A végén a keramikus szeme láttára kellett volna libamájhavat szórnia egy giccses japán jégkásagépről a művére, a tányérra. „Nálunk ez a ,Foie-gras-kigōri‘“ – kommentálja az asztalnál Lukas Mraz szakács –, „a Kakigōri az eredeti jégkása neve.“ Az említett tányér: korongozott porcelán, masszív, szokatlanul dús mázzal, amely látszólag a gyöngyöződési folyamat közben dermedt meg hirtelen. Matthias Kaiser keramikus készítette ezeket a tányérokat a bécsi 20. kerületben található Mraz & Sohn étterem számára.
Lukas Mraz volt az, Markus fia és Manuel Mraz testvére, tehát a Berlinből hazatért szakács, aki szorgalmazta az együttműködést a keramikussal, és többek között ezekkel a tányérokkal ünnepelte szeptemberben hivatalos bemutatkozását az atyai étteremben. Ez egy kölcsönös megértésen alapuló kooperáció: Matthias Kaiser, akinek darabjai nemzetközi gyűjteményekben szerepelnek és neves magazinokban láthatók, Japánban tanult. Ott tanulta meg többek között, hogy az agyagban lévő ásványi zárványokat miért nem kell szégyenlősen eltüntetni, hanem épp ellenkezőleg, Tsuchi-aji, azaz „fűszer“ gyanánt értékelni; vagy azt, hogyan keverjünk mázakat természetből gyűjtött összetevőkből. Lukas Mraz pedig, mint Japán-rajongó, akiben erős a játékosság, nemcsak az olyan fancy konyhai eszközökért lelkesedik, mint az említett Kakigōri-gép, vagy a japán mandolin, amivel például hajszálvékony papardellét csalhatunk elő egy zellergumóból; hanem gyengéje az olyan edényzet, amely a japán gondolkodásmód szerinti személyiséggel bír. Ez a szakács tudja értékelni Kaiser darabjait minden kifejezett szabálytalanságukkal együtt, és úgy használni őket, hogy a Mraz & Sohn mintegy 14 fogásos menüjének részei legyenek.
Matthias Kaiser többek között mázatlan, két diszkrét füllel ellátott tálakat is szállított az étteremnek (melyek anyagában jól láthatóak a zárványok), amelyekben apró burgonyából álló fogást tálalnak. A konyha szarvasgombával és mogyoróval fűszerez, a keramikus a maga módján: az agyagban lévő kőzetnyomokkal. Az egészen excentrikus, szigetekké összeálló mázzal ellátott feltűnő tányérokért Matthias Kaisernek rendkívül vastagon kell felvinnie a réteget. Japánban Kairagi-nak hívják ezt a technikát, amelyet Kaiser már azokon a nagy tálakon is alkalmazott, amelyeket a bécsi Vorgartenmarkton lévő Mochi Ramen Bar számára készített (a Praterstraßén lévő törzs-Mochi volt amúgy az első megbízója a méretre szabott edényeknek).
Két Mraz & Sohn-tányér iránt egyébként a bécsi Iparművészeti Múzeum is érdeklődik a gyűjteménye számára – eddig csak a büdzsé hiányzott hozzá. A Mraz család viszont befekteti ezt a pénzt, mert sejtik, mennyivel nagyobb az élvezet a jó kerámia által. Éttermük messze nem az egyetlen nálunk, amely hazai keramikusokat bíz meg önálló hardver készítésével; a számuk évek óta jelentősen nő. Egyes keramikusok, mint például a bécsi Romana Widder-Lunzer, arról számolnak be, hogy egyre nagyobb az érdeklődés magánszemélyek részéről, akik saját étkészletet készíttetnek, amely illeszkedik az alkotó formai nyelvezetéhez, de saját elképzeléseiket is magában foglalja, például a formátumot és a színt illetően. A csúcsgasztronómiában, legyen szó Coburgról, Konstantin Filippouról, a Nomáról vagy az Eleven Madison Parkról, a méretre szabott edények már régen a State of the Art szintjén vannak. Aki óriási erőfeszítést tesz konyhája alapanyagaival kapcsolatban, az nem szeretné tömegterméken, ipari edényeken felszolgálni az ételeit.
A schützeni Taubenkobel osztrák úttörőként már a nyolcvanas évek óta (akkoriban Walter Eselböckkel a konyhában) együttműködik az ugyanabból a helységből származó Eveline Lehnerrel. A neufeldeni Mühltalhof számára Elfriede Ruprecht-Porod fazekaskodik, egyébként a környékbeli agyaggal. A Weissensee-nél lévő Forelle étterem edényeit főként Anette Reuertől szerzi be (a drága, de érzéketlen tömegporcelánnal való kezdeti próbálkozásain Hannes Müller tulajdonos ma már csak nevetni tud). A fiatal linzi Rossbarth számára pedig Julian Meindl, Beate Seckauer és Bernhard Schmotzer dolgozik. Az, hogy egyre több vendéglátóhely követi ezt a trendet, felveti a kérdést: Vajon az úttörők idővel elfordulnak majd az egyedi megrendelésű kerámiáktól? Mi jön ezután? Végül is a kézzel készített kőedény nem az egyetlen dolog, amin tálalni lehet. Bolhapiacról összeválogatott edények, ahogy azt Ausztriában például a Feldküche tette a hosszú asztalokkal szokatlan helyszíneken? Évszázados porcelánmanufaktúrák, mint az Augarten, Fürstenberg, Royal Copenhagen kortárs terveinek használata? Kórházi, kempingezéshez való vagy katonai edények célidegen használata egy kis zavar keltése érdekében az asztalnál? Vagy mégis újra teljesen semleges edények, amelyek visszahúzódnak a háttérbe – egy „normcore“ asztalkultúra?
Gyakran csak a saját áramvonalas arcunk és a nyers agyag vonzó morcossága közötti kontraszt teszi az egyedileg készített edényeket olyan vonzóvá a vendéglátósok számára: A bécsi belvárosi Motto am Fluss étterem példa arra, hogy egy csillogást kedvelő hely is szívesen választ vidéki, nyers optikájú edényeket: Nadja Peltzer íves tányérjai durvaszemcsések, a nyersen hagyott alsó oldalon inkább morcosak, mint hízelgőek, míg a szürkészöld mázas felület enyhén melankolikus arcot mutat. A német születésű Peltzer Burgenlandban, ahol többek között a Meinklang borászatnál is dolgozott, kapott kedvet az agyaggal való munkához. Nem fazekaskorongot használ, hanem gipszformákat, amelyekbe belenyomkodja az agyagot. A darabok legalább tíz órát száradnak a formában, utána egy hetet azon kívül. Így a levegő, a páratartalom és a kemence hője asszisztensként, láthatatlan munkatársként segítenek neki: azáltal, hogy itt-ott csendesen húznak, szinte észrevétlenül nyomnak és feszítenek, és így az egypetéjű tányértestvéreket (amelyek mind ugyanabból az anyaformából származnak) többpetéjűvé változtatják. Egy tányérhalomra – negyven darabot rendelt a Motto am Fluss Nadja Peltzertől – ránézve senki nem mondaná meg, hogy eredetileg mindet ugyanabba a formába nyomták. Minden darab másképp ívelt, finoman elvetemedett. Egy olyan tervezési elem, amelyet csak korlátozottan lehet irányítani, egy olyan, amelyet az újkeramikus a véletlennek köszönhet. És amiről a megrendelőjét is tájékoztatta előzetesen. „Bejelentettem, hogy mindegyik egy kicsit különböző lesz, hogy a máz sem lesz egységes. De pontosan ezt is akarták.“
Peltzer eddig otthon dolgozott a darabjain, az égetést ki kellett szerveznie. A tervben most azonban egy saját keramikus műhely szerepel Pozsony közelében, ahol az élettársa bort készít. Akkor Nadja Peltzer ki tudja majd elégíteni a növekvő keresletet, amellyel a borászati és gasztronómiai szférában szerzett sok kapcsolata révén mostanra szembesül. „És akkor majd elkezdek saját gipszformákkal, saját mázakkal...“ A saját készítésű tányérkészlete egyébként folyamatosan fogyott, meséli a harmincéves hölgy: „Amikor a vendégek azt mondják, ,Ó, ez tetszik nekem‘, sokszor már mondom is: ,Itt van, vidd nyugodtan, akkor nem kell várnod.‘“
Nem mindig olyan erős a keramikusok hatása egy hely élményére, mint az Aendben, amelyet Fabian Günzel nyitott tavasszal a hatodik kerületben: ő mintegy „együtt főzeti“ az edényeket. Günzel kezdettől fogva Petra Lindenbauerrel dolgozik, szinte kizárólag az ő jelenlévő, magabiztos, részben igencsak szoborszerű darabjain tálal. Lindenbauer Stadtschlainingban él, és keramikusművészként külföldön is jelen van, például Tajvanon vagy Koreában. De elmondhatja magáról, hogy a hazai vendéglátósoktól származó megbízások valószínűleg leghosszabb listájával rendelkezik: Steirereck, Coburg, Wiesergut, Gut Purbach – ők mindannyian és még több étterem is az ő műhelyéből kikerülő edényekkel dolgozik, amelyeket mindig az adott enterőrhöz is tud igazítani anélkül, hogy elvesztené a saját kézjegyét. Ez mindig egy négyoldalú projekt: „A szakács, a keramikus, a hely, a vendégek“ – sorolja Petra Lindenbauer. Szakácskönyvek, receptmagazinok és üzletek számára is készített már egyedi darabokat. Gazdag tapasztalati kincs tehát. De még soha, meséli az Aendben a Mollardgasséban tartott fotózás alkalmával, nem volt olyan megbízása, mint az első Fabian Günzeltől: „Nincs előírás. Csak valami.“ Lindenbauer, aki amúgy sosem akar csak a „végrehajtó médium“ lenni, ahogy ő hívja, hanem minden megbízással művészileg is fejlődni szeretne, ezt igazán tudta értékelni. A szabadság, amit Günzel biztosított számára, tölcsérszerű, meredeken felhúzott falú tálakba formálódott. Az első Aend-menü keretében egy burgonyahabból és tökfagyiból álló fogást szolgáltak fel benne. Időközben már közösen is fejlesztenek darabokat, de a keramikus még mindig sok szabadságot érez. „Az eredmény akkor optimalizálható, ha hagyunk magunknak szabadságot. De az átmérő például egy tányérnál, annak Fabiannak kell jönnie. Nekem az nem olyan releváns, a szakácsoknak, egy étel koncepciójának viszont igen.“ Szintén Petra Lindenbauer műhelyéből kerültek az Aendbe masszív szürke lapok, nehéz lapos tojástartók és fél tányérok. „Kétrészes tányérok“ – mondja róluk: a hátoldalán számozva és az étterem nyitott konyhájának polcán rendezetten egymásra rakva, így egy pár az asztalnál mindig egy példány két felét kapja – rajta petit fours-val. Ezeket a tányérokat teljesen normálisan korongozták, majd egy fugamentén a hátoldalukon kettétéptek még nedves állapotban, ami megmagyarázza az elvetemedett formájukat.
Az Aend számára Lindenbauer egy olyan tervet is megvalósíthatott, ami már régóta a fejében volt: egy „kétoldalas tányér“, amely mindkét oldalon használható. A fejlesztés kihívást jelentett; a stabilitást, ami nagyobb agyagmennyiséget igényelt („negyven százalékkal többet, mint ha a tányérnak csak egy oldala lenne“), először ki kellett találnia. Ehhez jött az a felismerés, hogy a személyzetnek bevágásokra van szüksége, ahol megfoghatja a tányért. A fekete mázat az egyik oldalon, mintegy a fekete arcot, szivaccsal vitték fel, a fehéret a másik oldalon beleöntéssel és forgatással – a kicsordulás nagyon is üdvözlendő: „Szeretem, ha a máz a hátoldalon is köszön.“ Bár ennél a tányérnál épp nincs hátoldal. Fabian Günzel utánpótlást rendelt ebből a modellből, aminek technikai okai vannak: a „kétoldalas tányér“ kétszer fordul elő a menüjében, egyszer a fehér, egyszer a fekete oldallal felfelé. „És mivel az agyag olyan vastag, az első fogás, a bárányhas zöld mangóval és tamarindszósszal után a mosogatást követően nem hűl ki időben, mielőtt szükségünk lenne rá a desszerthez – cukorkukorica, kókusz és vanília.“ Az agyag porozitása az, ami miatt a darabjai lassabban reagálnak a hőmérséklet-különbségekre, de aztán sokkal tovább tartják a meleget vagy akár a hideget, mint például a vékony ipari porcelán, magyarázza Petra Lindenbauer Fabian Günzelnek. Az ember az öntörvényű edénycsaládot szakácsként mindig újra és újra megismeri.
www.matthiaskaiser.com
www.petralindenbauer.at
www.erd-arbeit.com
www.widder-lunzer.at
www.neuzeughammer.at
www.jm-keramik.com
www.bernceramics.at
www.ruprechtporod.at
www.bergdorfkeramik.com