A-La-Carte

Homár à l’Armoricaine – egy breton kalapács! (2013/1A

Mindenféle származási vita és kivégzési módszer felett a homár elkészítésének legfinomabb módja a paradicsomos, konyakos, fehérboros, salottahagymás és tárkonyos változat.


Szöveg: Andrea Karrer · Illusztráció: Peter Jani

Dalod hozzám zeng! Nyers vagy ugyan, de isteni nyersességgel, és csak azoknak a szerencsétleneknek sértő, akik egyáltalán félnek minden férfias megjelenéstől, és a libamájpástétommal vagy veled szemben már eleve halálra ítéltnek érzik magukat. Mindenki másnak nagy örömet szerzel, amikor egyszerű fenségben, petrezselyemkoszorúval főve lépsz elénk, mint egy uralkodó, akinek bíbor palástját a győztes zöld babérlevele díszíti.”

Amikor Robert Habs és L. Rosner, a híres Étkezési Lexikonszerzői 1894-ben ezeket a sorokat írták, az ínyencek világa még rendben volt – és minden állatetikai aggálytól mentes. A homár, mint a világ legrégebbi csemegéje, vitathatatlanul a gourmet-k és ínyencek kedvenc állata volt, és legmagasabb rendeltetése az volt, hogy a főzőedényben, majd utána bíborvörös páncélban az ezüsttálcára kerüljön.

Ma már nem annyira az európai vagy amerikai eredetű homár ízbeli különbségeiről van szó, nem is az optimális főzési idejéről vagy a megfelelő homárevő eszközök kérdéséről, hanem arról, hogyan hozzuk az élő homárt előkészíthető állapotba, azaz hogyan öljük meg. Vitathatatlan továbbra is, hogy a homárt élelmiszer-kémiai okokból csak élve szabad feldolgozni. Egy elpusztult homár testében ugyanis lényegesen gyorsabban, mint más tengeri élőlényeknél, rövid idő alatt mérgező anyagok képződnek, amelyek ételmérgezéshez vezethetnek. Az ilyenek megelőzésére a szakácsok évtizedek óta különféle kivégzési módszereket eszeltek ki.

Franciaországban szokásos és megengedett, hogy az élő homárt egy erős konyhakéssel hosszában, a fejtől a farokig egy másodperc alatt ejtett vágással kettéhasítsák. Az ausztriai törvényi rendelkezések ezt az eljárást nem teszik lehetővé. Itt a homárt fejjel előre kell a lobogó forró vízbe meríteni. A víz mennyiségének olyan nagynak kell lennie, hogy a hőmérséklet ne csökkenjen jelentősen – ez a módszer számít a „leghumánusabbnak”.

A leggyorsabb és legbiztosabb módszer – esküszik rá mások –, hogy a homárt egy tökéletesen elhelyezett nyakszúrással küldjük a másvilágra, feltéve, hogy a szakács rendelkezik anatómiai és kézműves ismeretekkel.

De nem minden homár egyforma, mert létezik az európai és az amerikai, amelyet gyakran Kanadából importálnak. Ez utóbbi sokkal olcsóbb és gyakoribb, de – mondják sok elkötelezett homárevők – korántsem olyan aromás, mint az Európában fogott. Melyik homár a nemesebb, aromásabb és ízgazdagabb? A bostoni vagy breszi ínyencek pontosan tudják a választ.

Főzés nélkül az európai és a tengerentúli homárok jelentősen különböznek: az európai homár gyakran mélykék, a páncélján szép pettyekkel, az amerikainak sötétbarna-szürke a héja. Ha mindkettő elkészítve a tányéron fekszik, már nem lehet megkülönböztetni őket. Összehasonlító kóstolókon sok európai, de sok amerikai is nyert már. A kanadai homár ollóhúsa édesebb, a húsa kissé puhább. A breton tömörebb és keményebb, többet kell rágni és kissé diós ízű. Tény, hogy a New York-i Grand Central Station Oyster Bar-ban legalább akkora örömünket lelhetjük egy Maine-i homárban, mint egy párizsi haltemplomban, a Le Dôme-ban egy kék St. Malo-i homárban. Hogy a „breton” az ínyencek körében mégis máig azt a hírnevet élvezi, hogy kétség esetén ő az első számú, annak az az oka, hogy az európai homár egyre inkább a kihalás szélén áll, míg az amerikai még nagyobb mennyiségben áll rendelkezésre, és különösen a kanadait zsákmányolják olykor rendkívül inflációs mértékben. Az amerikai Maine államban és a kanadai Nova Scotia és New Brunswick tartományokban évente 60 000–80 000 tonna Homarus americanus mászik be a halászok csapdáiba – szemben az európai partoknál fogott maximum 3 000–4 000 tonnával. A homár nagyüzemi tenyésztésére irányuló kísérletek eddig költségvetési okokból kudarcot vallottak: a király túl lassan nő.

Az amerikai-európai homárkonfliktusnak egyébként van némi hagyománya: régóta dúl a keserű vita arról, hogy a „Homár Thermidor” mellett talán legklasszikusabb homárreceptet „à l’américaine”-nek vagy „à l’armoricaine”-nek hívják-e. Míg az amerikaiak mindmáig meg vannak győződve arról, hogy a homár paradicsommal, konyakkal, fehérborral, mogyoróhagymával és tárkonnyal való elkészítése egy az USA-ba kivándorolt franciától származik, a bretonok jobban tudják: esküsznek rá, hogy ez az elkészítési mód Armoricaine-re, Bretagne kelta nevére vezethető vissza, ami annyit tesz, hogy „tengerparti föld”. És ez bizony nem a távoli Amerikában van...

Mindegy, kinek van igaza, a tartalmas sauce à l’armoricaine a legjobban egészíti ki a homár tömör, édes húsát.

Hozzávalók 4 adaghoz

2 homár (egyenként 1 kg) vagy 4 homár (egyenként 500 g)
só
kb. 20 g puha vaj a korallvajhoz
2 salottahagyma
½ gerezd fokhagyma, hámozva
egyenként 50 g angolzeller, zeller, sárgarépa, édeskömény és kemény húsú burgonya
2 nagy paradicsom
1 szál tárkony
2 ág turbolya
100 ml olívaolaj
20 g vaj
1 csipet cayenne-i bors
100 ml fehérbor (száraz)
300 ml hal alaplé
100 ml passzírozott paradicsom konzervből
4 ek konyak
petrezselyem, nagyon finomra vágva

A homárokat egymás után csak rövid ideig (egyenként kb. 30 másodpercig) forrásban lévő sós vízben ölik meg, majd darabokra szedik:

A homárt a hátpáncéljánál fogva tartsuk, és kézzel csavarjuk le az első ollót; a második ollót szintén csavaró mozdulattal válasszuk le a testről. Ezután egy stabil (!) késsel szúrjunk a törzs közepébe, és vágjuk át a fejét. A kifolyó folyadékot fogjuk fel, és csak a gyomorszákot távolítsuk el. A májat és a zöldes, paradox módon korallnak (vagy ikrának, ha nőstényről van szó) nevezett részt óvatosan vegyük ki, és keverjük össze a puha vajjal. Megjegyzés: A pontos vajmennyiség meghatározásához mérjük le a korallt, és villával keverjük el kétszeres mennyiségű puha vajjal, majd tegyük hűtőbe.

A farokrészt konyhakéssel válasszuk le a törzsről. Az ollók két alsó ízületét késsel oldalt kissé vágjuk be. Az alsó ízületeket a forgáspontjuknál vágjuk le a nagy ollókról. Most a két nagy ollót a kés fokával egy határozott ütéssel pattintsuk fel. A homárfarkat keresztben vágjuk kb. 2 cm-es szeletekre. Végül a lábakat is vágjuk le az elülső részekről.

A többi homárral ugyanígy járjunk el.

A salottahagymát hámozzuk meg, vágjuk kis kockákra, a fokhagymát aprítsuk finomra. A zöldségeket vágjuk ½ cm-es kockákra. A paradicsomot blansírozzuk, hideg vízben hűtsük le, hámozzuk meg, vágjuk négybe, magozzuk ki, és a húsát vágjuk kis kockákra. A tárkonyt és a turbolyát mossuk meg, jól szárítsuk meg, a leveleket tépkedjük le és vágjuk finomra. Az olívaolajat egy mély serpenyőben forrósítsuk fel, és a homárdarabokat a héjas oldalukkal lefelé pirítsuk meg benne, sózzuk, borsozzuk; fordítsuk meg a homárdarabokat, amíg minden oldaluk mélyvörös színt nem kap. Vegyük ki a homárdarabokat, és lefedve, előmelegített sütőben 80 °C-on tartsuk melegen.

A visszamaradt pecsenyelében habosítsuk fel a vajat, adjuk hozzá a salottahagymát, a fokhagymát és a zöldségkockákat, fűszerezzük cayenne-i borssal és pároljuk puhára; öntsük fel fehérborral, és hagyjuk csaknem teljesen elpárologni. Öntsük fel a hal alaplével és a passzírozott paradicsommal, adjunk hozzá 2 evőkanál konyakot, jól keverjük el, és erős tűzön forraljuk fel az egészet; vegyük lejjebb a hőt, és pároljuk kb. 5-7 percig. Tegyük rá a homárt, és lefedve, kis lángon hagyjuk kb. 20 percig állni. Vegyük ki a homárdarabokat a szószból, és helyezzük előmelegített mély tálra. A szószt főzzük a felére. Adjuk hozzá a paradicsomkockákat, a tárkonyt és a turbolyát, majd a hideg korallvaj belekeverésével sűrítsük be a szószt (az ikra hevítéskor vörösre színeződik). És éppen ez az étel különleges varázsa – a korallvaj testet, simaságot és aromát ad az elforralt szósznak! Most már csak a maradék konyakkal kell ízesíteni. Csak véletlenül se forraljuk már! Öntsük a szószt a homárdarabokra, és szórjuk meg finomra vágott petrezselyemmel.

A Homár à l’armoricaine-hez a legjobb, ha csak piláf rizst és bagettet tálalunk.

Megjegyzés: Sok receptben a homárt konyakkal flambírozzák – Eckart Witzigmann lebeszéli erről, mert a finom csápok túl könnyen megégnek és keserűek lesznek.

Bon appétit!

ELŐZETES!

EVÉS

FŐZÉS

ÉTTERMEK

UTAZÁS

PORTRÉ

IVÁS

SZOLGÁLTATÁS

x

Keressen éttermet a kalauzban.

Étterem (név), helyszín, …

› Részletes keresés

LÁTOGATÁS

Like

373

A la Carte a Facebook-on

A la Carte alkalmazás az iTunes-on

ARCHÍVUM

• A la Carte›Hírek & Történetek›Főzés›Homár à l’Armoricaine – egy breton kalapács! (2013/1A

• ‹ Vissza

Dalod hozzám zeng! Nyers vagy ugyan, de isteni nyersességgel, és csak azoknak a szerencsétleneknek sértő, akik egyáltalán félnek minden férfias megjelenéstől, és a libamájpástétommal vagy veled szemben már eleve halálra ítéltnek érzik magukat. Mindenki másnak nagy örömet szerzel, amikor egyszerű fenségben, petrezselyemkoszorúval főve lépsz elénk, mint egy uralkodó, akinek bíbor palástját a győztes zöld babérlevele díszíti.”

Amikor Robert Habs és L. Rosner, a híres Étkezési Lexikonszerzői 1894-ben ezeket a sorokat írták, az ínyencek világa még rendben volt – és minden állatetikai aggálytól mentes. A homár, mint a világ legrégebbi csemegéje, vitathatatlanul a gourmet-k és ínyencek kedvenc állata volt, és legmagasabb rendeltetése az volt, hogy a főzőedényben, majd utána bíborvörös páncélban az ezüsttálcára kerüljön.

Ma már nem annyira az európai vagy amerikai eredetű homár ízbeli különbségeiről van szó, nem is az optimális főzési idejéről vagy a megfelelő homárevő eszközök kérdéséről, hanem arról, hogyan hozzuk az élő homárt előkészíthető állapotba, azaz hogyan öljük meg. Vitathatatlan továbbra is, hogy a homárt élelmiszer-kémiai okokból csak élve szabad feldolgozni. Egy elpusztult homár testében ugyanis lényegesen gyorsabban, mint más tengeri élőlényeknél, rövid idő alatt mérgező anyagok képződnek, amelyek ételmérgezéshez vezethetnek. Az ilyenek megelőzésére a szakácsok évtizedek óta különféle kivégzési módszereket eszeltek ki.

Franciaországban szokásos és megengedett, hogy az élő homárt egy erős konyhakéssel hosszában, a fejtől a farokig egy másodperc alatt ejtett vágással kettéhasítsák. Az ausztriai törvényi rendelkezések ezt az eljárást nem teszik lehetővé. Itt a homárt fejjel előre kell a lobogó forró vízbe meríteni. A víz mennyiségének olyan nagynak kell lennie, hogy a hőmérséklet ne csökkenjen jelentősen – ez a módszer számít a „leghumánusabbnak”.

A leggyorsabb és legbiztosabb módszer – esküszik rá mások –, hogy a homárt egy tökéletesen elhelyezett nyakszúrással küldjük a másvilágra, feltéve, hogy a szakács rendelkezik anatómiai és kézműves ismeretekkel.

De nem minden homár egyforma, mert létezik az európai és az amerikai, amelyet gyakran Kanadából importálnak. Ez utóbbi sokkal olcsóbb és gyakoribb, de – mondják sok elkötelezett homárevők – korántsem olyan aromás, mint az Európában fogott. Melyik homár a nemesebb, aromásabb és ízgazdagabb? A bostoni vagy breszi ínyencek pontosan tudják a választ.

Főzés nélkül az európai és a tengerentúli homárok jelentősen különböznek: az európai homár gyakran mélykék, a páncélján szép pettyekkel, az amerikainak sötétbarna-szürke a héja. Ha mindkettő elkészítve a tányéron fekszik, már nem lehet megkülönböztetni őket. Összehasonlító kóstolókon sok európai, de sok amerikai is nyert már. A kanadai homár ollóhúsa édesebb, a húsa kissé puhább. A breton tömörebb és keményebb, többet kell rágni és kissé diós ízű. Tény, hogy a New York-i Grand Central Station Oyster Bar-ban legalább akkora örömünket lelhetjük egy Maine-i homárban, mint egy párizsi haltemplomban, a Le Dôme-ban egy kék St. Malo-i homárban. Hogy a „breton” az ínyencek körében mégis máig azt a hírnevet élvezi, hogy kétség esetén ő az első számú, annak az az oka, hogy az európai homár egyre inkább a kihalás szélén áll, míg az amerikai még nagyobb mennyiségben áll rendelkezésre, és különösen a kanadait zsákmányolják olykor rendkívül inflációs mértékben. Az amerikai Maine államban és a kanadai Nova Scotia és New Brunswick tartományokban évente 60 000–80 000 tonna Homarus americanus mászik be a halászok csapdáiba – szemben az európai partoknál fogott maximum 3 000–4 000 tonnával. A homár nagyüzemi tenyésztésére irányuló kísérletek eddig költségvetési okokból kudarcot vallottak: a király túl lassan nő.

Az amerikai-európai homárkonfliktusnak egyébként van némi hagyománya: régóta dúl a keserű vita arról, hogy a „Homár Thermidor” mellett talán legklasszikusabb homárreceptet „à l’américaine”-nek vagy „à l’armoricaine”-nek hívják-e. Míg az amerikaiak mindmáig meg vannak győződve arról, hogy a homár paradicsommal, konyakkal, fehérborral, mogyoróhagymával és tárkonnyal való elkészítése egy az USA-ba kivándorolt franciától származik, a bretonok jobban tudják: esküsznek rá, hogy ez az elkészítési mód Armoricaine-re, Bretagne kelta nevére vezethető vissza, ami annyit tesz, hogy „tengerparti föld”. És ez bizony nem a távoli Amerikában van...

Mindegy, kinek van igaza, a tartalmas sauce à l’armoricaine a legjobban egészíti ki a homár tömör, édes húsát.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!