Tanzániában virágzik a szafariturizmus. Azonban a helyi vidéki lakosság profitál belőle a legkevésbé. Egy méhészet és egy elkötelezett vállalkozó segítségével egy maszáj nőkből álló csoport változtatni akar ezen.
Amikor az amerikai Krysten Ericson 2008-ban először utazott Tanzániába, még fogalma sem volt a mézről és a méhészkedésről. Ahogy a legtöbb turista, ő is elsősorban a lélegzetelállító tájak és a kelet-afrikai országban látható állatvilág nagy változatossága miatt jött. És mint sok jómódú turista, ő is néhány napot az egyik luxus szafari-lodge-ban töltött a Serengeti Nemzeti Park közelében.
Ott azonban összebarátkozott néhány alkalmazottal, akik egy Ololosokwan nevű közeli maszáj faluból származtak. Egyikük elvitte oda, és bemutatott neki egy fejlesztési projektet, amelynek célja, hogy a falu asszonyainak jövedelmet biztosítson a méztermelés révén. „Ehhez tudni kell” – mondja Ericson –, „hogy a maszáj társadalomban a munka nagy részét a nők végzik. A férfiak harcosok vagy a drága marháikat őrzik, de a fejés és szinte minden más munka a nőkre hárul.”
És ez természetesen teljesen fizetetlen, hiszen a háztartási pénzt általában a férfiak kezelik. „A méhészet ötlete ideális eszköznek tűnt ahhoz, hogy a nők saját maguk keressenek pénzt anélkül, hogy túlságosan messzire kellene menniük otthonuktól” – mondja Ericson. „Főleg, hogy a méz a maszájok kultúrájában, rítusaiban és hagyományos gyógyászatában mindig is jelentős szerepet játszott.” Azonban eddig a mézkinyerés hagyományos módjára korlátozódtak, nevezetesen arra, hogy vadméhektől gyűjtötték be, ahelyett, hogy kaptárakban tartották volna a rovarokat.
Ericson befektetésének köszönhetően ma az Ololosokwan körüli különböző falvakban mintegy száz méhkas áll, amelyeket a nők gondoznak. Első pillantásra a falu úgy néz ki, mint a környéken bármelyik másik. Néhány egyszerű vályog- és hullámlemezbódé, csak néhány betonépület, a központban pedig egy poros piactér, ahol hetente egyszer színes piacot tartanak. És akkor ott van az Ericson által alapított Maasai Honey cég épülete a termelőhelyiséggel, az egyszerű irodával és a kis üzlettel.
Itt találkozik naponta – a munkatervtől függően – az a tíz, mindig színes ruhába öltözött és ékszerekkel díszített nő egy része, akik már részt vesznek a munkában, hogy elvégezzék a méhészeti képzést; vagy hogy mézet és melléktermékeket, például gyertyákat és kozmetikumokat állítsanak elő, majd eladják azokat. Az egyikük, aki már elvégezte a képzést, Nangututi Langet. A mézet mindig is szerette, de hogy saját maga állítsa elő, arra korábban egy pillanatig sem gondolt, részben azért is, mert fél a méhektől – mondja a háromgyermekes anya. „Az egyetlen pénz, amit korábban kerestem, az a gyűjtött tűzifáért kapott összeg volt” – mondja Langet.
A saját pénz természetesen jól jön neki. Így már iskolába tudja küldeni a gyerekeit. Bár az állami, tehát elméletileg ingyenes, költségek mégis vannak. „Egyenruhát, tankönyveket és ebédet kell fizetnünk. És erre egyszerűen nem volt pénz, mielőtt a Maasai Honey-nál elkezdtem dolgozni” – magyarázza Langet. Arra a kérdésre, hogy mit szól ehhez a férje, szívből nevet. „Mindig panaszkodik, mert azt állítja, hogy a ház kevésbé rendes, mint régen, meg ilyen dolgok. De ez nem érdekel. Panaszkodjon csak” – mondja, és ezzel a körülötte álló kolléganők nevetését váltja ki.
A megfelelő képzés hiánya persze a nők fő problémája – hangsúlyozza Krysten Ericson. „Sok maszáj nem tartja fontosnak, hogy a lányaik iskolába járjanak, ezért itt a faluban szinte minden nő analfabéta. Sajnos nem mindenki vehet részt benne, ezért egyeztetünk a falu véneivel, hogy kiderítsük, mely családok és nők a legrászorultabbak. És őket vesszük fel” – mondja Ericson.
Mivel ő maga továbbra is szülőhazájában, az amerikai keleti parton él, és évente csak négy-öt alkalommal jön Tanzániába, az amerikai nő egy fiatal franciát is alkalmazott, aki helyben foglalkozik a gazdasági szempontokkal, például az értékesítéssel. Enguerrand Perrot, ez a neve, bár még csak 30 éves, már dolgozott civil szervezeteknek a világ különböző országaiban, köztük Afganisztánban, Észak-Koreában, a Közép-afrikai Köztársaságban és Dél-Szudánban.
„Az igazság az, hogy a méznek csak egy kis részét adjuk el itt a faluban” – mondja Perrot –, „a legtöbbjét a helyi lakosságnak, egy részét pedig azoknak a turistáknak, akik néha megállnak itt. A termékek nagy részét az irodánkon és az arushai regionális központban lévő üzletünkön keresztül értékesítjük.” Fontos vásárlók elsősorban az ország minden részén lévő lodge-ok, amelyek itt is, szerencsére egyre gyakrabban, a helyi élelmiszerekre, tehát a helyi mézre támaszkodnak.
És az valóban jó minőségű. „Kétféle méh van itt” – mondja Perrot, miközben kinyit egy kaptárt az üzlet előtt –, „ezek a kicsik itt, amelyek fullánktalanok, tehát teljesen veszélytelenek, és a többiek, az úgynevezett kelet-afrikai hegyi méhek.” Ez utóbbiak az európai mézelő méhekhez képest rendkívül agresszívek, ezért csak megfelelő védőruházatban és lehetőleg sötétben lehet megközelíteni a kaptárakat.
Ízben a két méz jelentősen eltér egymástól. Míg az agresszívebb fajtáé elég közel áll az európai méhek mézéhez, a fullánktalan méhek méze erősen kiemelkedik. A szájban az aromák igazi robbanását okozza, szokatlan, de finom savassággal és hosszan tartó ízzel.
„Kis méretük hozzáférést biztosít a fullánktalan méheknek a kisebb virágokban lévő finom pollenekhez, amelyekhez a rendes méhek nem is jutnak hozzá. Ez és az eltérő anyagcseréjük magyarázza az eltérő ízt” – mondja Perrot.
Hogy mindkét fajta teljesen mentes a vegyszerektől, magától értetődik az ipari mezőgazdaság teljes hiánya miatt a szavannán.
A nagyobb méhfajta kaptárai biztonságos távolságban állnak a falutól. Agresszivitásukat elsősorban azért őrizték meg, mert számos ellenségük van. „Termelésünk nagy részét elveszítjük például a méhészborznak, ezért a kaptárakat külön épületekben kell elhelyeznünk és a lehető legszorosabban be kell kerítenünk, hogy megvédjük őket a rablóktól.”
Mindez, tehát az épület, a kerítés, maguk a méhkasok, a laboratóriumi és üzlethelyiségi felszerelés, a védőruhák, a méz tárolóedényei és csomagolásai, valamint minden egyéb, ami felmerül, természetesen sok pénzbe kerül. Ugyanakkor a méz ára nem lehet túl magas, hogy a maszájok is megengedhessék maguknak.
Nehéz egyensúlyozás. Ennek ellenére Ericson és Perrot azt tervezik, hogy a következő hónapokban legalább megduplázzák a termelést. „További 100 méhkast akarunk beszerezni és további tíz nőt alkalmazni” – állítják. „Ha minden jól megy, a cég három-öt év múlva nyereséget fog termelni és gazdaságilag fenntartható lesz. Akkor kivonulunk a cégből és átadjuk a nőknek.” Ennek előfeltétele azonban az, hogy a lodge-okban megszálló turisták is egyre gyakrabban keressék a helyi mézet.