A-La-Carte

Hockneyland (2022/5)

Utazás Yorkshire-ba, David Hockney nyomdokain, meglepő felfedezésekkel: egy ismeretlen világszínvonalú étterem Yorkban, egy Grand Hotel Scarborough-ban, változatos
történelemmel, néhány
étletbevágóan fontos dallal, és az a hely, ahol a fish & chips végre beváltja az ígéretét.


Valamikor rájöttem, hogy hajlamos vagyok Angliát összekeverni Londonnal, ami végzetes tévedés lenne. Néhány éve ezért ellenőriztem, hogy Devon és Cornwall grófságok valóban léteznek-e – a válasz: igen, léteznek. Ezúttal tudni akartam, hogy a régió, amelynek David Hockney utánozhatatlan tájképeivel emberfeletti emlékművet állított, valóban rendelkezik-e ezzel a lágy varázslattal: Yorkshire-ba utaztam, és minden utazónak, aki a bécsi repülőteret ócsárolja, azt tanácsolom, érkezzen meg egyszer Manchesterbe, hogy megtudja, hogyan néz ki egy igazán pocsék repülőtér.

De nem szeretnélek titeket rossz nyomon elindítani. Egy rossz szót sem Anglia északjáról. Egy jobbkormányos BMW-vel dilettáltam a sziget legmagasabban fekvő autópályáján, amely Manchesteren át, Huddersfielden és Leedsen keresztül – a Premier League rajongók most elégedetten sóhajthatnak – Yorkba vitt. A York FC ugyan futballozás terén nem tud lépést tartani – a National League-ben, az angol ötödosztályban a középmezőnyben foglal helyet –, de olyan városban van otthon, amelynek szépsége és karaktere éppoly történelmi, mint amilyen lenyűgöző – akárcsak a kulináris alapozása, de erről majd később.

York, az Ouse folyó mellett fekszik, nagyjából akkora, mint Graz, már a római korban is jelentős település volt, később pedig Yorkshire grófjainak szolgált székhelyéül. A középkori központ szűk sikátorai, és ha az ember a megfelelő városkaput választja – kulcsszó: Micklegate –, egyik kocsma követi a másikat, és máris szemben találjuk magunkat a régi velencei problémával: többé-kevésbé az összes kocsma egyformán néz ki, de csak maroknyiban lehet jól enni.

Jó, hogy volt egy bizalmasom, aki elővigyázatosságból feltérképezte a terepet. Beszámolt a nagy-britanniai kulináris élelmiszer-forradalomról, amely nemcsak Londonban zajlik, hanem láthatóan a régiókban is. Az okok érthetőek. Bár London elég nagy ahhoz, hogy minden, mégoly távoli koncepció is megtalálja a maga közönségét, a bérleti díjak és a költségek olyan abszurd magasságokba emelkedtek, hogy a kötetlen kísérletezés nem lehetséges anélkül, hogy a pénzbehajtó ne kopogna folyamatosan az ajtón. Ezért sok tehetséges szakács kezdi el vállalkozását kisebb városokban vagy vidéken, ahol jobb keretfeltételeket találnak ahhoz, hogy összpontosítva, de mégis szabadon dolgozhassanak saját elképzeléseiken és megvalósításaikon.

Az első estére asztalfoglalásom volt egy The Rattle Owl nevű étteremben. Kitalálták, a Micklegate címen található, és egy gondosan restaurált, műemlékvédelem alatt álló épületben működik. Azok, akik fóbiások azokkal a falakkal szemben, amelyek nem százszázalékosan egyenesek, inkább ne tegyék be ide a lábukat. A The Rattle Owl regionális és szezonális megközelítést követ. Tom Heywood séf szerint „Yorkshire élelmiszer-bőségét” ünnepli, és mi mást, ha nem ezt akarom itt átélni?

Természetesen a nyolcfogásos menüt választottam, kaptam egy pohár pezsgőt és információkat a beszállítókról. A Joe Fennerty Food Circle szállítja a meglepően differenciált zöldségeket, Paul Cosgriff a kovászos kenyeret, Fowler a halat, M&J Seafood a fésűkagylót, és a vad tormától kezdve a kökényig rengeteg virágot, fűszernövényt és gyökeret gyűjtenek be a Rattle Owl gyűjtögetői Yorkban és környékén.

Volt borsós és zsenge angolzelleres kosárka, sült briós mély, fűszeres krémmel, csirkeszárny kapribogyóval, egy nagyon jó pisztrángtatár pirított fekete kenyérrel és virágokkal, nagyon szép, de nagyon kifinomult is, egy grillezett fésűkagyló beurre blanc-nal, végül egy darab bárányváll apró rókagombával és egy pácolt zöldspárga-szárral. Később érkezett a finom créme-fraiche-sorbet sóska-granitával és morzsákkal, majd még később egy művészi desszert csokoládéforgácsból és kandírozott levelekből.

Ehhez két különböző borajánlatot javasoltak: egy „Rattle Owl” márkájút, amely az összes elkerülhetetlen, nemzetközileg jól forgalmazott natúrbort tartalmazta, és egy másodikat, a „Classic”-ot, amely egészen érdekes választékot kínált. Mivel a borajánlatok rendszerszinten túlterhelnek, egy üveg Riesling mellett döntöttem a Hattenheimer Schützenhausból, amely jól végigkísért a menün, az empatikus sommelier pedig kérdés nélkül hozott egy pohár Pinot noir-t a bárányhoz.

Jó, ígéretes kezdés volt, amelyet néhány feszültségmentes nap követett Yorkban. A szükséges részletességgel látogattam meg a York Minstert, hivatalosan: Cathedral and Metropolitical Church of Saint Peter in York, amely 1472-ben, 250 évnyi építés után készült el. A lélegzetelállító pompás épület két rövid toronnyal rendelkezik a nyugati homlokzaton és egy négyzet alakú központi toronnyal, de a Minster belülről igazán elsöprő. Magas és elegáns, nyugodt és megnyugtató, számtalan részletében pompás, bátor koncepciójában, amely a tágasság és a magasság érzetét újra és újra újrakalibrálja, amíg az ember a templom középpontjában álló kórusszékek előtt áll, és levegő után kapkod.

Naponta egyszer körbejártam York központját a szinte folyamatosan fennmaradt városfalon, amely a római kortól kezdve látja el feladatát, miközben újra és újra átépítették, megemelték és újjáépítették. Most a falak négy-tizenöt méter magas városi kerítésként tárulnak elénk, kívül hatalmas csipkézettséggel tagolva, belül pedig egy olyan körúttal ellátva, amely befelé és kifelé is színpadra állítja a kilátást, és nagyszerű perspektívákat kínál a város külső kerületeire és a polgári házak belső udvaraira.

Egyszer beszereztem az elmaradt snackemet a Partisan-ban, címe: Micklegate, egy olyan hely, amely egy romantikus vígjáték leglenyűgözőbb kávéházi és süteményes díszletéért folyó versenyben könnyedén elvinné az első díjat (és mellesleg tetszetős Shakshukát szolgál fel). Egyszer leültem a Brew York – Tap Room and Beer Hall sörpadjaira, és tisztességes baókkal, valamint egy „Golden Eagle” nevű sörrel csillapítottam az éhségemet. Egy este, egy közepes vacsora után az Old Siam thai étteremben, címe: Micklegate, egy Yates nevű folyóparti pubba vetődtem. Karaoke-est volt, és majdnem sarkon fordultam, de valami visszatartott. Egy-két órával később a kékre fagyott bokájú, lelkes brit fiatalokkal énekeltem együtt az Oasis Don’t Look Back
in Anger
című számát:

„And so Sally can wait
She knows it’s too late
As we’re walking on by
Her soul slides away
But don’t look back in anger
I heard you say“

Azóta fejből tudom. És azóta tudom azt is, hogy a város minden pubjában a zárórát ugyanezen zenekar Wonderwalljával harangozzák be: „Today is gonna be the day that they’re gonna throw it back to you.” Popkultúra: ötös, sörkultúra: négyes.

A legjobb ételt a Le Cochon Aveugle-ben kaptam, egy apró étteremben, amely kivételesen a város másik oldalán található. Egy kis szoba egy, természetesen, műemlékvédelem alatt álló középkori házban, ahol nem több mint négy asztal áll, és a bár melletti helyeket „Kitchen Table”-ként árusítják, vigyázat az asztalválasztásnál. A maximum tizenhat vendégnek szóló vacsora pontosan kezdődik, és mindenkinek egyszerre tálalják.

A „Cochon aveugle” „vak malacot” jelent. A vakság arra vonatkozik, hogy nincs étlap, csak az allergiákra és ételintoleranciákra vonatkozó kérdések vannak, egyébként Josh Overington séf határozza meg, mi kerül az asztalra. Josh a párizsi Le Cordon Bleu szakácsiskolában végezte képzését, és a bray-i legendás háromcsillagos Waterside Inn-ben dolgozott, mielőtt önállósodott volna – „800 fonttal a bankban”. Megközelítése dualista. Egyrészt ő és csapata is a legjobb regionális élelmiszereket főzi, másrészt ezt a francia haute cuisine klasszikus technikáival teszi.

Amikor pontosan megérkeztem a Cochon Aveugle-be, kijelöltek egy helyet, amely felett egy alpesi festmény lógott. Már azon tűnődtem, vajon a fickók tényleg leolvassák-e az arcomról az alpesi pásztort. Egy Jura-vidéki Crémant mellett azon gondolkodtam, vajon a „Kitchen Table”-nél ülő vendégek vajon küzdenek-e a magas székeken elfoglalt pozíciójukkal – amit én az ő helyükben biztosan tettem volna –, vagy élvezik a kilátást az étel tálalásával foglalkozó hallgatag, koncentrált emberekre. Csak valamivel később szemléltem a pozíciójukat növekvő irigységgel, amikor az első fogások után megértettem, hogy egy egészen rendkívüli étterembe kerültem, és hogy Josh Overington nem ok nélkül foglal helyet a „Great British Chefs” között.

Egy sor snacket szolgáltak fel. Mélyzöld kagylóleves tavaszi fűszerekkel és almaborral egy melegített kerámia bögrében, hajszálvékonyra vágott szeletek házilag füstölt kacsamellből egy – Mraz nézz oda – masszív kövön, elegáns fésűkagyló fantasztikus rebarbara-vinaigrette-tel és egy tökéletes véres hurka makaron fekete dióval. Minden egyes étel akkora precizitással volt elkészítve, hogy mind az állagok és a prezentációk, mind az árokfenék mélységű ízek teljesen levettek a lábamról.

Tehát éber voltam, amikor kaptam egy pohár Chablis-t, mellé egy Lobster Custard-t, medvehagymával és Vin Jaune-nal ízesített tojáskrémet, majd érkezett az az étel, amelyet azóta sem tudok elfelejteni: egy hajszálvékonyan füstölt Lindisfarne-osztriga, Northumberland partjainál gyűjtve, alga- és citromfagylalttal. Az étel felülmúlt mindent, amit eddig az osztrigák terén megismertem. A jódos íz egyedülállóan kapcsolódott a tenger és a frissesség ízéhez.

Sajnos a pincérnő negatívan reagált a pótlásra vonatkozó kérésemre: „Minden vendégnek egy osztriga jut. Több nincs.” Még csak nem is mondta, hogy „sajnálom”. Észrevettem azonban az elutasítása közben, hogy a pimaszságom egy kicsit hízelgett is neki, aminek azonban nem lett mérhető következménye, leszámítva azt, hogy Josh séf sokkal később, az elköszönéskor kezet nyújtott, és feltette a költői kérdést: „Liked the oyster?”

A kötelező kovászos kenyér és felvert mogyoróvaj fogás után ebben a hangnemben folytatódott minden. Először a fésűkagyló, amelyet „a la ficelle” módszerrel tengerisün-vajban pároltak, és amihez kitaláltam a „yummie” kifejezést, amit biztos ti is hamarosan hallani fogtok. Követte egy apró tányér édes borsóval, tejföllel, vízitorma-vinaigrette-tel és egy kanál kaviárral, mielőtt felszolgálták volna a kör alakúra vágott tőkehal-darabot, amelyet egy öreg tehén zsírjában konfitáltak, és téli gyöngyhagymából és citromverbénából készült lében úszott – egy újabb kiemelkedő étel.

Megittam az oregoni Pinot gris-t, mielőtt a húsételek az asztalra kerültek volna. Először egy kosárka, megtöltve nagyon durvára vágott, harapnivaló és hatalmas ízintenzitású tatárral az öreg tehénből, kiegészítve füstölt angolna nyomaival és frissen reszelt tormával. A kombináció tökéletesen működött. A hat hónapig érlelt ribeye két szelete, amely főételként szolgált, ezzel szemben konvencionális volt, még ha fodros gévagomba, fekete fokhagyma és egy adag intenzív Sauce Albuféra is kísérte. Ez volt az egyetlen étel ebből a klasszikus dramaturgiából, amelyet nem ettem volna meg szívesen még egyszer.

Felesleges mondani, hogy a desszertek is korlátlan örömet okoztak. Eper nyersen és lekvárként, egy gombóc szénafagylalt erjesztett eperlével és réti legyezőfűvel, végül egy kivájt csirketojásba töltött csokihab csípős olívaolajjal és málnával. Épp amikor azt hittem, hogy most már tényleg eleget ettem, a pincérnő kijött a konyhából egy tálcányi frissen sült cannelével. Épp amikor csukott szemmel elfogyasztottam a magamét, és arra gondoltam, milyen nagyszerű lehet anélkül étterembe menni, hogy túlzott elvárásaink lennének, és örülni annak, hogy a valóságnak nem kell megfelelnie a feltételezéseknek, a cannelés hölgy visszatért hozzám: „Még egyet, Monsieur?”

York mindenképpen megérte az utazást. Hülyeség, a Le Cochon Aveugle önmagában megérte volna az utazást. De vigyázzatok, amikor belevágtok ebbe az utazásba, és szerezzétek be időben a sürgősen szükséges foglalást. Nincs ugyanis szomorúbb dolog, mint kint állni az utcán, és nézni tizenöt embert, amint egy finoman füstölt Lindisfarne-osztrigát fogyasztanak, ennyi bizonyos.

Végre eljött a Hockneyland ideje. David Hockney, számomra a világ legjobb festője (még mindig fülig szerelmes vagyok az iPad-jén készített képeibe is), a közeli Bradfordban nőtt fel, mielőtt világkarrierbe kezdett volna. A kilencvenes években rendszeresen visszatért Yorkshire-be, meglátogatta édesanyját, aki akkoriban a tengerparti Bridlingtonban élt, és sok időt töltött a szabadban, hogy a „Yorkshire Landscapes” sorozatot beírja életművébe – vagy fordítva. Hans-Ulrich Obrist kurátor, aki a Serpentine Gallery művészeti igazgatója is, ezt mondja Hockney tájképfestészetéről: „Ha az ember ott sétált, ameddig a szem ellátott, mindenhol Hockney-t látott.” Fák, sövények, rétek és a horizont íve ennek a világszintű művészetnek az univerzális alkotóelemei.

A BMW-t Bridlington felé kormányoztam, ahol tengerparti szállást béreltem, de nem a leggyorsabb utat választottam. Az úton meglátogattam a Helmsley Walled Garden-t, egyet a sok nagyszerű hely közül, ahol a brit éghajlat és excentrikus karakterek nagy dolgokat terveznek. Egy délutánom ráment arra, hogy kipróbáljam az összes ülőpadot, hogy kiderítsem, milyen látóvonalakat, szín- és formajátékokat gondoltak ki azok az emberek az íriszek, almafák, aranyeső és olyan évelők között, amilyeneket még sosem láttam életemben, akik ezt a kertet tervezték és gondozzák. Napnyugtáig maradtam.

Amikor Bridlingtonba értem, esett az eső. Asztalt foglaltam a Salt On The Harbour étteremben, ami viszont nem lett volna szükséges, mert én voltam az egyetlen vendég. Kint tombolt a vihar, a tekintetem maximum az étlapig jutott, ahol láttam, hogy van Lindisfarne-osztriga. Rendeltem egy tucattal. Nyersen is ízletesek voltak, csak egy kis citromcseppel, bár Angliában szívesen eszik őket apróra vágott mogyoróhagymás és ecetes vinaigrette-tel, ha nem Tabasco-szósszal, amit a lágy osztrigaíz kontextusában egyáltalán nem értek. Főételnek fél homárt és néhány scampit választottam, az ember egyszer él. Amikor átmentem a parkolóba, ahol a BMW-t egyedül hagytam a viharban, a levegő hirtelen nedves és tiszta volt, és megnézhettem a kikötői sétányt a kissé szomorú szórakozási lehetőségeivel – „Taylor Made Fun”, „Leisureland”, „Good Time Emporium” –, amelyek mind zárva voltak.

Másnap Bridlingtonból a tengerpart mentén Flamborough Headig gyalogoltam, ami maga volt a tiszta Hockneyland. Ezen kívül tágas kilátást kaptam az Északi-tengerre, amelynek európai partján ezen a magasságon nagyjából Sylt szigete található. Visszatérésem után a Ship Inn csodálatos sörkertjében erősítettem meg magam, és később felkészültem a kirándulásra, amelyet a következő napra terveztem. Letöltöttem a telefonomra Simon & Garfunkel Parsley, Sage, Rosemary and Thyme című albumát, mert Scarborough-ba szándékoztam utazni.

Scarborough-ban van a Grand Hotel, amely magasan a tengerparti város fölé tornyosul, és sajátos ragyogást kölcsönöz neki. A ház a 19. század végén épült a viktoriánus társaság elegáns tengerparti menedékeként, amely azért jött a partra, hogy kicsit fázzon és részt vegyen a legendás Scarborough Cricket Festivalon. Az alaprajz V-alakú, hódolatként Viktória királynő előtt. A Grand Hotel 365 szobával rendelkezett. 1874-es megnyitásakor a világ legnagyobb téglaépülete volt. A szálloda hihetetlen történetet mesélhet el. Ennek azonban nincs happy endje. Hajmeresztő esetek után a ház teljesen lezüllött, és kékvérű vendégek helyett most afgán menekülteknek ad otthont. Nem hagytam ki, hogy közelről megnézzem az emlékművet. Szépsége még mindig látható, de soha többé nem fog tündökölni.

Ezután Scarborough tengerparti sétányán flanoltam, ahol szórakozási lehetőségek települtek meg nagy területen. Megpróbáltam a játékgépek csengését és zúgását, valamint a vattacukor és sültkrumpli illatát összeegyeztetni a Scarborough Fair régi népdal melankolikus hangzásával, de nem működött. Scarborough szórakoztató mérföldjének azonban azt a heves vágyat köszönhettem, hogy fish & chips-et egyek, mégpedig olyan helyen, ahol nem úgy szaglik a fish & chips, mint itt.

Ezt a helyet Whitby-ben találtam meg, húsz mérföldre Scarborough-tól északra. A kisváros a River Esk mindkét partján fekszik, amely a torkolatnál látványosan kiszélesedik, és egy hosszú móló övezi. A szikláról, amelyen a St. Mary’s Church trónol, az Esk partján lévő házak kicsinek és játékszerűnek tűnnek, de eredeti méretarányban itt több szolgáltató is küzd a legjobb angol fish-and-chips étterem címéért.

A Quayside például, amelyet 2014-ben az országos fish-and-chips verseny nemzeti győztesének választottak, Ausztriára mutató érintővel is büszkélkedhet. Itt kellett Konstantin Filippou szakácsnak a Kitchen Impossible tévéműsor számára fish & chips-et főznie, és elbukott, mert a nemzeti ételt idegen módon finomította. Én viszont a The Magpie Cafét keresem fel, a Quayside szomszédját, amelyet saját maga is többször kitüntettek a halételeiért.

Bár 16.30-ra rendeltem az asztalt, tehát az ebéd és vacsora közötti vélhetően holt időben, a hely zsúfolásig tele van. Fel kell mennem a második emeletre, több termen át, mielőtt a harmadik étterem bal oldalán megkapom a helyemet – és tíz perccel később igazán nagyszerű fish & chips-et. A tőkehal lédús és zsenge. A panír inkább hasonlít tempurára, mint sörtésztára, a krumpli pedig volumenezett és ropogós.

A mennyországban vagyok. Készítek egy fotót, és elküldöm Konstantin Filippou-nak. Aztán olyan lassan eszem, amennyire csak lehet, és várom, hogy valamelyik hangszóróból végre megszólaljon egy Oasis dal. —

Kilátás a Helmsley Walled Garden tarka növényvilágára. Ahogy a kertkultúrát Yorkshire-ben nagyra értékelik, a tehetséges vendéglátósok a legmagasabb szinten gyakorolják hivatásukat.m the walled garden
© Mauritius
© Helen Harrison/Camera Press/picturedesk.com
Josh Overington
© Le Cochon Aveugle/Esme Mai
Az alga- és citromfagylaltos osztriga a menü fénypontja.
© Le Cochon Aveugle/Esme Mai
Florencia Clifford, a Partisan főnöke
© Partisan
Frissen sült fahéjas csigák
© Partisan
Tenger gyümölcsei, bio-zöldségek, nemzetközi konyhaművészet: így működik az élelmiszer-forradalom.
© Skosh/Karen Turner
Paul Gilroy, a Magpie főnöke Whitby-ben
© Magpie Cafe/Scott Wicking
Finom Lindisfarne-osztrigák (természetesen vinaigrette-tel)
© Magpie Cafe/Jodi Hinds
Grand Hotel Scarborough
© Mauritius

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!