Füstölt hús a hurrikán szemében
Szöveg: Alexander Rabl Fotók: Dorling Kindersley Verlag/ Jan Haeselich
Válság? Milyen válság? A Lamborghinik, Bentleyk és Aston Martinok sűrűsége Kensingtonban, Knightsbridge-ben vagy Notting Hillben talán egy kicsivel nagyobb, mint London Cityben, de az éttermek és klubok várólistái éppolyan végtelenek, mint mindig. Én pedig 280-nal robogok egy beprogramozott katasztrófa felé Gordon Ramsay 3 csillagos éttermében. Mit sem sejtve! „Let me serve you a broccolisoup with a tatar of scallops.” Mondja a Maître, egy úriember, bár nem a régi brit, hanem francia iskolából, ahogy az amuse-bouche-okkal közelít. A scallops fésűkagylót jelent. Ez már ránézésre is nyilvánvaló. Én pedig fésűkagylót rendeltem előételnek. Részben a szarvasgomba miatt is, amit a szarvasgomba-humidourban mutattak be és a fésűkagylóhoz kínáltak, de azért is, mert tulajdonképpen nem tudtam, mit is jelent pontosan a scallops. Rosszabb konyhai angol, mint amilyen az angol konyha legrosszabb időszakaiban valaha is lehetett. Nyelek egyet. (A pezsgő maradékával.) Ebédidőben Gordon Ramsaynél ülök, és fésűkagylót rendeltem. Az emberrel ilyen megesik. Az olcsó tenyésztés és az alkalmatlan kagylósütők által a végleges banalitásig nemesített lehetetlenség. Na most mi lesz? Teljes vészfékezés? A száguldó gasztronómia szigorú folyamatai és szokásai nagyjából ismerősek számomra. Közepette megváltoztatni a rendelést – ezt legfeljebb a törzsvendégeknek engedik meg a törzshelyükön és a felsőházban való hellyel. Törzsvendégek pedig Gordon Ramsaynél istenbizony nem vagyunk.
One hour earlier. Egy hívás a mobiltelefonon. A szigorú női hang azt mondja: „We have the possibility to offer you a table for two at noon. Twelve o’clock.” „That’s great. Perhaps if we could come a little bit later? Twelve thirty oder one o’clock?” „I said twelve. We can offer you a table at twelve.” „Can I call you back in five minutes?” „Sorry, you have to decide now.” „Okay, I will be pleased to be with you at twelve.” A hölgy lezárja: „I need your credit card number. In a case of no-show you will be charged with 150 Pounds for each person.” (Megkímélem önöket a hitelkártyám részleteitől, amit minden kertelés nélkül előhúzok.)
Egy tulajdonképpen felesleges kitérő: az asztalfoglalások a konyhaművészet világszintű elnökeinél mind valahogy egyformán zajlanak. Két-három (vagy négy) hónappal a kívánt időpont előtt telefonon jelentkezhetsz be. És reménykedhetsz. Ez a normál eljárás, aminek kissé vontatott jellege van. Az adrenalinfokozó alternatíva, amely itt kifejezetten nem ajánlott, a spontán kísérlet. Az ember egy városban van, és megpróbál behatolni a Szentek Szentjébe. A jobb szállodák concierge-ei nagy hasznára lehetnek ebben. Párizsban, Londonban vagy New Yorkban olyan emberek dolgoznak a jó szállodákban, akik szeretik a munkájukat és érdekesnek találják. (Kérdezzenek meg egy bécsi portást egy ötcsillagos szállodában a város legjobb éttermeiről, és hogy tudna-e asztalt szerezni ott. Könnyen lehet, hogy az „Augustinerkeller”-ben kötnek ki.) Mivel ezek az emberek szeretik a szakmájukat, számukra magától értetődő, hogy ismerik a város legjobb üzleteit, tudják, ki hogyan van értékelve az útikalauzokban, és maguk is jártak már ott. Jó szállodában megszállni tehát kifizetődik. Az olyan különösen kemény diók esetében, mint egy „Ramsay” a falánk óriásvárosban, Londonban, a legdörzsöltebb concierge sem tehet semmit. Akkor titkosszolgálati jellegű kapcsolatokra van szükség. Ismer valakit, aki ismer valakit, aki ismerhet valakit? Ez az ismerős, akit ismerni kell, esetleg előrébb sorolhatná a várólistán a kívánt időpontra. Ön ekkor a szállodája bárjába megy, és imádkozik, hogy az egyik vendég, aki időben foglalt, és akinek az asztalára áhítozik, előző este valami rosszat (fésűkagylót?) evett, és most a mosdóból mondja le a foglalását. És akkor egy vagy két órával az aperitif előtt kap egy hívást.
Mint egy hurrikán, úgy sietnek elő. És hasonló tempóban fejlődik Gordon Ramsay séf és vállalkozó birodalma, amelyben lélegzetelállító sebességgel nyitnak (és szinte soha nem zárnak be) éttermeket, klubokat, bárokat a föld minden táján, amelyek korunk egyik leghíresebb séfjének koncepciójából és hírnevéből táplálkoznak. Egy kifinomult és hosszú távra tervezett személyzeti politika teszi lehetővé, hogy egy olyan szakácsnak, mint Ramsay, sehol sem kell igazán attól tartania, hogy a jó hírnevet középszerű teljesítmények mocskolják be. Míg a különféle Maze-ek korunk legsikkesebb jelenségei közé tartoznak, a hiúság kifutói a tányéron és a pohárban, a „Gordon Ramsay” étterem a lemondás példája. Lemondás a zajról. Lemondás a kenyereskocsikról, pezsgőskocsikról, sajtkocsikról. Lemondás a falakon lévő művészetről. Lemondás a show-elemekről. Lemondás a legmagasabb szinten.
A hurrikán szemében nyugodt csend. A 30 alkalmazottat 40 vendégre az elején csak sejteni lehet. Az étkezés során azonban folyamatosan új arcokat ismerhet meg az ember. Ez lendületben tartja az asztali beszélgetést és megakadályozza a fáradtság jeleit. Lassan és ahogy az meg volt rendelve, érkeznek a vendégek. A szigorúan betartott időzítés értelme fokozatosan felismerhetővé válik. Előbb kettő, fél óra múlva újabb kettő, végül négy, és fél kettő körül mind a tíz asztal foglalt. A Maître-nek és embereinek van ideje alaposan törődni minden asztallal. Az egyik vagy másik receptről szóló beszélgetések rituálék, terápiás ülések az ínyencek számára. Természetesen itt a szervizcsapat legfiatalabb tagja is tökéletesen tájékozott minden egyes készítményről és minden mártásról. Kettő körül a beszélgetések és az evőeszközök csörömpölésének zenéje eléri a crescendót. Fél négykor már csak fél tucat elszórt vendég ül a konyakja előtt.
És egyáltalán a szerviz! Ahogy ez a balett működik, az megér egy csodáló pillantást a szem sarkából. Megszakítani a vendégeket a beszélgetés közben: We would never do that. Bámulni a vendégeket: impossible. Kioktatni a vendégeket: We would not even think about it. Olyan ajánlás, mint „nálunk minden jó”: Do you really have that in Austria? Mellékesen és szinte láthatatlanul pásztázzák a hölgyek és urak a teret, felosztották a területüket, mint a ragadozók a szavannán, hirtelen bukkannak elő a bokrok közül, ha valamit kérdezni, leszedni vagy tölteni kell. Két úr áll egymás mellett egy sarokban és kötetlen beszélgetést folytat, miközben egyikük figyeli a termet. Ha történik valami egy asztalnál, ha egy vendég öt centire felemelte a kezét, érkezik a jelzés. A tökéletesen olajozott gépezet működésbe lép.
A legnagyobb elképzelhető ízlelési baleset. Épphogy megúsztam, ahogy mi mondjuk a Forma-1-es rajongói körünkben. Már láttam magam, amint lezuhanok Dover szikláin, lent egy csapat fojtogatva nevető fésűkagyló az ünnepi kagylójában. „Haha, the stupid did not know the German word for scallops!” A Maître egy Corniche nyugodt és magabiztos eleganciájával fordul be a sarkon. Megfenyíti-e a vendéget, aki nem tudja, mi a scallops az anyanyelvén? Odasóz-e neki azzal a lábasral, amelyben a Szent Jakab-kagylót épp sütötték? A Corniche megáll az asztalomnál. Kegyesek az utazóval. Szívesen tudomásul veszik a rendelés módosítását. Gyorsan és bürokrácia nélkül megegyezünk a homáros ravioliban, a híres séf egyik „Plat Signature”-jében, ami angolul annyit tesz, mint „very famous food”. Végül is Gordon Ramsaynél ugyan bizonyos angol méltósággal és szigorral zajlanak a dolgok, de nem olyan szigorúan, mint egy brit bentlakásos iskolában. Nem kell az étkezés alatt fahasábokon térdepelnem.
Kis, ismét felesleges kitérő ezen a ponton: egy étterem szervizének modora és empátiája gyakran fordítottan arányos a telefonos szerviz-Moszad-csapat kemény fellépésével, amely a foglalásokat felveszi.
Homáros ravioli: igazán nagy étel. Pontosan mérve az állat a finom tésztahéjában lazán 5 centiméter átmérőjű volt, függőlegesen jegyzendő meg. Egy, akkora tésztatasakban, mint egy óriási karintiai sajtos nudli, homár, királyrák és lazac lakik. Épp frissen költöztek be, ahogy az illatukon észrevehető, és elég jól kijönnek egymással. A rákfélékből készült sűrű krém köröket ír le a tányéron. Egy kevés magasan koncentrált vörös ül pimaszul a csúcson és tekint a terembe. A vörös ketchup színű paradicsompüré. Egy bőségesen vajazott fehér halmártás teszi teljessé a fogást.
Az ember ezt felhajtás nélkül eszi meg, és későbbre halasztja a kérdést, hogy ez most nagy konyha-e vagy tökéletes rutin. Milyen jó, hogy a franciák feltalálták a Montrachet-t. És az angolok a hajózást. (Vagy a görögök voltak? A föníciaiak?)
Reduce to the Max. A redukció nemcsak mártáskészítéskor értelmes, ahogy mi Német-Ausztriában mondjuk, amikor az angol „It makes sense”-et beszippantjuk a csonka „es macht Sinn”-be. Mindent, ami lehetséges, egyszerűen kihagyni, az is ésszerű út. Például az étteremben. Az embernek ugyanis, mint kezdetben említettem, eleinte sok ideje volt a diskurzusra a szerviz udvarias uraival. Többek között arról is szó volt, hogy a nagyobb menü (7 fogás) vagy az ebédcsomag (3 fogás) legyen-e, bár a kettő árban (kb. 100 font) alig különbözik. (Ezt csak azért jegyzem meg, hogy az olvasók közül senki ne higgye, hogy mi az A la Carte-tól filléreskedők lennénk.) A Maître korai érkezésünk ellenére a karcsúbb verzió mellett érvelt, és az egyes adagok nagyságát, valamint az a-la-carte fogások komplexitását hozta fel érvként, ami egy több fogásos menüben így nem lenne követhető. Okos érv. Amikor a szomszéd asztalnál, ahol az egyetlen vendégek ültek nyakkendőben és üzleti öltönyben, megláttam a bonsai-szerű homártáskáikat, világos volt, mire gondolt. A bresse-i galambot is lehetetlen lett volna annak pompájában ötödik vagy hatodik fogásként berepülni.
Ez a világlátott galamb. Valószínűleg már a galambiskolában az első osztálytól kezdve arra készítették fel, hogy egyszer egy igazán neves étterem serpenyőjébe kerüljön. Ízlésre és stílusra oktatták, ahol a testgyakorlatokra is rendes értéket fektettek. Bizonyos termetű galambok nem landolnak a francia vidéken lévő túlárazott 2 csillagos éttermek konyháiban. Egy tiszta, semmilyen extra aromával el nem banálisított mártás, első osztályú libamáj, fehér polenta sajttal és kis répákkal. A galambcombok fügével kiegészítőként. És aztán az étlapon még ott áll: „Bacon”. Egy kocka meleg füstölt hús. Eltévedtünk volna, és egy grinzingi borozóban lennénk vagy mi? A füstölt hús a tetején kissé karamellizált és mint a vaj, és – sajnos mondani kell – sokkal finomabb, mint a molekuláris szakácsok különböző, az elmúlt év során felbukkant kockácskái és golyócskái. A füstölt hús akkor már a nap asztali beszélgetése volt. Talán egy javaslat a bécsi borozósoknak: menjetek el gyakorlatra Londonba, és nézzétek meg, hogyan csinálják. Egy kis protekcióval biztosan akad egy hely a konyhán a szalonnapultnál a Ramsay-nél. Úgy hét-tíz év múlva.
Egy kis almás pite még. Kiválóan parkolunk. Nincs több kockázatos manőver ezen a szép ködös délutánon Chelsea-ben. Az alkotók megértették, hogy egy rendes desszertnek egy bizonyos méret egészen jól áll, ha tartósan emlékezetes akar maradni, és a pitét repülő csészealj méretében szolgálják fel, csak kettőnknek. Ízletes, almától csöpögő édesség, őszi almaszüret illatú dolog, vagy valami ilyesmi. Mellé a sziget legjobb vaníliafagylaltja, és ennél többre nincs szükség. Talán még egy kis Sauternes. A legjobb cuccot, ami palackban létezik, hozták el pincékből Londonba. Milyen jó, hogy az angolok feltalálták a hajózást. (Vagy a normannok voltak? A kínaiak?)
Gordon Ramsay:
Gyors csillagos konyha
Dorling Kindersley Verlag
25,70 €