Hogy mi is valójában a szatíra és mi az, amit megengedhet magának, egy nagyon régi kérdés, amely újra és újra felmerül, amikor az alkalom úgy hozza.
A legutóbbi alkalmat Heinz Christian Strache, az Osztrák Köztársaság alkancellárja szolgáltatta.
És igen, nem is telt el olyan sok idő azóta, hogy egy szöveg, amelyben a „Heinz Christian Strache, az Osztrák Köztársaság alkancellárja” szókapcsolat szerepel, kétségkívül szatirikusnak minősült volna. Ha az említett szöveg szerzője tovább találgatta volna, hogy a szatirikus negatív utópia keretében alkancellári méltóságra jutott Heinz Christian Strache ezt a pozíciót arra használná fel, hogy egy
Facebook-bejegyzés útján az ORF-nek általában, Armin Wolfnak pedig különösen a szokásos hazudozást tulajdonítsa, de e büntetőjogilag releváns vád megfogalmazásakor „szatíra” előszóval védekezne, a szerzőt feltehetően azzal vádolnák, hogy egy kicsit túl polemikus, sőt, az FPÖ-kritikus oldalról is érkezne az ellenvetés: „Még Strache sem ennyire hülye.”
„Difficile est, satiram non scribere”, állította Juvenalis, miszerint nehéz nem szatírát írni. Itt téved az öreg római. Láthatóan teljesen elég az, ha valaki szatírát akar írni, de nem tud, és hopp! kész is a nem-szatíra.
Ettől függetlenül persze létezik durva, ostoba és rossz szatíra is. Ennek a műfajnak a mocsaras vidékein továbbra is hemzsegnek a sárkányos anyósok, a vicces papucsférjek és a misszionáriusokra szakosodott kannibálok.
Szintén gyakori toposz a borértőként fontoskodó sznob. Egy ilyen karakter ábrázolásához szimatoljunk affektáltan egy pohárba, beszéljünk egy tercnyivel magasabban és negyven százalékkal nazálisabban a szokásosnál, és ejtsünk el egy mondatot, amelyben szerepel a „déli lejtő” szó.
Egy ilyen előadás továbbra is képes az embereket felszabadult nevetésre bírni. Bár a borrajongók között aligha lesznek ilyenek.
Ami nem feltétlenül azért van, mert nincs humoruk.
(Bár vitathatatlanul ez is előfordul.)
De aki ismeri a szenvedélyt, az egészen másképp, empatikusabban és szakavatottabban űz belőle gúnyt. Például így:
„A borvilág ínyence ismeri a dilemmát: a pincében tornyosulnak az eredeti faládák a bal partról és az IGT-k vészjósló magasságokban, amelyeket éppen csak megtámasztanak a Blue-Chip-Szaltánok, hogy el ne dőljenek. Megmenekülhetnénk a fenyegető szerencsétlenségtől, de 'igazság szerint' már csak elegáns burgundikat, német rizlingeket és termelői pezsgőket iszunk. Ennek a szenvedélynek természetesen titokban hódolunk, mert társaságban legfeljebb az az egyetlen Chenin blanc, a megkerülhetetlen Savagnin vagy egy grúz Rkaziteli található a Quevri …-ből”
Itt nemcsak elegánsan dokumentálják, hogy a bor-kockáknak is lehet humorérzékük, hanem ugyanazzal a lendülettel azt is, hogy a reklám nem feltétlenül kell, hogy ostoba legyen. Kathi Tinnacher és Christoph Neumeister így reklámozzák házasságuk melléktermékeként létrejött közös boraikat, amelyektől – szatíra! – kifejezetten óvnak: „Kényeztesse magát ezekkel az egyedülálló, abszolút kreált, nem eredetközpontú, garantáltan hagyománymentes, tarka-barka és divatos borokkal. Legalábbis amíg el nem jön a következő hype.”
Most ellenvethetnénk, hogy az ilyen típusú szatírán a laikusok nem tudnak nevetni. Ezzel szemben viszont egy elegáns „Na és?”-t állíthatnánk szembe.
És tekintettel arra, hogy e szatirikus oldal alsó széle egyre közeledik, most még tehetnénk egyfajta szatirikus zárójelet, például azzal, hogy örülünk, hogy az Osztrák Köztársaság alkancellárja nem szövegíróként dolgozik a Neumeister & Tinnachernél. De valahogy még ez is túl ostobának tűnik számunkra.