A-La-Carte

Ma zárva (2017/2)

Vendéglők vendégek nélkül – békés kikapcsolódás vagy Shining-stílusú forgatókönyvek. Sajnos nem, legfeljebb egy Shining-szerű élményt kínálhatnék nektek.” A szállodaigazgató, sok ott-tartózkodás és felolvasóest után kedves ismerősöm, már a helyszínen volt. A Parkhotel persze még zárva volt. Én élénknek és csodálatos retró bájjal telinek ismerem. Milyen lehet,…


Vendéglők vendégek nélkül – békés kikapcsolódás vagy Shining-stílusú forgatókönyvek.

Sajnos nem, legfeljebb egy Shining-szerű élményt kínálhatnék nektek.” A szállodaigazgató, sok ott-tartózkodás és felolvasóest után kedves ismerősöm, már a helyszínen volt. A Parkhotel persze még zárva volt. Én élénknek és csodálatos retró bájjal telinek ismerem. Milyen lehet, ha senki sem járkál a nagy előcsarnokban? Ha az összes szoba üresen áll, és a szállodai konyha elhagyatott, sok polírozott rozsdamentes acélfelülettel, amelyekben éjszaka megcsillan a holdfény?

Stephen King egy ilyen szállodát tett regénye főszereplőjévé. És bosszankodott, amiért Stanley Kubrick rendezőnek a filmadaptáció során Jack Nicholson fontosabb volt, mint maga a ház: „Egyszerűen nem tudta megragadni az Overlook Hotel puszta, embertelen gonoszságát” – írta mély csalódottsággal. Fogalmam sincs, hogy kedves (nem főző-, hanem író) kollégám, Bernhard Aichner járt-e valaha ilyen házban. Mindenesetre Totenhaus című thrillere nagy részben egy bezárt, korábban nagyon elegáns fekete-erdei szállodában játszódik. Borzongatóan tér vissza a múlt, gyilkosságok, amelyeket régen követtek el, és újak, nyulakon elkövetve, amelyeket élve csapkodnak a falhoz, hogy a halál pillanatát művészetté emeljék. Szállodák, éttermek, még a mi oly átlátható Zur Alten Schule vendéglőnk is: Vendéglátóhelyi funkciójuk nélkül mások lesznek. Idegenek. „Amikor a téli szezon véget ér, amikor már csak mi ketten vagyunk az Enzianban, akkor reggel mindenhol feltekerem a rádiót” – mesélte nekem Irene. Az Enzian kilencven éve van családi tulajdonban. Ismeri minden sarkát. És mégis: furcsa, amikor hirtelen nem hallani semmit, csak a saját lépteinket. Egy bizonyos idő után ez természetesen elmúlik. Arról nem is beszélve, hogy a szezon után eleve rögtön a szezon előtt van.

Míg más szállodáknak most van a csúcsidőszakuk nyáron, ott felújítanak, új prospektusokat és reklámvonalakat beszélnek meg. A személyzetkeresést is a lehető legkorábban el kell kezdeni azokban az időkben, amikor használható szakácsok és profi kiszolgáló személyzet hiánycikk. Nem unatkoznak, ha a hegyeken tényleg nő a tárnics, ha a fekete, kék és piros sípályák zöldek, és az a pár tehén, ami még maradt Zürsben, kint legel. Előtte vannak a ­búcsúzások. Az utolsó vendégektől, a munkavállalóktól. Olyan nyári munkákat kívánnak nekik, amelyek örömet okoznak és motiválnak. Remélik, hogy visszajönnek. Már az is ok a marasztalásukra, hogy kibírták a szezont. Nem mindenki képes erre, tisztességes keretfeltételek ellenére sem. Vannak, akik lelépnek, függetlenül attól, hogy éppen húsvét, karácsony vagy a nyár közepe van-e. Vagy éppen azért, mert ezekben az időkben olyan sok, számukra túl sok a tennivaló. Szolidaritás? Ezt sajnos gyakrabban követelik meg, mint ahogy maguk is gyakorolják. Ez azonban nemcsak a vendéglátásban van így.

Amikor az Alte Schule néhány hét szabadságra megy, csak nagyon kevés embertől kell elbúcsúzni. Cserébe egy fokkal szentimentálisabb a dolog. Még ha a gasztronómiai csata hevében idegesíthetjük is egymást, a végén remélem, hogy Maria és Karel visszajönnek, hogy új tanulónk, Daniel jól veszi a szakiskola első szakaszát és nem veszíti el a bátorságát, hogy Yolanda élvezi az időt az ecuadori rokonainál, de mégsem marad ott, hogy Hussam megküzd a bürokratikus szlalommal az AMS, a minimális jövedelem és a kötelező némettanfolyam között, és fel tudjuk venni.

És aztán már senki sincs ott. A konyhában még a hűtőgépek sem zümmögnek. Halkan lélegzem. És hallom, ahogy recseg a parketta. Frau Zehetner. A tanítónő, amikor ez még valóban iskola volt. Öngyilkos lett. Felakasztotta magát. Nem hajlok a ­parapszichológiai találkozásokra.

Valószínűleg azért, mert így senkivel sem lehet találkozni. Természetesen nevettem, amikor egy varázsvesszős és szellem-látó ott járt. Egy Krone-cikk kedvéért. Tudom, hogy a régi padlók a hőmérséklet-változás hatására recsegnek. De ott van egyfajta lehelet. Valami … különös. Más. Talán az a semmi az, ami ott lehel.

Levegővétel, aztán be a hűtőházba. Ezért vagyok itt. Mert mindig marad valami. Természetesen próbálja az ember ezt a lehető legjobban elkerülni. De ki tudhatja, vajon a vendégek az utolsó napokban inkább szarvasgerincet vagy rántott csirkét esznek-e? Szerencsére a mélyhűtési lehetőségeink olyan csekélyek, hogy nem is kerülünk abba a helyzetbe, hogy a megmaradt finomságokat tartós álomba küldjük. Vörösboros mártást fagyasztottam, hogy amikor újrakezdjük, ne kelljen mindent frissen elkészíteni. – Amikor újrakezdjük. Buchinger évek óta játssza a játékot: „I bin scho fast furt.” (Majdnem elmentem már.) Ez egy táblára is fel van írva. És mindenki, aki kérdezi, mikor nyitnak ki újra, kitérő választ kap: Amikor elfogy a pénz. Amikor jön a húsvét. Talán. Az ember nem lesz fiatalabb, a kollégák már egy örökkévalóságnak tűnő ideje nyugdíjban vannak.

Ez itt múzeummá akar válni? Az összes holmi, ami körbeveszi, porosodjon? A lábasokat és serpenyőket ne csörögve tegyék a tűzhelyre, hanem egymásra rakva maradjanak a polcon? Vagy valaki másnak kell itt főznie, futkosnia, izzadnia, nevetnie, örülnie és bosszankodnia? Talán ez az. Amikor már senki sincs ott, akkor az érzelmek is eltűnnek. Nélkülük a vendéglátás sokféle formája legalábbis számomra elképzelhetetlen. Buchinger néha gúnyolódik ezen, de tudom: végül is talán pont ez lenne az, ami a legjobban hiányozna neki. Ez, és a találkozások, az elismerés.

Egy darab őrült élet.

Amihez viszont természetesen pihenőidőre is szükség van. Ezért van nálunk hétfőn, kedden, szerdán szünnap. Ez is egy külön téma: Meddig és mely napokon kellene nyitva lenni? Jobb rövid és intenzív? Akkor viszont mindennek stimmelnie kell, hogy anyagilag megérje. Az arlbergi vagy wörthi-tavi szállodásokat irigylik. De a nyomás, hogy néhány hónap alatt keressék meg az éves jövedelmet, óriási. Vagy érdemesebb lenne, legalább a nem annyira szezonfüggő üzemekben, mégis majdnem mindig nyitva tartani, annak valószínűségével, hogy lesznek üresjáratok? Hány alkalmazottat engedhet meg magának az ember? Annyit, hogy mindenképpen fel legyen készülve egy meglepetésszerű rohamra? Néha elgondolkodom, hogyan jöhet ez ki, ha három embert látok a szervizben és csak két foglalt asztal van. Van még valami titok, amire sosem jöttünk rá? Az egyik természetesen az ön- és családi kizsákmányolás. Boldog az, akinek van a tarsolyában anyja, gyereke, néha nagymamája vagy egy nagybácsija, aki beugrik. Vagy eleve ott van.

Bár: a „szünnap” még a oly kedvelt, személyesen vezetett kis üzleteknél is teljesen helytelen szó. A gasztrovállalkozásoknak műszakbeosztásuk van és beszállítóik, akik a sütőzsírtól a süteményig mindent lerakodnak. Vannak könyvelők és adótanácsadók, és valaki, aki koordinálja a bürokráciát. Nálunk Buchinger maga gondoskodik a legújabb pénztárgép-előírások misztériumáról, a beszerzésről és a bejegyzendő foglalásokról is. Na ja. Utóbbival kapcsolatban legalábbis legtöbbször ő intézkedik. Amióta az emberek nemcsak e-mailen és telefonon, hanem Messengeren, Facebookon és SMS-ben is elkezdtek foglalni, néha bevágja a baltát, beírja, ami éppen eszébe jut, a többit pedig meglepetésként éljük meg.

Egyáltalán. A vendégek és a zárva tartási idők.

Létezik egy olyan típusú vendég, aki alapvetően csak akkor jön, amikor zárva van. Függetlenül attól, hogy a néhány téli hétről van-e szó, vagy a szünnapokról. Ő is csak akkor hív fel, amikor vasárnap dél van, és mi már amúgy is túl kevesen vagyunk a főzéshez és a felszolgáláshoz. Csak olyan napok érdeklik, amelyek már teljesen tele vannak foglalva. Kár. De érte semmit sem tehetünk. Még csak ki sem nyithatunk mindig. Mert számára mindig zárva van.

Más, de rokon fajtából valók azok a vendégek, akik azonnali választ igényelnek. Hétfőn írnak, és asztalt rendelnek három hét múlva szombatra. Ha a szünnap miatt senki sem válaszol azonnal és köszöni meg, türelmetlenné válnak. Tehát felhívják az üzenetrögzítőt. Kielégítetlen. Ezután alternatív utakat próbálnak ki. Például a Messengert. Vagy egy barátot, aki egyben Buchinger jó barátja, és felhívja a mobilján. Mert Türelmetlen Úr több mint három órája, többszöri kísérlet ellenére, még mindig nem kapott visszaigazolást.

Ilyen valaki azután adott esetben ezt hallhatja Buchingertől: „Ki tudja, egyáltalán ott leszünk-e még három hét múlva.” Ami azután felháborodott felkiáltásokat eredményez, amelyek örömet okoznak és megerősítenek abban – hogy folytatni kell. Bár: aki végiggondolja, mennyi vendéglő zárt be viszonylag meglepően az utóbbi időben, még az úgynevezett szezon közepén is, az egyébként is meglepődhet az olyan embereken, mint Buchinger és társai.

Némelyek csak felújítási szabadságnak nevezik, és ebből soha többé nem térnek vissza.
Mások rájönnek, hogy a gasztronómiai zsonglőrködés a szabadságokkal (nevezetesen a munkavállalókéval, akik szintén kiérdemeltek maguknak egyet), a bürokráciával, az ellenőrzésekkel, a fix költségekkel, az adókkal és a hozzájuk tartozó vizsgálatokkal és gyötrelmekkel egyszerűen már nem jön ki. Ha van az embernek egy jó nyilvános neve és néhány gasztronómiai újságírója, aki (még) nem hagyta el, akkor itt-ott „felbukkanhat”, vendégszerepelhet. De nincs többé kötődés egy házhoz, amely megváltozik, ha üres, az érzelmek, a győzelmek és vereségek, az illatok és zajok visszhangjához.

Ismét a vendéglőben állok. Ismét nincs itt senki. A nap a magas ablakokon keresztül süt. A szobában a faasztalok üresek. Körbenézek és fülelek. A múlt hét kemény volt. Két ember a kiszolgálásban, kettő a konyhában, és a hely csordultig tele. Égési seb a kézfejemen, de miért kellett olyan hevesen belenyúlnom a szalamanderbe? A négyes asztalnál ülő vendégek, akik … Most olyan, mintha minden, nemcsak én, visszatartaná a lélegzetét. Kifújom a levegőt és becipelem a bevásárlást. Csak szünet van. Holnap folytatjuk. – „Elnézést, lehet enni valamit?” – Ijedten megfordulok és mosolygok. – „Holnap újra. Ma szünnapunk van.” – „De kár. Mindig, amikor arra járok, zárva vagytok!”

Eva Rossmann újságíró volt, mielőtt a Mira-Valensky-krimi sorozattal bestselleríróvá vált. Emellett szakácsként dolgozik Manfred Buchinger Zur Alten Schule vendéglőjében.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!