A-La-Carte

Személyre szabott hamburger (2007/02)

A síkság fáradalmai, avagy hogyan tanultam meg szeretni a büfémet


Személyre szabott hamburger

Szöveg: Christian Seiler Illusztráció: Markus Roost
Nem telt el sok idő, mióta újra kísérleteztem. Éhesen sétáltam le a berlini Kurfürstendammon, és harapnivaló után néztem. Reménykedtem egy kis olasz étteremben, ahol házilag készített szendvicseket árulnak, vagy legalább egy kedves Chiquita-boltban, ahol gyümölcsöket lehet sűrű folyadékká varázsoltatni. Ám a ruha-, telefon- és cipőboltok között csak egy McDonald’s csábított; bár nem csábított nagyon, mégis engedtem a kísértésnek. Hamburger Royal, kis sült krumpli, egy Coca-Cola, amiből rögtön kikapkodtam a jégkockákat. Ezzel legalább ingyen kiérdemeltem a környékbeli fiatalok rút, értetlen pillantásait.
Milyen volt a hamburger? Már nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy késő estig nem hevertem ki az étkezést. Teltségérzet, hagymaíz, étvágytalanság: lényegében az, amire az ilyen étkezések eredményeként emlékeztem. A kísérlet kudarcba fulladt.
Pedig szívesen szeretném a hamburgert. Becsukott szemmel emlékszem a pompás példányokra, ahogyan azokat a New York-i Soho Grand Hotel lobbijában szervírozzák: a hús nincs ellapítva, mintha egy kisteherautó hajtott volna át rajta, hanem fenséges térfogatú, közvetlenül a grillről, és semmiképpen sem sütötték túl, hanem medium, enyhén rare irányba hajlóan. Persze a Soho Grandban a burgert nem snacknek álcázzák, hanem úgy tálalják, ahogy az egy negyedkiló nettó marhahúsnak kijár, azaz főétkezésként. A zsemle körítése és az a kis saláta meg zöldség, amit mellé adnak, tisztán kozmetikai jellegű.
A jó hamburger egyébként éppúgy heves véleményezés tárgya, mint nálunk az állítólag legjobb hurkák, kolbászok és májasok: mindenki beleszól, és előhúz a cilinderből egy tuti tippet. Egyszer egy amerikai barátom elvonszolt magával Manhattanen keresztül Greenwich Village-be, egy kis Texas-kávézóba, amit az ideális hamburger bölcsőjének titulált, hogy aztán egy alaposan elszenesedett húsdarabot kapjak elém, ami ugyan finoman megpirított kenyérbe volt csomagolva, és ízletes szósz kísérte, de végeredményben mégis elszenesedett és száraz volt. Megállapítás: az nem az ideális hamburger volt.
De legalább a forrásnál kutathattam. Végül is a „State of New York” azt terjeszti, hogy a hamburgert itt találták fel, ezért úgy kell tekinteni, mint „New York ajándéka a világgasztronómiának”. A hozzá kapcsolódó elmélet: 1885-ben egy vásáron Erie megyében, a Buffalo melletti Hamburg városka közelében, a Menches testvérpár büfét nyitott. A ház specialitása: Hot Pork, forró sült sertés. Amikor a nagy érdeklődés miatt kifogytak a sertéshúsból, marhahúsra váltottak. Az új kreáció attól kezdve a legközelebbi település nevét viselte: Hamburger.
Hogy ez igaz-e, senki sem tudja. Egy versengő elmélet a hamburgert Németország északi részére, a Hanza-városba helyezi. Ott volt – és van ma is – egy hagyományos snack, a „Rundstück warm”, amihez egy szelet sültet egy szezámos zsemlével házasítanak. Egy másik amerikai szakácskönyv 1891-ben használta először a „Hamburger Steak” kifejezést a darált marhahúsból készült ételre. Amint ezt a grillezett műalkotást kenyérrel vagy zsemlével kombinálták, „Hamburger Sandwich”-nek kellett volna hívni – egy név, ami az étel népszerűségének növekedésével túl hosszúnak bizonyult. Az ötvenes évek óta az apró „Hamburger” szó Amerikában mind a húsfajtát – marha, sovány –, mind pedig a harapnivalót jelöli. Én erre a harapnivalóra koncentráltam.
Burger-túráztam New Yorkon keresztül. A Soho Grandnál jobb hamburger nem volt. Elutaztam Arizonába, a Sziklás-hegységbe. Minél távolabb a nagyvárosoktól, annál inkább McDonald’s a hamburger: a hús futószalagról, kész szósszal elnyomva. Beigazolódott szomorú tézisem, miszerint éppen az egyszerű dolgok igényelnek városi gondosságot ahhoz, hogy vidéki eredetüket méltóképpen ünnepelhessék.
Engedjétek meg a bizonyításhoz egy rövid kitérőt. Éppen a Dorfgastein melletti alpesi legelőn rendeltem egy serpenyőnyi, sokak által dicsért sajtos galuskát (Kasnocken). Az ételt ugyan festőien tálalták, de az első villánál kiderült, hogy egyszerűen ehetetlen, a sajt, amivel a galuskát leöntötték, kérdéses minőségű. A pirított hagyma a zacskóból, ugyanúgy a felaprított metélőhagyma. Egy kérlelhetetlen, babaházszerű utóíz, és ráadásul egy igazi bosszúság. Vajon a konyhán dolgozó uraknak nem volt idejük, helyük vagy kedvük friss hagymát pirítani vagy egy csokor metélőhagymát vágni? Végül is a serpenyő 15 euróba került. És miért nem értették, miért vagyok felháborodva? Láttam a vaskos lábú pincéren, hogy fogalma sincs, mi nem tetszik nekem, amikor visszaküldtem a serpenyőt. Kár a galuskáért, mondta még.
A fejemet csóválva emlékeztem, ahogy elhagytam a kunyhót, a középnyugati rossz burgerek feletti fejcsóválásomra, amiknek az volt az egyetlen előnyük, hogy éjjel-nappal, a nap 24 órájában szervírozták őket.
A négynapos esettanulmányom eredménye a korlátlan lehetőségek országában lesújtó volt. A sorozatkísérlet nem vitt előrébb, és megszakítottam. Csak egyszer, mégpedig egy egészen más helyen, találtam olyan hamburgerre, ami elragadtatott. Ez a zürichi „James Joyce Pub”-ban volt, egy kocsmában, amit egy nagy svájci bank szállíttatott el Dublinból, hogy Zürichben építse újjá. A bank ezzel akart tisztelegni az író előtt, aki utolsó éveit Zürichben töltötte és a Fluntern temetőben nyugszik, és a véletlen úgy hozta, hogy éppen itt a hamburger nemcsak tisztességes, hanem több annál. De ez nem válaszolta meg a kérdésemet. Mitől válik a hamburger ínyencfalattá.
Szükség volt, ez már világos volt számomra, a sztárszakács rendező kezére. Jó, hogy Eckart Witzigmann a helyszínen volt. Kötelező érvényű útmutatást adott egy olyan hamburger otthoni elkészítéséhez, amely megtiszteli ezt a nevet, és sem a Big Mac-kel, sem a Whopperrel nem közösül, hanem az ételt oda sorolja, ahová való, a „csemege” kategóriába.
Ennek következményei vannak. A hamburgert saját magának kell elkészítenie, és a hozzávalókat a legjobb helyekről kell beszereznie. Például nem nyúlhat a szupermarketben a „darált marhahús” polchoz, hanem a bizalmi hentesénél kell marhaszegyet, zsírral együtt rendelnie, személyenként 180 grammot. A legjobb, ha otthon darálja le a húst, közvetlenül a további feldolgozás előtt. Ha nem rendelkezik ilyen eszközzel, megteheti ezt a hentes is ön helyett, de ekkor nem szabad két-három óránál többet várnia, mielőtt az ínyencburgert az alábbiak szerint elkészíti:
* Egy szezámos zsemlét félbevágni és a vajas teflonserpenyőben aranysárgára sütni.
* A húsból laza pogácsát formázni, ezt kívülről sózni és borsozni, majd grillrácson (vagy serpenyőben) sütni – ne tököljünk sokat, a hús kiváló,
semmiképpen sem szabad teljesen átsütni és ezáltal kiszárítani.
* Most keverjen össze 2 evőkanál majonézt egy kis tormával, szeleteljen fel vékonyan egy hagymát és egy paradicsomot, talán megajándékozhatja a burgert egy kis uborkával is.
Mit egyen mellé? Kézzel vágott sült krumplit természetesen. Mit mást.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!