A lényeg a desszert
Szöveg: Christian Grünwald Fotók: Lucia Ellert
A megrendelt desszert mellett a párizsi luxusgasztronómiában rengeteg gyümölcsös miniatűrt, apró édességet és mindenekelőtt csokoládékreációkat szolgálnak fel több hullámban. Ezt tapasztalhatjuk Guy Martin „Le Grand Véfour”-jában, de Bécsben is azoknál a konyhafőnököknél, mint Christian Petz vagy Sohyi Kim, akik különösen nyitottak a globális trendekre.
Utóbbi nyáron kezdett kísérletezni a wasabival ízesített csokoládé készítésével. Különösen addig, amíg az állag megfelelően vonzóvá vált, a Kimhez hasonló autodidakta cukrásznak néhány napra volt szüksége. A követő projektek, mint például a különböző pralinék, már gyorsabban kerültek ki a munkapadokról. Ma már a klasszikusok átalakítása sem jelent gondot kókusztej használatával a tejszín helyett.
Sohyi Kim esetében az a tény játszott közre, hogy szinte az összes ázsiai konyhai stílusban az európai mércével mért desszert keveset nyújt. Egy megfelelő édes finálé azonban a „Kim kocht”-hoz hasonló éttermi kategóriában egyszerűen kötelező.
Újabban tehát a fűszeres csokoládé a Kim-menük alapvető részét képezi. Kim a desszertek terén is az elv szerint jár el, miszerint „minden felhasznált terméknél pontosan tudni akarom, mi van benne”.
Különösen akkor, ha a menü csípősebb volt, a csokoládé desszertként akár semlegesítő hatással is bírhat, és kell is, hogy bírjon. Kim csokoládékompozíciói többnyire kontrasztokra épülnek. Ennek megfelelően egyes változatokban dominánsak az olyan fűszerek, mint a galanga, a gyömbér vagy a chili.
Az ilyen kombinációk egyébként hagyományosabbak, mint azt az ember elsőre gondolná. Útmutatások és említések találhatók a Pierre Hermé által írt Larousse csokoládé (Christian Verlag, 41,10 €, ISBN 978-3-88472-741-6) című könyvben is, ahol felhívják a figyelmet a csillagánizzsal, korianderrel és köménnyel készült rendhagyó változatokra, ahol a bors az alapvető fűszerrepertoár részét képezi, és ahol dokumentálják az első sós pralinét is. Ez a bretagne-i Guérande-sóval született, ahol a süteményeket hagyományosan sós vajjal sütik. A csokoládénál is érvényesül a só azon tulajdonsága, hogy kiemeli az alapízt. Ugyanakkor a sókristályok érdekes, szemcsés roppanósságot biztosítanak.
A párizsi cukrász, Pierre Hermé szakmája vitathatatlan csillagának számít. Kreációit haute couture-ként árulja, csak korlátozott ideig elérhető „kollekcióit” pedig esetenként látványos esti rendezvényeken mutatja be. A Rue Bonaparte-on található központi üzlete közvetlen szomszédságban van Yves Saint Laurent-nal, és az üzlethelyiség inkább hasonlít egy előkelő ékszerüzletre, mint egy cukrászdára.
Hermé a legendás Gaston Lenôtre-nél tanulta a mesterséget, aki a hatvanas években a légies habkészítményekkel és a könnyű, erősen cukorcsökkentett piskótatésztákkal adta meg a cukrászművészetnek az utolsó említésre méltó modernizációs lökést. Hermé lemondott az egykor szokásos desszertdekorációs túlzásokról, és sót használt az ízjegyek kiemelésére. A Fauchonnál feltalált egy liszt nélküli csokoládépiskótát, amely egy csokoládétortát segít ropogós alkotóelemmel kiegészíteni. Ez volt az alapja a „La cerise sur le gâteau” (ami annyit tesz, mint „felteszi a pontot az i-re”) nevű csokitortának, amely teljes egészében tejcsokoládéból áll négy változatban: praliné, csokihab, ganache és ropogós csokoládélevelek. Az aranycsíkokkal díszített műalkotás akkora siker volt, hogy Hermé önállósodhatott. Más kreációi, mint például az „Ispahan” tortácska, szintén igazi klasszikusok: rózsás piskóta rózsasziromból, licsiből és friss málnából készült krémmel.
Alapvetően az úgynevezett molekuláris konyha sok elvet „lesett el” a cukrászattól: az állagokkal való játékot, az ízek intenzívebbé tételét, a vendég lenyűgözését mint fontos célt. Pierre Hermé a makronjaival vált világhírűvé. Légies, könnyű makronok, távol az oly gyakran tapasztalt ragacsosságtól, vidám színeikkel gyönyörködtetnek, gyümölcsösen savanykás belsővel: például maracujával.
Ez nyűgözte le Peter Friesét is, aki néhány éve a „Schwarzes Kameel” tervezett édes fióktelepe számára keresett lehetséges cukrászati különlegességeket. Hermé mintájára ma már a bécsi belvárosban található 12 m2-es üzletben mindenféle édes finomság kapható szeretettel tervezett csomagolásban. Mindent naponta frissen készítenek. Különösen népszerűek a különböző makronok és az édes pohárkrémek. Kicsi desszertek, amelyek tökéletes ajándékként szolgálnak: művészi csokihab, dekonstruált almás rétes krémként vagy különböző gyümölcsös desszertek. A makronok miatt még Pierre Hermé párizsi üzemébe is ellátogattak. „Valójában nem sokat lehetett ott ellesni” – sajnálkozik a „Kameel” konyhafőnöke, Christian Domschitz, aki a vajból, cukorból, mandulalisztből és tojásfehérjéből álló makron-alapmassza készítését így írja le: „Kikeverés után tíz percet kell várni, aztán tíz percig működik tökéletesen, és amit abból a masszából nem sütöttél ki, azt elfelejtheted.”
Christian Petz számára a csokoládéval való munka a desszertművészet legmagasabb foka. A Palais Coburgban már évek óta minden neves gyártó cru-csokoládéival dolgoznak. A mindenkori felhasznált termék precízen fel van tüntetve az étlapon. Ritkaság az éttermi szcénában, ahol csak ritkán adnak információt a felhasznált anyagok eredetéről. „A csokoládé
az egyik azon kevés témák közül, amely az elkövetkező években még fejleszthető. A vendégeket jobban érdeklik, mint valaha, a különböző ízjegyek.” Kevés más osztrák étteremhez hasonlóan Christian Petz egy édességekre szakosodott csapatot alkalmaz. Thomas Scheiblhofer főcukrász mellett további négy munkatárs foglalkozik kizárólag a Coburg-desszertekkel.
Az, hogy az édes finálé az alakjukra figyelő vendégeknél ellenérzést váltana ki, ritkábban fordul elő, mint azt gondolnánk. „Az adag méretének megfelelőnek kell lennie” – véli Petz –, „akkor még mindenki belement egy több szakaszból álló édes fináléba.”