Amikor Ausztriában a gazdasági csoda idejének zsíros konyhái (mottó: mindegy mi, csak sok legyen) kezdtek repedezni, és a minőség és újítás apró hajtásai a napfény felé törekedtek, olyan szakácsok és éttermek formájában, amelyek a nemzetköziséget és a kreativitást tűzték zászlajukra, akkor a Wachau-völgyi házaspár, Lisl és Klaus Wagner Bacher az élvonalban járt.
Lisl Wagner Bacher hamar híressé vált mint az év szakácsa és az osztrák konyha úgynevezett „Grand Dame”-ja. Az erős nő mögött egy ugyanilyen erős férfi állt – Klaus. Klaus mérnöknek tanult, de tehetségét szakmailag sosem kamatoztatta. Ugyanis a Lislijével – ahogy mindig nevezte – kötött házasságával átnyergelt a gasztronómia területére. Klaus fiatalon átvette a patrónus, vendéglátó, szervizfőnök és fősommelier szerepét a Bacher étteremben, akkor még Landhaus nélkül.
A Wachau akkori meghatározó csúcsborászaihoz fűződő közelsége visszatükröződött a borlapján, csakúgy, mint az e régió nagy borai iránt érzett ébredező szerelme. Ausztriában csak kevés helyen lehetett már az 1980-as években olyan kiválóan és kulturáltan inni, mint Lisl és Klaus Wagner Bacher vendégeként. Klaus fegyelemmel uralkodott az étterem pénzügyi gazdálkodásán. Néhány szoba is épült az ott éjszakázóknak. Nem sok volt, de a legkeresettebbek a régióban.
Klaus újra és újra összehívta az ország borkedvelőit a Wachau és Bordeaux tematikájú borvacsorákra. Sokan akkor találkoztak először azokkal a nagy borokkal, amelyek a kilencvenes évek közepéig még megfizethetőek voltak, mielőtt a felhajtás elkezdődött volna. Klaus bölcs borkereskedő volt, sosem a csúcsborokat (first growth) vásárolta, hanem – ahogy hangsúlyozta – a másod- vagy harmadosztályúakat, amelyek gyakran ugyanolyan minőségűek voltak, mint az elsők. Az egyik kedvence: Chateau Pichon Longueville Comtesse de Lalande. Micsoda csengő, sokat ígérő név, amely annyit mesél a bordói borászat évszázadok óta ápolt kultúrájáról. A borok terén divatos irányzatok Klaus Wagnert pontosan semennyire nem érdekelték. Megengedhette magának, hogy a saját ízlése után menjen. A magasabb alkoholtartalom iránti örömét sosem lehetett tőle elvitatni. Ami nem érte el a 13 százalékos térfogatszázalékot, azt hanyagul csak „gyerekes boroknak” nevezte.
Nemcsak a boroknak és a borivóknak kellett megfelelniük Klaus szakértelmének, hanem magának Lislnek is. Klaus az évtizedek során felesége konyhájának tanácsadójaként és kritikusaként is fellépett. Amikor Thomas Dorfer anyósa nagyon személyes konyhai vonalát lágyan átvezette a 21. századba, apró kiegészítésekkel és mérhetetlen precizitással, Klaus Wagner akkor is örült a klasszikusoknak: borjúborda fehér szarvasgombás tésztával, fogoly ősszel, kaviár vagy egyben elkészített languszta. Ahogy említettem: a divatok és trendek alig érdekelték. Klaus sosem rejtette véka alá a véleményét. A Landhaus Bacher rajongója, az író és esszéista Helmut Gansterer egyszer a morgósan fellépő patrónust Hägar, a rettenetes wachaui verziójának nevezte. De aki ismerte Klaust, az tudta, hogy a durva külső egy szerető férjet, vendéglátót és nagyapát takart, aki mindig ott volt lányai, Susanne és Christina gyermekei számára.
Az elegáns öltözékben látható patrónus akkor is a „főnök” maradt, amikor lánya, Susanne átvette az étterem vezetését Thomas Dorferrel közösen. Gyakran találkozhattunk vele az úgynevezett családi asztalnál, ahol újdonságokat olvasott, Parker bordeaux-i kalauzát lapozgatta, vagy olyan vendégekkel étkezett, akik a ház barátaivá váltak. Klaust joggal nevezhettük az osztrák vendéglátók ikonjának. Csak néhány baleset után, amelyek megfosztották mozgékonysága egy részétől, lett körülötte egyre csendesebb. Az utolsó heteket felesége, Lisl és két lánya gondoskodó szeretetében töltötte házában, mindössze pár lépésre az étteremtől. Múlt szombaton Klaus családja körében, békésen és csendben elaludt. Nyugodjék békében.