott „une grosse”-t – azaz tizenkét tucat osztrigát. Bárhol húzódjon is a határ költészet és valóság, ínyencélvezet és erotika között: az osztriga tápértéke vitathatatlan. Magas ásványianyag-, fehérje- és vitamintartalma alacsony kalória- és zsírértékkel párosul. „Egyen hetente háromszor egy tucatot, reggel, éhgyomorra, és megspórol 23 betegséget!” – adja útravalóul egy ostréiculteur teljesen önzetlenül.
Jelenleg Cancale-ban évente körülbelül 1000 tonna plate-et és 5000 tonna creuse-t takarítanak be. Legyen kerek vagy lapos osztriga: természetesen helyben a legfinomabb, frissen a termelőtől. A kóstolásra számos étterem hívogat a rakpartok mentén – és a parkok szélén lévő piaci standok. A piaci árusok a vevő szeme láttára nyitják ki az osztrigát, tányért és citromot készítenek elő. Lélegzetelállító sebességgel pattintják fel a nehéz állatokat, és valószínűleg kiváló „écaillerek” lennének. Így hívják azokat a rendkívül profi osztriganyitókat, akiknek rituális „hivatala” némelyik sörözőnek is dicséretére válik. A legjobbak közülük öt perc alatt 100 osztrigát nyitnak ki, legalábbis a szakmai szóbeszéd szerint. (Kés a véres – és remélhetőleg nem vérző – laikusok számára minden szupermarketben kapható. Helyezze a kést a lapos osztrigánál hátul, a mély osztrigánál a hosszú oldal elülső harmadánál, és vágja át a záróizmot. Ezután a fedél nagyon könnyen felemelhető.)
És a lé? Aki ezt szívesen szürcsöli, jobban teszi, ha közvetlenül az osztriga forrásánál teszi. Mert mire a kagyló eljut a kontinens ínyenc éttermeibe, szép utat tett meg, végig ugyanazzal a vízzel táplálkozott – és abba is ürítette ki magát. Az étteremben ajánlatos először citromlével meglocsolni az osztrigát. A frissesség félreérthetetlen jele, ha a puhatestű szélei erre kissé összehúzódnak. Ha az osztrigát néhány percig állni hagyjuk, kitisztulhat, és kiváló ízű.
A cancale-iak saját módon kezelik az osztrigalét. Patricia Daniel, ízig-vérig breton nő és egy sikeres ostréiculteur felesége, elárul nekünk egy különleges trükköt. Hogy gyerekeit korán kondicionálja a ház termékére, egy darabka bagettet márt az osztrigalébe, és hagyja, hogy a kicsik azt szopogassák... A Daniel család minden tekintetben méltó a szakmához: ők látják el a város híres sztárséfjét, Olivier Roellinger-t is.