A bregenzerwaldi 300 éves Gasthaus Adler egy szokatlan modellel várja vendégeit. Egyszer balinéz, másszor japán, gyakran mediterrán ételeket főznek. A ház emellett háziasszonya, Irma Renner eleganciájából is merít.
Téves a benyomás, vagy minden vendéget „baci”-val köszöntenek? 30 fokos külső hőmérsékletnél a közép-európai ember inkább távolságtartó. Nem úgy Irma Renner. Egy nő, egy jelenség: magas termet, inas-karcsú alkat, mintha vésővel faragták volna az arccsontjait. Aranyszőke haját szoros kontyba fogta, amitől az eszpresszó-csészealjnyi karika fülbevalói különösen érvényesülnek. Csuklóján karkötők csörögnek, ujján egy szkarabeuszgyűrű csillan meg. A bokáig érő paisley-mintás ruhájához, stílustörő módon, Nike cipőt visel. Szemhéjtusa, mintha japán késsel húzta volna meg. Amikor a rózsás és rózsaszín borsos parfümjéről kérdezik, örül, hogy tizenkét órás műszaka után is még mindig hatást kelt. Összességében a milánói Grandezza egy olyan formája ez, amilyet Tilda Swinton testesít meg a gasztrofil „Szerelmes lettem” (I am Love) című filmben (a cipőket leszámítva), azzal a különbséggel, hogy Irma Renner nem tűnik hűvösnek, hanem meleg, mint egy bibionei nyári nap. Benvenuti az Adlerbe, Ausztria legolaszosabb fogadójába, legalábbis ezen a szeptember eleji vasárnapon. Ennek oka az időjárás, és az, hogyan kezelik azt mediterrán lazasággal: redőnyök lehúzva. Így jön létre a több mint 300 éves faburkolatú vendéglőhelyiségekben egy nagyon különleges hangulat, amelyet a majdnem igazi Thonet-székek és a trattoria-edények gyertyafénnyel világítanak meg. Az ok továbbá a liguriai egymenü, amelynek antipastija már az asztalon van: töltött káposztalevél, sült vargánya, olajbogyó. És végül a háziasszony, Signora Renner, aki világutazó, és most ott van, ahol minden kezdődött: Bregenzerwaldban.
Négy nővérével nőtt fel a néhány kilométerre fekvő Schwarzenbergben. 17 évesen au-pairként Londonba ment, majd Franciaországba. Korán a szállodaipar felé vette az irányt. A bezaui Post és a lechi szállodák is a pályafutása állomásai közé tartoznak, de volt egy évtizede, amikor egy bregenzi
harisnyagyártó birodalom termékmenedzsereként dolgozott. Korábbi férjével, Paul Renner művésszel időnként New Yorkban, Bécsben, Piemontban és Campaniában élt, utóbbiban egy áram nélküli házban – képzeljék csak el azokat a gyertyafényes, fergeteges partikat. Később a pár kibérelt egy bregenzerwaldi vadászkastélyt, végül megvették a házat Egg egyik résztelepülésén, Großdorfban, ahol Irma Renner még ma is együtt él labradorjával. Tíz éve barátai „érzelmi okokból” megvették a háztól 150 méterre lévő Adlert. Sajnos nem találtak bérlőt, így Renner olyan bátran cselekedett, ahogy mindig az életben. Gondolt-e valaha a szenvedélyes szakácsnő (aki a legegyszerűbb olasz ételeket, mint a spagetti al limone szereti), hogy ő maga álljon a tűzhely mellé? „Nem, mindig a vendégekkel akartam lenni.” Ennek megfelelően hirdetést adott fel a községi újságban, amire pontosan egy ember jelentkezett. Mivel Herta Covi nem ért rá minden vasárnap, a főnöknőjének támadt egy ötlete: Miért ne hívnának meg vendégszakácsokat a világ minden tájáról Großdorfba? A weboldalon felsorolt nevek között szerepel Max Stiegl, Reinhard Gerer, Jakob Zeller és Ethel Hoon.
Egy marrákesi úr tajine-t, egy stuttgarti hölgy Maultaschent (töltött tésztát) főzött, néha volt balinéz, néha déli államok konyhája is. Állandó szakácsként Rennernek sikerült megnyernie Milena Brogert, aki ma a bregenzieket örvendezteti meg „Weiss” nevű éttermével, és voltak még a régió úgynevezett háziasszonyai, akik mindig előrukkoltak valamilyen „signature dish”-sel, például fasírttal burgonyapürével. 2020-ban a Caminada-tapasztalt Jodok Dietrich vette át az irányítást. A vendégszakács-modell megmaradt. Említést érdemel, hogy az Adler eddig csak vasárnap volt nyitva, a nyugalom napja, hiszen a vendéglős nem akart semmiféle „üzleti ebéd” dolgot. Bár idén nyár óta először szombat esténként is nyitva tartanak. Hétvégente körülbelül 150 vendég osztozik a Renner-féle varázson, a hírlevél 4000 címre megy ki. Úgy tűnik, teljesült az álma: újra élettel tölteni meg a régi fogadót.
A most kinyitott redőnyökön keresztül a vorarlbergi esti fény egy olyan különlegességre esik, amelyet még
Liguriában is ritkán kapni. A Testaroli háromszög alakú tésztalapok, amelyeket nagy adag bazsalikompestóval tálalnak. Fantastico. Desszertként kemencében sült, meleg őszibarack érkezik amarettini töltelékkel, hozzá joghurtfagylalt. A hangulat élénk, Renner mint a győzelem istennője, Niké, lebeg az asztalok között, vagy ahogy ő írja le, „grande piacere”-vel, nagy örömmel.
Vajon a Bécsben közgazdaságtant tanuló lányai örökölték a vendéglátó géneket? „Attól tartok, nem” – ismeri be az anya, de hozzáteszi, hogy mindketten besegítenek néha az üzemben, és talán mégis ráéreznek az ízére. Ő maga, ezt minden pillanatban érezni, mindenképpen a megfelelő helyre került. Aztán jönnek a „baci”-k. Egyszer praliné formájában, olyan feketén, mint a mellé szervírozott eszpresszó; és aztán másodszor, amikor az est igazán véget ér. Mert aki először ült az Adler asztalánál, azt is úgy búcsúztatják, mint azokat, akik már többször átlépték a küszöbét: arcon puszilással.