A-La-Carte

Im Ernst (2023/6)

Az étkezés aligha lehet közvetlenebb: kilenc ülőhely, kések, amelyeket közvetlenül a vendégek előtt használnak, japán gondolkodásmód és olyan alapanyagok iránti megszállottság, mint a kukoricabajusz, a fehér tonhal és az őszibarackfa. Az Ernst menüje Berlin-Weddingben kamaradarabbá és kötéltánccá válik – 2024 végi lejárati idővel.


A kenyérfogáshoz el kell menni a vécére. Ott egy barna flakon vár folyékony kézmosóval, amelyen a törttípusú „Brot” felirat áll. Az alatta lévő apró betűs részben ez áll: „Ernst Edition von Frank Leder”. „Nem vagyok egy kenyeres típus”, mondta valamikor Dylan Watson-Brawn, akit ebben a történetben nevezzünk egyszerűen Dylannek, ráncolt homlokkal. És hozzátette: „Néhány étteremben azért adnak annyi kenyeret, mert a szakácsoknak így kevesebbet kell főzniük.” A főzés hiányának vádját Dylan maga is hallotta már, annyira extrém módon termékközpontú a konyhája. A több mint 40 fogás közül, amelyet az Ernst étteremben egy menü keretében szolgálnak fel a kilenc ülőhelyes pultnál, olyanok is akadnak, mint egyetlen, végtelenül apró uborka, hosszában félbevágva – a sárga virágával együtt – és zúzott jégre fektetve. Vagy egy darab őszibarack. Egy gyümölcs, amelyet Dylan – ha ez a szó rideg természetét ismerve nem lenne annyira oda nem illő – szinte imádni látszik.

„A japán konyhában gyökerezik, egyértelmű hangsúlyt fektetve a termékek felkutatására és beszerzésére” – olvasható hasonló értelemben az Ernst kizárólag angol nyelvű honlapján. A munkanyelv mind a csapaton belül, mind a vendégekkel folytatott kommunikációban az angol. Dylan Watson-Brawn és társa, Spencer Christenson kanadaiak (ráadásul Berlinben vagyunk, ahol annak az esélye, hogy egy divatos helyen angolul kapunk választ a kiszolgálástól, nagyjából 70 százalék). Az Ernst számára végzett alapanyag-felderítést mindenesetre Dylan és csapata olyan szent, nos, komolysággal (Ernst) űzi, hogy minden érintettnél fennáll a sürgős „nerd”-gyanú. Például, amikor meg akarnak győzni egy zöldségtermesztőt, hogy a már eleve sápadtsárga Radicchio Variegata di Castelfrancót vödrök alatt nevelje nagyra, hogy sose lássa meg a napvilágot és még sápadtabb legyen; ez az ötlet egy önjelölt radicchiológustól származik, akire az interneten bukkantak.

Az ilyen vágyak egyik forrása a biodinamikusan művelt Florahof Potsdam közelében, Berlin mellett. Dylan és Spencer rendszeres vendégek itt. Indulás reggel hétkor, a pulóverek kapucnija a fésületlen fejeken, a kézben a Ernst melletti török pékségből származó elviteles német kávé. „Ettől a kávétól tulajdonképpen óvni kellene az embereket” – mondja Dylan. Spencer navigáció nélkül talál oda Berlin-Weddingből, Dylan pedig az út során meséli, mely berlini éttermek utánozzák le az Ernst-et teljesen, miért nézi el a Noma-főnök René Redzepinak, akinek keze alatt dolgozott, hogy – mondjuk úgy – nehéz ember. Végül is nem lehet elvárni, hogy valaki annyi területen állítson fel mércét szakácsként, és még kedves ember is legyen. Felsorolja, mely éttermek szerepelnek a kedvencei között, többek között az Asador Etxebarri a baszkföldön és a Maison Sota Atsumi Párizsban.

A szakácsok régi ismerősként köszöntik Markus Schülert a Florahofon. A vallottan datolyaszilva-mániás farmer itt különféle káposztafélék, rebarbara és padlizsán mellett kísérleti jelleggel földimogyorót is termeszt (Spencer első kommentárja: „Markus for president! Nem Jimmy Carter is földimogyoró-termesztőként kezdte?”). Közben látni lehet, ahogy Dylan agya beindul az új alapanyag láttán. Schuler ezenkívül füge- és yuzufákat nevel, kísérletezik a maracujával, és küzd a kényes őszibarackkal. Úgy tűnik, belefáradt a kísérletezésbe. „Próbáld meg még egyszer, Markus!” – esdekel Dylan a körséta során. „Adj még egy esélyt az őszibaracknak. Szagold meg!” – mondja, miután letépett egy őszibaracklevelet és az ujjai között dörzsölte. „Keserűmandula, ugye?” Az Ernst-ben ebből őszibaracklevél-szirup lesz, amely körülöleli a tiszta őszibarackot egy csipetnyi, nos, őszibaracklevél-ízzel. Amikor Markus Schuler mellesleg megjegyzi, hogy még idén ki kell vágnia az egyik őszibarackfát, Dylan feje hirtelen felé fordul. „Őszibarackfa” – mondja ábrándosan (újra: ha ez a szó rideg természetét ismerve nem lenne annyira oda nem illő). „Spence, felírtad? Hamarosan őszibarackfa, megvan? Grillezni fogunk vele.” Spencer megspórolja a bólintást. És csak azután jut Dylan eszébe, hogy talán előbb meg kellene kérdeznie a gazdát: „Megkaphatom az őszibarackfádat?”

A kávéspoharukat szorongatva Dylan és Spencer fóliasátrakon és folyosókon keresztül követik Schulert, megnézik, mi mekkora és mi az újdonság. A kígyóbab, amelyet az Ernst-ben csomóra kötve és sarkantyúvirágolajjal apró japán tányérokon tálalnak, a Florahofról származik, akárcsak a cukkini virágok, amelyeket rókagombával és yubával, azaz tofu-bőrrel töltenek, másodpercekig grilleznek és szójatejjel vonnak be. A sárga virágokat az Ernst-nek ugyanazon az egységáron kell megvennie, mint a kifejlett cukkiniket, 1,50 euróért, „ugyanannyi munka” – mondja Markus. Dylan szedet vele egy csokrot („Spencer, mennyire van ma szükségünk?”) és madártávlatból fotót készít róla. Később kommentár nélkül posztolja az Instagramra.

A datolyaszilva közvetlenül a gazdától való beszerzésének az az előnye, hogy irányítani tudja, hogyan vágják: A Hoshigakihoz, a japán módra szárított datolyaszilvához, Dylannek szárral kell, „így” – mutatja. A meggyfaleveleket az Ernst-ben sóban teszik el, és egyfajta teát készítenek belőle – a szakács megsodor egy levelet, jelezve, hogy így, akárcsak az igazi ázsiai tealevélnél, felszabadulnak és oxidálódnak a levél nedvei. „Tulajdonképpen totális klisé ételújságírókat cipelni farm-látogatásra” – szakad ki belőle egyszer csak. Hogy aztán rögtön utána, a tekintetét kissé zavartan a cipőorrára szegezve, halkan megállapítsa: „A PR-osunk mostanában megpróbál médiatréninget adni nekem.” Arra a kérdésre, hogy hajlandó-e szelfizni a vendégekkel, Dylan azt mondja: „Az én vibe-om olyan, hogy csak nagyon kevesen kérdezik.”

Mindenesetre szívesebben lenne gyakrabban itt a farmon, de a korona óta nem sikerül: a csapata gyakrabban cserélődik, ami nagyobb betanítási erőfeszítést igényel. Ennek ellenére a gazdaságokba tett kitérők rendkívül fontosak, nemcsak ide Potsdamba, hanem egy másik farmra is, a Berlintől délre fekvő Wilmers Gärtenbe, ahol Maria Giménez művésznő gazdálkodónőre váltott, és azóta a berlini éttermi világ rajong érte. Hogy mennyire befolyásolja az étlapon szereplő ételeket az Ernst-ben az, amit a szakácsok éppen kapni tudnak a beszállítóiktól, a kukorica példáján látszik: Spencer és Dylan körbeudvarolják a Florahof néhány kukoricasorát, megvizsgálják a csövek méretét, megnézik a kukoricahajat. Dylan megkóstol egy valamivel nagyobb csövet, bólint, megáll, láthatóan gondolkodnia kell. „Fehér kukorica és kaviár, ez az, ez lesz ma” – mondja végül. Egy másik fogás az este folyamán: kukoricahaj, kis fészkekké formázva és kisütve, alatta karamellizált tejszín, rajta szürke por. Utóbbi rendkívül finomra vágott, szárított ecetes kombu, amelyet már így szállítanak Japánból. Ez a falat, egy mázatlan beton-szürke tányéron, babakonyha-méretben tálalva, akár egy egér gesztenyebarna, ezüstös csíkos parókája is lehetne. Nem világos, hogy szándékos-e az ilyen hajas asszociáció, Dylan és Spencer ilyen tekintetben nem feltétlenül bőbeszédűek. És még egyszer kukorica: a Florahof bébikukoricája, vendégenként egy csövecske, úgy van megtisztítva, hogy a zöld szára szolgál fogantyúként, majd grillezve, és kukorica-dashi mázzal bevonva, amely képes egyszerre finom és hihetetlenül intenzív ízű lenni. Ehhez a mázhoz, meséli Spencer, a kukorica zöldjét használják és hagyják dashiban ázni (ami természetesen az itteni konyhanyelven infúziónak számít).

A dashi, ez a japán alaplé bonito-pehelyből, azaz szárított tonhalból és kombu-hínárból, az Ernst-ben egyáltalán az alapja mindennek. „Elfogadunk vegetáriánusokat, ha esznek dashit” – szögezi le Dylan. Egy csésze dashi egy citromverbena-levéllel alkotja az legelső fogást, amelyet a konyhából átnyújtanak a vendégeknek, azzal a magyarázattal, hogy itt minden cselekvés alapjával van dolgunk, körülbelül. Japán iránti mély kötődését Dylan egy meglehetősen ritka munkának köszönheti: 17 évesen a tokiói háromcsillagos RyuGin étterem alkalmazta szakácsként, első nem japánként. Apja egy kis japán szünetet javasolt neki, az iskolában nem mentek jól a dolgok. Dylan Japánban maradt, amíg a vízumának le nem járt az ideje – „túl fiatal voltam az újhoz” – mondja, és hozzáfűz valamit arról, hogy nem volt jogilag szabályos. Japánból hozta magával az összetevő-fetisizmusát. A hihetetlenül jó tenger gyümölcsei például Roderick „Roddie” Sloantól származnak, egy Norvégiában élő skót búvártól. Whatsappon tudja meg, mit kínál Roddie aznap, meséli Dylan. Japánból származnak az olyan elkészítési módok is, mint az éretlen csonthéjasok besózása, például szilva-boshihoz (Umeboshi), valamint – az egyik legizgalmasabb dolog, amit vendégként megfigyelhetünk az Ernst-ben – Dylan vágási technikái.

A pultot, ahol ülünk, egy lépcsőn keresztül érjük el, tehát valamivel magasabban van, mint a konyha. Állva a vendégek így átlagosan magasabbnak tűnnek, mint a szakácsok; de ha leereszkedünk a fonott és fa karosszékekbe, rendkívül kellemes és teljesen természetes szemtől szembeni helyzet alakul ki. Ennek a szemtől szembeniségnek a tökéletes kialakítása elengedhetetlen, olyan közvetlen, amilyen közvetlenül az Ernst-ben érintkezünk a konyhai csapattal. Vendégként közvetlenül Dylan vagy az egyik másik szakács előtt ülünk, nézhetjük a főnököt sötétkék japán szakácskabátjában, ahogy friss szardíniafiléket milliméteres pontossággal keresztbe bevág; velővel, retek-agedashival és sarkantyúvirágszárral kombinálják őket. Ugyanezt a vágási technikát alkalmazzák a Helga Bernoldtól származó Demeter-Wagyu-marha szeletein is a Weinviertelből, amelyet egy szakács a vendégek előtt másodpercekig főz forró alaplében, mielőtt egy másik gyömbér-julienne-nel és shiitake gombával felgöngyölítené. A tintahalat, amelyet papírvékony szeletekre készítettek elő, Dylan fonalakra vágja, amelyeket gombolyagként tálalnak sárga paradicsommal és besózott éretlen őszibarackkal – itt jönnek újra a boshi-k. A szerviz alatt, közvetlenül a tálalás előtt annyit vágnak, amennyit csak lehet. Ez az energiával függ össze, mondják a szakácsok. És a szórakoztatással, gondolja a vendég.

Különböző japán kések hevernek annyira szigorúan párhuzamos elrendezésben Dylan előtt egy feltekert kendőn, hogy az már szinte kellemetlen. Úgy tűnik, mintha szüksége lenne erre az abszolút pontosságra keretként, hogy biztonságban érezze magát. Mert minden menü az Ernst-ben a csapat számára valahogy kötéltánc. A spontaneitást, amellyel a főnök még az első és második szerviz közötti időben is változtat az ételeken, ötleteit az összetevők elérhetőségéhez igazítja, munkatársként először ki kell bírni. „Délben nem tudjuk, mit főzünk este, ez teszi olyan izgalmassá” – mondja az amerikai Chris Cullen.

Minden nap, amikor az étterem nyitva van, 11 óra körül van a csapatmegbeszélés. A szakácsok és a kiszolgálók ott ülnek, ahol máskor a vendégek, a pultnál sorakozva, kilátással a konyhára. A tűzhelyen eközben már folynak az előkészületek, fügelevél-gőzök, ez a nehezen megfogható kókuszszerű illat száll át a szomszédos helyiségből, a leveleken éppen fehér padlizsánt párolnak. Chris Nitro Lattét iszik dobozból és a mobilján görget, Spencer megfordítja a baseballsapkáját, Dylan, a lábán zárt fehér Birkenstockokkal, laptop előtt ül és kiált: „Spence, kinyitnád a kukoricát? Mennyi van belőle?” (Azt, hogy a Spence név készletkezelőt jelent, ennél a pontnál csodálatos véletlenként kell rögzíteni.) Mathilda, a kiszolgáló hölgy áttekintést ad a többieknek a mai vendégekről; 15-en vannak, két turnusra osztva. Sok étteremhez hasonlóan a vendégeket guglizják vagy az Instagramon keresik. „Egy Svájcból, kutató, egy másik nem eszik diót” – olvassa Mathilda. „Egy Dániából, egy nő Japánból, egyiknek sincs allergiája.” Dylan összegez: „Tehát szinte semmilyen allergia, jó, jó. Kezdjük azzal, amink nincs.”

Az Ernst-ben mindig az előző műszak menüjét veszik munkaalapnak. Dylan néhány dolgon változtatni akar: „Ma nem csinálunk Yaki-Nasu-pürét.” (Nem mondták, hogy az Ernst-ben mindig rögtön képben vagy: sült padlizsánról van szó, az abból készült püré még az előző szervizben alapként szolgált a füstölt kaviárhoz.) „Cukkini-virág ügyben hol tartunk, Spence? A tintahalat grillezett ringlóval vagy almával?” „Igen, almával” – mondja egy eléggé tetovált ausztrál nevű Jack, „az jó lenne.” (Itt sok minden „nice”.) Dylan: „Nagyon vékonyra vágjuk az almát, kombu-olajjal marináljuk.” A ringlókat máshol kell bevetni. „Van elég ringlónk, a nagyobbakból? Fejenként egy felet?” (A csapaton belül szeretik a tömörséget.) Valakit elküldenek friss szardíniát számolni. „34!” – hallatszik a hátsó kis konyhából. Egy másik jelentkezik: „Van Sansho-borsos ecetünk, az jó lehet a Shishitóval.” „Jó, jó” – mondja Dylan, „előre grillezzük és megfüstöljük. Mennyi fehér ribizlink van desszertnek, ha ma a fehér tonhalhoz is akarunk belőle?” Soba, Dylan és élettársa, Inga Krieger kutyája, egy pompás Black and Tan Coonhound, ez alatt az ötletelés alatt a párnáján fekszik az ablaküvegnél, figyeli az utcai forgatagot és a Julius bejáratát nézi.

Ezt a szemközti éttermet, az Ernst kistestvérét, Inga Krieger vezeti. Ő újságírónőből váltott vendéglátós életre. Wedding kerületben még nincsenek túlzottan sokan az ilyen típusú helyek, a dzsentrifikációnak itt van terepe. A hely – saroképület, nagy ablaküvegek, feltűnő belmagasság immár csupasz betonmennyezettel – évtizedekkel ezelőtt női divatáru üzlet volt, meséli Inga Krieger. A Julius-ban ugyanazokkal a beszállítókkal dolgoznak, de laza neo-bisztró konyhát kínálnak, amely nyolcfogásos menüként 85 euróért kapható. Napközben többek között legendás francia pirítós is van. A konyhában a japán hatás tömegfogyasztásra alkalmasabb (Miso Sabayon ökörszív-paradicsomhoz), de a termékközpontúság jól érezhető: a Wilmers Gärten gondosan formára hozott nyers zöldségei Bagna cauda-ként szardellamártással nehéz alumínium tányérokon érkeznek, a salátaszíveket egyszerűen mandulával és misóval kombinálják – „ünnepeljük a salátát” – kommentálja Inga Krieger. A tintahalhoz való szósz tartalmazza a grillezett padlizsán héját, pirított hajdinát és Sansho-borsot. A Julius-ban rituálévá válik a kávé: Shoji Hara tűz felett pörköli a babot és zen-szerű koncentrációval tölti egyesével a filterkávét.

Dylan megkóstolja Shunsuke Nagaoka konyhafőnök minden menüjét, de jelenleg másba nem nagyon szól bele. A Julius rokonsága az Ernst-tel nyilvánvaló, mégis a kistestvér minden, csak nem egy ünnepelt cél-étterem másolata, egy önálló lény. Hamarosan többek között egy borbolt is társul hozzá, a burgenlandi Christian Tschida boraival mint egyik fő hangsúllyal, a nappali ételkínálatot pedig bővíteni fogják.

2025-től Dylan Watson-Brawn munkahelyi fókusza teljesen a Julius-ra helyeződik át: az a hír, hogy az Ernst 2024 végén bezár, bombaként robbant a német gasztronómiai világban és nemzetközileg is észrevették. Dylan lehet fiatal, de olyan korán kezdte, hogy már régóta a szakmában van. Az, ahogy az Ernst rendszer működik, a napi szintű kreatív rugalmasság magas fokával, még a nem érintettek számára is fárasztónak tűnik. Ehhez jön a vendégek egyre kevésbé kiszámítható foglalási viselkedése.

Míg a Julius hangsúlyozottan hozzáférhető, az Ernst csak nappal enged bepillantást kívülről. Estére egy kamaradarab elképzelhetően legintimebb helyszínévé válik. A függönyöket teljesen behúzzák, semmi tábla, csak egy egyszerű csengő alatti felirat utal a kétcsillagos étteremre. Mindig 16 órakor nyomtatja ki Spencer a menükártyákat a csapat számára, ezeket neuralgikus pontokon helyezik el. Az első vendégturnus 18 órakor érkezik. Csak röviddel előtte vannak az előkészületekkel olyan szinten, hogy az à la minute vágott, grillezett és csipegetett összetevőkkel a fogások a közönség előtt finalizálhatók legyenek. Dylan igennel válaszolt arra a kérdésre, hogy az Ernstben mindig időben elkészülnek-e. És tagadta azt a megállapítást, hogy tehát sosem vannak sietségben: „Mindig küzdünk.” Egy küzdelem lejárati dátummal. —

Friss szardíniafilé velővel, retek-agedashival és sarkantyúvirágszárral
A gyümölcsök és zöldségek többek között a kísérletező kedvű biogazdától, Markus Schüler-től (jobbra) származnak Potsdam közelében, Berlin mellett
A magcsapat (felül): Inga Krieger – ő vezeti a Julius-t – a kanadai Spencer Christenssonnal és az Ernst-konyhafőnök Dylan Watson-Brawnnal

Infók & címek

Ernst
Gerichtstraße 54, 13353 Berlin-Wedding
Menü 250 euróért
ernstberlin.de

Julius
Gerichtstraße 31, 13353 Berlin-Wedding
juliusberlin.de

Sui Sui
Sake-bolt közvetlenül az Ernst mellett, számos sake-ritkaság, online bolt is.
Gerichtstraße 56, 13353 Berlin-Wedding
suisuisake.de

Markt am Leopoldplatz
Berlin legrégebbi biopiaca, kedd, péntek 10–17 óráig; Kultúrák piaca, csütörtök 10–17 óráig
Leopoldplatz, 13353 Berlin-Wedding

UUU
Kínai Omakase-étterem. A konyhafőnök Yuhang Wu Tim Raue-nél tanult, és Sven Elverfeldnél az Aqua-ban, valamint a Coda-ban főzött. Tea- és Kombucha-kíséret.
Sprengelstraße 15, 13353 Berlin-Wedding

Mimi Ferments
Markus Shimizu nemzetközileg ismert fermentációs központja, gyártás, üzlet és workshopok.
Osram-Höfe, Oudenarder Straße 16, Haus C7, 13353 Berlin-Wedding

Moa Berlin
Négycsillagos szálloda egy nagy, növényekkel teli átrium körül, nagy reggeli választékkal, közvetlenül az U9-es metró Birkenstraße állomásánál.
Stephanstraße 41, 10559 Berlin Moabit
moa.de

Hansis Brot
Kézműves pékség.
Kiautschoustraße 1, 13353 Berlin-Wedding

Schneeeule Salon für Berliner Bierkultur
A Berliner Weiße újrafeltalálójától, Ulrike Genz sörfőzőmestertől.
Ofenerstraße 1, 13353 Berlin-Wedding
schneeeule.berlin

Megfelelőségi nyilatkozat: A berlini tartózkodást a Visit Berlin támogatta.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!