A legutóbbi botrány a fipronil rovarirtó szerrel szennyezett tojások körül, amelyeket néhány hazai vendéglátóipari egység keményre főzve és hámozva Hollandiából szerzett be, ismét felszította az élelmiszerek eredetének kötelező feltüntetésére vonatkozó követelést a vendéglátásban is. Néhány vendéglős és velük együtt a Gazdasági Kamara azonban ellenáll. De miért is?
Hogy eddig sem felelt meg minden a valóságnak, ami a hazai étlapokon szerepel, azt Karl Erlach biogazda példája mutatja. „Ismerek egy vendéglőst a környéken, aki egyszer vásárolt tőlem marhahúst. Ez két éve volt. Azóta marhahús-beszállítóként szerepelek az étlapján” – meséli Erlach, aki Reichenau an der Rax közelében bio-minősítésű Angus-marhákat tenyészt, és hagyja őket az év nagy részében a szabadban legelni.
Hogy honnan származik a többi hús, amelyet az említett vendéglős feldolgoz, az persze homályban marad. Ugyanis a kereskedelemmel ellentétben az osztrák vendéglátásban nem kell törvényileg feltüntetni a hús és a tojás eredetét. Ez egy olyan állapot, amelyet a Mezőgazdasági Kamara újra és újra szóvá tesz. És amely ellen elindítottak egy „Jó tudni” (Gut zu wissen) nevű akciót.
„Ezzel elsősorban a közétkeztetési ágazat egységeit, azaz az étkezdéket, menzákat, kórházakat szeretnénk ösztönözni arra, hogy önkéntesen tüntessék fel az általuk feldolgozott és felszolgált hús és tojás eredetét” – mondja Katharina Tidl, a Mezőgazdasági Kamarától.
Fel lehetne azonban hozni, hogy amíg a tájékoztatás csak önkéntes alapon történik, a félretájékoztatás és az olyan visszaélések, mint amilyenekről Erlach biogazda beszámolt, aligha szüntethetők meg. „Aki csatlakozik a kezdeményezéshez” – pontosít Tidl –, „az egyben hozzájárul az AMA (Agrarmarkt Austria) és független ellenőrző szervek általi ellenőrzéshez is.”
Azt, hogy az akció kevésbé a vendéglőkre, mint inkább a catering-cégekre irányul, Tidl egyrészt az ezen a területen tapasztalható nagy növekedéssel magyarázza – „végül is 2,5 millió felszolgált étkezésről beszélünk” –, másrészt pedig „a klasszikus vendéglátáshoz képest korlátozottabb választási lehetőségekkel a vendég számára”.
A Gazdasági Kamaránál nem ellenzik az akcióban való önkéntes részvételt, de egyúttal óva intenek a törvényileg kötelező eredetmegjelölés bevezetésétől. „Marketingeszközként az önkéntes feltüntetés csodálatos dolog, amelyet sok vendéglátóhely már régóta igénybe is vesz azzal, hogy feltünteti az étlapon az alapanyagok eredetét és termelőit” – mondja Thomas Wolf, a Gazdasági Kamara vendéglátóipari szakosztályának vezetője –, „azonban egy törvénnyel szemben határozottan védekezünk. Az csupán a bürokrácia hatalmas plusz terhét jelentené.”
Ami a közétkeztetést illeti, Wolf itt is inkább a megbízókat, mint a törvényhozókat látja kötelesnek. „Ha egy üzem vagy intézmény, például egy kórház azt kívánja, hogy kizárólag hazai vagy helyi élelmiszerekből készült ételeket szolgáljanak fel, akkor teljesen elég, ha az üzem ezt a pályázatában vagy a megbízásban előírja. Itt sem látjuk semmi szükségét törvényi kötelezettségnek” – mondja Wolf.
Főleg a bürokrácia elleni érvet nem fogadja el így Sascha Schwarzkopf. „Svájcban a húsok és tojások ilyen jelölési kötelezettsége már a 21 évvel ezelőtti BSE-botrány óta létezik. A vendéglősök ugyanúgy elfogadják, mint a vendégek, és nagyjából bürokrácia nélkül működik” – bizonygatja Schwarzkopf, aki a Gastrosuisse, a svájci vendéglátóipar legnagyobb munkaadói szövetségének gazdaságpolitikai vezetője. A ráfordítás alacsonyan tartása érdekében a svájci törvény például előírja, hogy az étlapon alternatív eredet is feltüntethető, ami megkíméli a vendéglősöket az étlap állandó átírásától.
„Egy csirkés ételnél az étlapon például szerepelhet, hogy a hús Svájcból vagy Brazíliából származik. A tényleges származásról a felszolgáló személyzetnek érdeklődés esetén felvilágosítást kell tudnia adni” – mondja Schwarzkopf. Ennek az az előnye is megvan, hogy elősegíti a személyes eszmecserét a vendég és a vendéglős között, ami mindkét fél érdekében áll.
„Természetesen tisztában vagyunk azzal a veszéllyel, hogy a hatóságok hajlamosak lennének még egy lapáttal rátenni, és további jelölési kötelezettségeket követelni, tehát más termékekre is a húson és a tojáson kívül. Ez ellen mi is védekeznénk” – mondja Schwarzkopf, aki már többször járt Ausztriában, hogy bemutassa és elmagyarázza a svájci modellt.
Az ausztriai és svájci eltérő jogszabályok egyébként meglehetősen kínos incidenshez vezettek a múlt télen, a st. moritzi sí-világbajnokságon. Tirol tartomány egyfajta pavilont működtetett ott TirolBerg néven, hogy népszerűsítse a tartományt mint üdülőhelyet. Az egész természetesen sok népviselettel, tehénkolompokkal, alpesi humorral és egyéb helyi jellegzetességekkel. Közte néhány tipikus tiroli étellel, mint az innsbrucki Gröstl tejfölös mártással, a seefeldi vadragu tojásos nokedlivel és egy (kicsit kevésbé tiroli hangulatú) bécsi szeletes zsemlével.
Eddig minden rendben is volt. A probléma csak az volt, hogy a TirolBerg a fényűző síparadicsomban, St. Moritzban volt, így a svájci jogszabályok vonatkoztak rá. Aminek az lett a következménye, hogy a hús eredetét fel kellett tüntetni. Így az étlapon az volt olvasható, hogy az innsbrucki Gröstlbe való hús Németországból, a seefeldi vadraguhoz való hús Magyarországról, a zsemlében lévő panírozott pedig Horvátországból származik. Ezt aligha lehet a turizmus és a hazai mezőgazdaság közötti sikeres együttműködésnek nevezni.
Hogy a svájcihoz hasonló rendszer nálunk is zökkenőmentesen működhetne, azt Katharina Ebner, az alsó-ausztriai Donhauser catering-vállalattól gondolja. Ez a cég számos üzemet lát el belföldön és külföldön, és már régebb óta feltünteti a hús és a tojás eredetét. Mégpedig mind az ellátott ügyfelek heti menüjén, mind a menzák képernyőin, így a vendég mindig tisztában van az ételében lévő alapanyagok eredetével.
„Az az előnyünk, hogy sok más versenytársunkkal ellentétben nem az árral, hanem inkább a minőséggel kommunikálunk” – mondja Ebner. „Az, hogy termékeink eredetét teljesen feltárjuk, természetesen egyfajta versenyelőnyt biztosít számunkra.” Hangsúlyozza továbbá, hogy általában nem jelent gondot húst és tojást elegendő mennyiségben beszerezni hazai gazdaságokból. „Csak néhány kevés terméknél, mint például a bárány- vagy libahúsnál kell részben importáruhoz folyamodnunk” – mondja Ebner.
A kötelező feltüntetés ellen szólal fel ugyanakkor Sepp Schellhorn. A vendéglős, az Osztrák Szállodaszövetség egykori elnöke és a NEOS képviselője a kötelezettségben elsősorban egy plusz terhet lát, amitől szívesen megkímélné a vendéglősöket. Nem utolsósorban azért, mert sokan közülük a költségeket valószínűleg áthárítanák a vendégre. Ezért a vendéglős, aki „Seehof” éttermében kizárólag helyi élelmiszerekkel dolgozik, mást javasol.
„Ha rajtam múlna, megfelezném az AMA reklámköltségvetését, és az így felszabaduló forrásokat az iskolákban az élelmiszerismereti oktatásra fordítanám” – mondja a liberális politikus. Csak amíg eljön az az idő, valószínűleg mégis tanácsos lenne, ha az állam venné a kezébe az ügyet. És gondoskodna arról, hogy polgárai megkapják a őket megillető információkat. Ez ugyanis lehetővé tenné a vendég számára, hogy maga döntse el, inkább spórol-e rövid távon néhány eurót az étkezésén, vagy megszakítja az olcsó élelmiszerek ördögi körét, és ezzel támogatja a hazai mezőgazdaságot.