A-La-Carte

Börtönben (2022/03)

A legkellemesebb éjszakák a charlottenburgi börtönben. És egy hosszú kitörés Berlin legjobb éttermein és egyéb kocsmáin át.


A Kantstraßéról nézve a szálloda éppolyan láthatatlan, mint ahogy egykor a charlottenburgi női börtön sem volt látható az utcáról. A börtön a bíróság mögötti belső udvarban rejtőzött, éppúgy, ahogy ma a Hotel Wilmina rejtőzik a belső udvarban. Ezért én is csak az egykori bírósági épületet látom, úgymond az új szálloda utcai részét, fehér homlokzatával és barokk oromzatával, amelyet 1896-ban építettek a Lietzensee közelében. A ház eleganciát és egyfajta tekintélyt sugároz. A vörös téglából épült, meglehetősen viszontagságos történetű börtön az udvarban található. Előbb be kell csekkolnom, és meg kell szereznem a belépési engedélyt, hogy kinyithassam a nehéz kapukat és elfoglalhassam a penthouse lakosztályomat.

Szokatlan történet, hogyan lett egy börtönből új butikhotel az ó-Nyugat-Berlinben. A ház gyönyörű, az biztos; különösen most, miután a csodálatos Grüntuch Ernst építészek érzékenyen kidolgozták az előnyeit, és okos, ízléses beavatkozásokkal egészítették ki. Az urak nem ismeretlenek. Már bizonyították rátermettségüket egy zsidó leányiskola átalakításával Berlin Mitte negyedében a Pauly Saal étteremmé, amely egy időben joggal népszerű hely volt, ám a pandémiát sajnos nem élte túl. A charlottenburgi női börtön még ennél is jóval átfogóbb feladatnak bizonyult, egyrészt azért, mert az építkezés hatalmas volt, másrészt azért, mert a történelmi hely újraértelmezése a régi struktúrák különleges kezelését követelte meg. Ehhez jött még, hogy az építészek eredeti megbízói az átalakítási munkálatok során idegesen kiszálltak, így a Grüntuch Ernst hirtelen lehetőséget kapott a ház megvásárlására és üzemeltetésére. Így jött létre a Hotel Wilmina, amely néhány hete nyitotta meg kapuit a közönség előtt.

Miután az öntöttvas bejárati kapu egy telitalálattal becsapódott mögöttem, belépek egy kertbe, amelynek sűrű, borostyános és árnyékkedvelő növényzete nedvességet és hűvösséget áraszt, üdítő színkontrasztot képezve az ötemeletnyi vörös téglás kis palotával szemben. Az egykori cellák ablakai még mindig rácsosak. Az együttes megőrizte intézményi szigorát. Alig lépek be, máris feltűnnek a válogatottan elegáns építőanyagok és bútorok – és természetesen az a fesztelenség, amellyel az egykori börtönépítészetet megőrizték, mégis megváltoztatták: folyosó, cella, folyosó, cella, folyosó, cella. Az egyik cellát eredeti állapotában hagyták, a többit ügyesen összenyitották és kényelmes helyiségekké alakították át, miközben – ajánlom! – a „kertre néző szobák” nem cellákból, hanem irodahelyiségekből keletkeztek. Mindenhol felfedezhetők az egykori börtönélet idézetei: alacsony átjárók, eredeti cellaajtók, szigorú folyosók, ahonnan az összes cella-, azaz szobaajtó szem előtt van. A második emeleten, lelkes filodendronok között egy fonott lounge-szék áll, egy megfigyelőállás ironikusan elegáns átértelmezése.

Az új penthouse szobákhoz az építészek egy emeletet húztak a régi épületre, így egy éteri tetőterasz is létrejött, ahol egy kis úszómedence is található. Ez akkor még nem volt feltöltve, amikor beköltöztem. A tetőről csodálatos kilátás nyílik az épületegyüttesre, a kertre és Charlottenburg szomszédos háztetőire.

Estére asztalt foglaltam a ház saját éttermében, a Lovis-ban, de addig még volt időm. Szóval tettem egy kört a háztömb körül. Amióta a Kantstraßén harmincas sebességkorlátozás van, és fákat, valamint zöldsávot telepítettek a középső szakaszra, a környék sokkal vonzóbb lett. A kocsmák előtt – kicsit beljebb a városban a Duc-birodalom ázsiai éttermei, erről később – kiterjednek a teraszok, ami a korona-liberalizációk egy visszafordíthatatlan áldása. Az Amtsgerichtsplatzon egy rózsaszín francia kioszk nyílt Crèplala néven, ahol stílusosan iszom egy Pastist, az elsőt évek óta, mert Pastist csak Franciaországban és az Amtsgerichtsplatzon iszom, aztán lesétálok a Leonhardtstraßén a Stuttgarter Platz felé, a hatalmas járdákon egymás mellett sorakoznak az éttermek, egy osztrák csemegebolt, amelyre itt az idegenben azonnal beleszeretek, a Bruderherz étterem, a Bluebird Eistörtchen Manufaktur – ilyen nevekkel köztudottan csak Berlinben rukkolnak elő. Az utca túloldalán a híres Hacker und Presting könyvesbolt, a Stuttgarter Platz, amelyet lakói becenevén csak „Stutti”-nak hívnak, egyetlen nagy vendéglőkert, amelyben igazából csak a pincérek igazodnak el. Ha balszerencsés vagy, spagettit rendelsz, és nasi gorenget kapsz, és igen, talán ez is szerencse.

Amikor visszatérek kis kiruccanásomból a szállodába, kicsit leülök a tágas lounge-ba, amely a reggelizőhöz hasonlóan bővelkedik érdekes irodalomban. A gyéren bútorozott helyiség mély csendjében hirtelen eszembe jut, hol találkoztam már a charlottenburgi női börtönnel, mégpedig Norman Ohler Harro und Libertas című könyvében. Ohler elmeséli benne a Schulze-Boysen házaspár drámai történetét, akik a német társadalom közepéből álltak ellen a náciknak. A csoport 1942-ben lebukott, és Libertas a tárgyalására várva a női börtönbe került, amelynek földszintjén most éppen arra várok, hogy lassan elkészülődhessek az étteremhez. Természetesen a történet tragikusan végződött. Libertas Schulze-Boysent, Philipp zu Eulenburg-Hertefeld herceg unokáját 1942. december 22-én végezték ki a plötzensee-i börtönben, egy órával férje, Harro után.

Ez az egyik sors, amely örökre összefonódott ezzel a hellyel. Számtalan más, nem kevésbé drámai sors létezik, amelyekről talán nem írtak könyvet. De mit tesz a történelem egy hellyel? Megváltoztatja, ha nem is az építészeti, de a pszichológiai statikát? Kétes energiák lakoznak a falak között, és most, például, egy vidám, hedonista használat révén úgymond kifüstölik őket? Egy börtön végül is csak addig börtön, amíg valaki más, mint én, nem zárja be a szobám ajtaját.

A Lovis étterem a börtön egykori zsilipjében kapott helyet. A helyiség – nincs rá jobb kifejezés – pompás. A mennyezetről kis gömblámpák zuhataga lóg, ami álomszerűséget kölcsönöz a helynek, és egy nagy, széles ablakon keresztül kilátás nyílik a vad kertre.

A Lovis konyhafőnöke Sophia Rudolph, egy berlini születésű szakács, aki az Institut Paul Bocuse-ban tanult, és Alain Ducasse-nál dolgozott Monte-Carlóban, mielőtt visszatért Berlinbe, és Marco Müller melletti állomásai, valamint a Panama konyhafőnöki posztja után átvette a Lovis vezetését.

Természetesen a menüt rendelem, és ez zseniális ötletnek bizonyul. Nemcsak, hogy a kicsi, elegánsan tálalt adagok kiváló ízesítésűek, a Lovis komolyan veszi a csúcsgasztronómiában ezerszer elmondott könyörgést, hogy ne tömjük tele a vendégeket, így legkésőbb a főételnél már csak a kés és villa a felelős a tányér kiürítéséért, de semmiképpen sem a szomjúság vagy az éhség.

Egy hónapos retek salátát medvehagymával és szárított paradicsommal követik a „Petits pois à la française”, egy csodálatos borsóétel füstölt sárgarépával, majd egy sült onsen-tojás Caesar-öntettel, végül a nap étele, egyetlen gomba-raviolo újhagymával, zöld spárgával és gremolata-lével. Ne tévesszen meg senkit, ha megtudják, hogy a rózsaszín báránygerincet is megrendeltem, mert csak ez segített át a következő fogás miatti izgalomból az elégedett teltség elemi állapotába. A rebarbarából, édesköményből, lime-ból és tárkonyból készült ízletes desszert tette fel a pontot az i-re.

Ezen a modern, könnyű menün élvezete után kitűnően aludtam, talán azért is, mert egy üveg Georg Breuer rizlinget ürítettem, és beszámolhatok róla, hogy éjszaka sem komor gondolatok, sem szellemek nem kísértettek. Ez fontos volt, mert Berlinben sok tervem volt.

Például pár napig Charlottenburgban kóboroltam. A Mommsenstraße 4. alatti apró eszpresszóbárban reggeliztem, ahol a kávé kiváló, és a tulajdonos, Reza Daei Nabi – aki egyébként máshol, a Bar Brassban is remekül főz – naponta süt friss süteményeket, amelyek a legmagasabb igényeket is kielégítik, és régóta az enyéimet is.

Betértem Duc Ngo Funky Fisch éttermébe, egy vietnami helyre a Kantstraßén, amely mindenféle kulináris tréfára kapható, és közben tökéletes egyensúlyt teremt a pezsgő, laza hangulat és a kiváló ázsiai kényelmi ételek között. Tőkehalat ettem finom tempuratésztában, fehérhal-cevichét, és egy ízletes tonhalat zöld rizottóval.

A Paris Bar-nál ezúttal kétségbeestem. Egy B-kategóriás celebekből álló osztag, az úgynevezett divattervező Harald Glööckler vezetésével, lehetetlenné tette a számomra kijelölt asztal használatát. Cserébe eszembe jutott, hogyan nevezik a dzsungeltábor-kaliberű sztárokat Svájcban: kolbász-celebnek. Nincs még egy fogalom, amit jobban irigyelnék nyugati szomszédunktól.

A Paris Bar-ból való menekülésnek természetesen volt valami jó oldala is. Eltévedtem a Savignyplatz közelében, és egy csodálatos, Diener Tattersall nevű hely partjára sodródtam a Grolmanstraßén, ahol tanúja voltam, hogyan állt meg az idő azon az estén. Diákok énekeltek születésnapi dalokat, amiket utoljára akkor hallottam, amikor kétéves fiamat elhoztam az óvodából, a sör olajos volt, és volt Ouzo – Ouzót általában csak Görögországban vagy a Diener Tattersallban iszom. Így lettem vidám, tanulmányoztam a falakon lévő fekete-fehér képeket, amelyek bokszolókat és hírességeket ábrázoltak, akiket nem ismertem, embereket ismertem meg, és valamikor későn, amikor a hihetetlenül visszafogott pincér feladta tartózkodását és még a szakácsot is visszahívta a konyhába, hogy készítsen nekünk véres- és májhurkát savanyú káposztával és krumplival, énekeltem a diákokkal, és dicsértem Glööcklert, amiért elkergetett és új barátaim vadászmezőire hajtott.

Mert kérdezitek: ha a Diener Tattersallt bécsi nyelvre kellene lefordítanom, valószínűleg a Café Bendlnél vagy talán a Café Anzengrubernél kötnénk ki, ha éppen csak olyan hírességek vannak ott, akikről még sosem hallottam.

Másnap, egy hosszú, álomtalan alvás, a Mommsenstraße-i eszpresszóbárban elfogyasztott késői reggeli és a Neue Nationalgalerie-ben tett látogatás után – amely Mies van der Rohe éppen újranyitott múzeumi ékköve a Potsdamer Platzon – Tim Rauénál vacsoráztam.

Nem mintha csak úgy besétálnál a Rudi-Dutschke-Straßén és rendelhetnél valamit enni – elég hosszú várakozási idő kell ahhoz, hogy asztalt kapj Tim Rauénál. Szerencse, hogy kivételesen gondoltam rá, és még több szerencsém volt a kiválasztási folyamatban: helyet kapni Tim Rauénál nagyjából olyan nehéz, mint Bécsben bekerülni az orvosi egyetemre.

Először a kérdés, hogy megfelel-e nekem a pálcika. Igen, megfelel, még ha a kérdést egy német Michelin-csillagos étteremben első pillantásra szokatlannak is találom. Szokatlanabb csak az, hogy Tim Raue-nak nem voltak gátlásai, már a berlini háza több mint tíz évvel ezelőtti alapításakor, hogy a kortárs csúcsgasztronómia regionalista-szezonális megatrendjével szemben egy ilyen elbűvölő, globalista felkiáltójelet tegyen. Kreuzbergi éttermében a világ minden tájáról származó, magas minőségű élelmiszereket kombinálja egy pánázsiai fűszervilággal, és magabiztosan formálja őket egyedi alkotásokká.

Tim Raue a szélesebb közönség előtt mindenekelőtt Timként, a Tim & Tim páros tagjaként ismert a televízióból – Tim Raue és Tim Mälzer rendszeresen együtt lépnek fel a VOX sikerműsorában, a Kitchen Impossible-ben, és Raue több más főzőműsorban is törzsvendég. Saját megnyilvánulásaiban az őslakos berlini Raue szívesen utal arra, hogy a kreuzbergi környékén egy banda tagja volt, és nagy szájjal, valamint fürge öklökkel kellett kivívnia a rangját a német társadalomban. Ma fegyverként csak a szája szolgál. Ha kell – és gyakran kell – meglehetősen határozott szókészlettel rendelkezik.

Tim Raue zászlóshajó éttermének konyhája – emellett egy sor egyszerűbb helyet is üzemeltet – a maga módján veszi át főnöke hangerejét. Érkezik egy egész tányér snack, amelyek első pillantásra nem tűnnek látványosnak, de már egy kifejlett fűszerarzenált mutatnak be: hajszálvékonyra szeletelt Szechuan sertéshas, zsíros, gyümölcsös és csípős, polip, töltött edamame, egy darab scampi Szechuan-borssal, amelynek „zsibbasztó” hatására a szerviz már előre felkészít.

Már ez az előétel-válogatás is megmutatja: ennek a konyhának a művészete abban rejlik, hogy élénk színekkel fest ízletesen. Ezt teljesen képletesen kell érteni, amikor például az első fogáshoz – császárkaviár uborkazselén és sprotthabbal – élénk színű műanyag kanalat és villát tálalnak, hogy a nagyon sós, ugyanakkor nagyon kifinomult ételt – a sprotni teltsége nagyszerűen harmonizál az uborka szélességével, a kontrasztos kaporos krémmel és a szétpattanó halikrák szenzációival – maradéktalanul eltávolítsák a tányérról.

A süllő, amely most következik, tizenkét órán át volt bepácolva Sangohachiban, egy japán rizspasztában, és most párolva érkezik zöld retekkel és szakével egy lélegzetelállító beurre blanc-ban – egyike azon kevés ételeknek, amelyek nem csípősséggel és erővel, hanem finomsággal nyűgöznek le. A beurre blanc-ból egyébként szívesen kértem volna még repetát, de már eleve messzire mentem azzal, hogy a menü mellé még megrendeltem Tim Raue signature ételét, a pekingi kacsát is – a kiegészítésekkel éppen mostanában szereztem jó tapasztalatokat.

A császárrák vietnami Nuoc-Mam-szósszal, amelyet szívesen tálalnak tavaszi tekercsekhez mártogatósként, ízletesen csípős. A csípősség Tim Rauénál mindig ízzel párosul, soha nem puszta robbanékonysággal, erről a megfelelő származás kiválasztása és a szuverén adagolás gondoskodik. Talán a kedvenc fogásom a fekete szarvasgombás és csicsókás Dim-Sum rizstészta, egyébként nem tésztatáskákba dolgozva, hanem vastag tésztacsíkokban, amelyek krémmel és szósszal igazi örömöt jelentenek a gyermeki lelkeknek (igen, nekem).

Van még Wagyu-marhapofa koreai Gochujang-pasztával, egy fermentált rizstermékkel, amely finoman fűszerezett, de nekem már majdnem túl sok – az egyetlen hátránya a klasszikus menüdramaturgiának, amelynek csúcspontjaként a húsételek lépnek fel. És akkor érkezik a pekingi kacsa, egy étel, amelyet egy másik alkalommal szeretnék enni, amikor éhes vagyok. Bár: a citromleveles, Chawanmushi-s és bambuszgombás, kacsahúsból készült irizáló leves visszahoz az élők sorába, ami jó, mert különben lemaradtam volna a fantasztikus kivi-desszertről – kókusszal és shisóval.

Amikor elhagyom az éttermet, valahogy boldog vagyok. Jóllakottan, persze. De izgatottan és tele benyomásokkal, mint egy operaelőadás látogatása után a legnagyobb énekhangokkal, egy pillanatra egy másik világban, kivételes állapotban. Ez megéri a költségeket, amelyek magasak, mert megmutatja, mire képes ez a fajta gasztronómia, ha betartja, amit ígér: olyan pillanatokat teremt, amelyek értékesek, és amelyekből most éppen szükségünk van néhányra, kivágni és a hűtőre tűzni.

Bár Raphael Reichardt sommelier segítségével tisztességesen megittam magam, nem húz a szívem haza a börtönbe, hanem pár utcával arrébb Johannes Schellhornhoz a Freundschaft bárba.

Johanesszel már jó pár éve ismerem egymást, egyszer tönkretett hegymászás közben, és neki köszönhetem az egyik legjobb estét teli poharakkal. Az említett este a goldeggi Seehofban zajlott, az első napon, amikor a gasztronómia – ahogy én éreztem – évekig tartó korona-zárlat után újra kinyithatott. Johannes, akinek a Seehof borlapjára gyakorolt hatása mára tagadhatatlan, méghozzá tagadhatatlanul pozitív, egymás után nyitotta a borosüvegeket, és töltötte őket az ostobán mosolygó embereknek, akik egyrészt mélyen meg voltak hatva, mert újra ülhettek együtt az asztalnál, másrészt viszont nyugtázták, hogy az egyik bor szebb volt, mint a másik – a liturgia végén két angyal lépett fel érett Barolo képében, Giovanni Canonica és Lorenzo Accomasso, és ezeknek az epifániáknak az öröme vitt most is, teli gyomorral, a Mittelstraßéra, ahol Johannes Schellhorn és partnere, Willi Schlögl a kocsmájukat kialakították.

Szóval azon az estén azt tettem, amit a legjobban szeretek. Jóllakottan álltam egy hosszú pultnál – igazából a helyiség kizárólag pultból áll, egy koncepció, ami mellett sok érv szól – és hagytam, hogy Johannes töltsön nekem bort, amit ő választott ki számomra. Ismeri az elegáns, finom szövésű italok iránti vonzalmamat, és egyik pohárral sem okozott csalódást. Persze, a Freundschaftban a borlappal is el lehet szórakozni, ha olvasnivalóra van szükséged, de a legjobb rendelés garantáltan ez: Kérem, Schellhorn úr, köszönöm, Schellhorn úr.

Ráadásul Johannes az este végén a kezembe nyomta egy kínai étterem címét, amelyben, mint megjövendölte, örömömet lelem majd. Így is történt, már másnap.

Az említett hely az Adenauerplatz közelében található az Eisenzahnstraßén, és a baljós Hot Spot nevet viseli. Úgy értem, jártak már valaha olyan vendéglőben, ami Hot Spotnak hívják? Először azt hittem, félreolvastam, és a hely legalább Hot Pot, bár semmiképpen sem kínai fondüre vágytam, de a valóság erősebb volt, mint az aggályaim. A Hot Spot az Hot Spot marad, és lapozgattam az előírásosan laminált étlapot, amely még vastagabb, mint a bécsi Shanghai étteremé, és ez már jelent valamit. Igaz, az ételek nagyjából fele nem is az ételeknek, hanem az italoknak volt szentelve. Johannes – aki nagyjából így vezette fel a Hot Spotot: „Ha régi rizlingeket akarsz inni, menj a kínaihoz” – igaznak bizonyult: a Wulong- és ginzengtea oldalai mögött megtaláltam a forró anyagot, és bár Markus Molitor, Dr. Loosen és Horst Sauer borai is kaphatók voltak kimérve, rendeltem egy üveg Wittmann rizling Aulerde-t Rheinhessenből abszolút meggyőző áron. Ha a Hot Spot gyalogos távolságán belül laknék, garantáltan ez lenne a személyes Hot Spotom, délelőtti, délutáni és esti rizlingekhez.

Igen. Az étel is rendben van.

Távozásom előtti este a Grill Royalba mentem. Vasárnap volt, barátokkal voltam, és örültem egy olyan környezetben eltöltött estének, amely bizonyos természetességet ígért: nem olyan étel, amire a kelleténél több figyelmet kell fordítani, nem olyan italok, amelyek nem engednek más témát, mint ők maguk, nem sokkal több, mint egy meleg étkezés vonzó környezetben.

Természetesen másképp alakult. Úgy értem, tudom, hogy a törzsvendégek a törzshelyükön előnyösebb bánásmódban részesülnek, de én sem tehetek róla, ha a bejáratnál lévő srácok nem tudnak mit kezdeni a képemmel, és – már majdnem 9 óra volt – fél órát várakoztatnak az asztalra, pedig a hely legfeljebb kétharmadig volt tele. Valószínűleg kényszerpihenő nélkül nem érdekelt volna, hogy a steak, ami azért ötven eurónál is többe kerül, nem véresre, hanem nagyon jól átsütve érkezett, de várakozás közben eszembe jutott, hogy pár éve, a megnyitó után nem sokkal, meghívtak a Le Petit Royal charlottenburgi fiókéterembe, mégpedig egy nagyon kedvelt Grill Royal-törzsvendég által, aki utána elnézést kért és állta a cechet, mert annyira szégyellte a káoszt a konyhában és a tányérjainkon.

Előételként egyébként homársalátát rendeltem. A szerencsétlen állat zsenge húsa salátaszívek közé volt rejtve, és olyan zsíros, tolakodó szósszal – ami a Caesar-salátát akarta megidézni – nyakon öntve, hogy valószínűleg észre sem vettem volna, ha a homárt tofuval helyettesítik vagy egyszerűen teljesen kihagyják.

Egyébként semmire sem panaszkodhatom. A pincérünk az asztalnál szuverén és vicces volt, a sült krumpli volt a nap győztese, és a borok is rendben voltak. Négyen 450 eurót fizettünk, és amikor később a Spree mentén a Friedrichstraße felé sétáltunk, volt min nevetnünk. Legközelebb csak egy törzsvendég kíséretében látogatom meg a Grill Royalt, akit személyesen vonhatok felelősségre, ha az étkezés megint a katasztrófa határán mozog. Önkéntesek nyugodtan küldhetnek időpontjavaslatokat. —

Címek
Lovis a Hotel Wilminaban, wilmina.com
Crèplala, creplala.de
Bar Brass, barbrass.de
Funky Fisch, funky-fisch.de
Diener Tattersall, diener-berlin.de
Restaurant Tim Raue, tim-raue.com
Bar Freundschaft, istdeinbesterfreund.com
Chinarestaurant Hot Spot, restaurant-hotspot.de
Grill Royal, grillroyal.com

Nagymester Tim Raue, pánázsiai alkotások az étterméből (lent).
© Nils Hasenau
© Joerg Lehmann
Kantstraße-uralkodó Duc Ngo (jobbra lent) és csodálatos étterme, a Funky Fisch (lent)
© Funky Fisch
© Funky Fisch
Grill Royal konyhafőnök Roel Lintermans
© Jule Müller
Grill Royal étterem
© Stefan Korte
Sophia Rudolph konyhafőnök a modern és éteri Lovis étteremben a Hotel Wilmina épületében.
© Wilmina/Robert Rieger
© Wilmina/Robert Rieger
Hotel Wilmina
© Bocci/Harry Fricker
A Freundschaft bár a tulajdonosokkal, Willi Schlögllel (balra) és Johannes Schellhornnal (jobbra). Ha már csak egy pohár ital hiányzik az este sikeréhez, akkor érdemes itt rendelni.
© Ingo Pertramer

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!