A-La-Carte

Im Osten geht die Sonne auf (2017/2)

Ace Hotel London Shoreditch



Vad napok Kelet-Londonban. Osztrák borral, osztrák zenével és annak sejtésével, hogy mitől is válik igazi világvárossá egy város.

Christian Seiler szövege · Markus Roost illusztrációja

Barátnőim, Tine és Katharina, a régiek áldásai és az újak csábításai között jól kiismert hídverők, figyelmeztettek a shoreditch-i Ace Hotelre, és több okból is kellemetlen volt számomra, hogy elfelejtettem, miért is.

Mert épp az Ace Hotel előtt álltam a Shoreditch High Streeten, a személyre szabott Google Térkép oldalamon lévő csillag egyenesen ide vezetett, és amikor a biztonság kedvéért újra megnéztem, a táskámban nemcsak azt az útvonaltervet találtam, amit a Heathrow Express megérkezése után Paddingtonban úgy kerestem, mint egy őrült, hanem a foglalást is. Az alvajáró biztos érzékével a kelet-londoni szálláslehetőségek közül egyenesen oda mentem, ahová a szakértők azt mondták: jobb távol maradni.

De igazából egyáltalán nem volt ellenemre a hely. Bár a meglehetősen telt csarnokban én voltam az egyetlen, aki nem úgy öltözött, mint egy individualista – amit magamban az individualitás létfontosságú jelének értelmeztem –, és a zene hangos volt, de elég jó, nem zenei háttérzaj, hanem dallamos dalok, némi lecsúszási hajlammal, szóval pontosan az, amit szeretek (kulcsszó: Mark Lanegan et al.). Ráadásul a check-in pultnál lévő munkatársak kifejezetten udvariasan és előzékenyen bántak velem, valószínűleg azért, mert már rég láttak ötven év feletti embert.

A csarnokban tömegek ültek a Mac-jeik előtt, és a szemüket a virtuális térre szegezték. A szomszédos helyiségben egy Bulldog Edition nevű kávézó volt, ahová azonnal bepréselődtem, hogy igyak egy kávét és egyek egy zsíros croissant-t, amit egyébként nyilvánvaló okokból a repülőn kihagytam.

A croissant jó volt, de a kávé… a kávé nagyon jó volt, igazán jó, elképesztően jó. Pillanatok alatt eléggé éber lettem ahhoz, hogy megállapítsam, a helyet a Square Mile Coffee Roasters srácai üzemeltetik, akik Kolumbiából, Nicaraguából, Brazíliából, Burundiból és Etiópiából importálják a kávébabjaikat, természetesen szezonálisan, azaz frissen a betakarítás után, és mellesleg a legkirályabb filterkávé-felszerelést kínálják, amit valaha láttam.

Hogy miért figyelmeztettek Katharina és Tine erre a helyre? Fogalmam sincs.

London egy olyan város, amelynek az üteme gyorsabb, mint egy kolibri szárnycsapása, és a szárnyai helikopterüzemmódban azért másodpercenként 60-90 alkalommal mozognak. Ahányszor Londonba jövök, a város mindig más, új sziluettje, új látnivalói, új visszavonulási helyei vannak. Eredetileg úgy terveztem, hogy nem teszek túl nagy ugrásokat, hanem néhány napig maradok egy olyan szegletben, amely az elmúlt években drámai változáson ment keresztül, mégpedig London keleti részében, Hackney és Shoreditch kerületeiben, amelyek valamivel a City of London északi részén fekszenek, ahol a bankárok fontbankjegyekkel fújják az orrukat, és Whitechapeltől, ahol az azonos nevű galéria egy oázis egy burjánzó városi dzsungelben, csúnya, hangos, erőltetett, csodálatos.

Kelet-London hosszú ideig munkásnegyed volt, London kedvence, legalábbis ha a bécsieknek akarjuk elmagyarázni. De aztán megtörtént a dzsentrifikáció csodája, ami valószínűleg kétélű, mert régi struktúrákat rombol le, de elképesztő erőket is felszabadít, amelyeket kreatív emberek összegyűjtenek és formába öntenek. Ezt akartam megnézni, alaposan és nagyítóval. A szezonális kávé jó kezdet volt.

Az első dolog, ami feltűnt, az elképesztően jó, freestyle tipográfia volt. Aki itt üzletet nyit, ismer egy jó grafikust, aki gondoskodik a megjelenésről és az internetes jelenlétről, úgyhogy még azok a műfajok is, amelyek inkább unalmasak, mint a háztartási szivacsok vagy a vegán arcmaszkok, úgy néznek ki, mint a világhírű könyvesboltok vagy az új farm-to-table éttermek.

Apropó, természetesen valahol ennem kellett. Szerencsére volt egy foglalásom ebédre a Lyle's-ban, egy bennfentes tipp, amely idén szerencsétlen módon felbukkant az 50 Best lista 54. helyén, ami foglalási szempontból fokozott tervezési igényt jelent. A Lyle's az Ace Hotel sarkánál található, szemben egy konténervárossal, ahol a szörfös felszereléstől a tisztességes koktélokig mindent megkapni.

Az étterem a Tea House-ban található, téglaépület, hatalmas ipari ablakok, kilátás a Boxparkra és a magasvasút vágányaira. Annál meglepőbb a kontraszt az étterem barátságos, sallangmentes belsejével. A bárban olyan emberek ültek, akik más vendégekre vártak, és poharas bort ittak, egy Ex Vero II volt a stájerországi Werlitsch-től.

Az ételeket az étlapon csak vázlatosan tüntették fel, például így: keserű saláta, citrom, Berkswell – ez egy rendkívül kiegyensúlyozott saláta volt enyhén keserű endívia levelekből, pirított kovászos kenyérből, hajszálvékony cedri-citrom szeletekből és egy, a levelekre bőkezűen rászórt keménysajtból a West Midlandsből.

Ez jó, ízletes kezdet volt, de még jobb folytatást ért meg: a pincér ugyanis a heringtejet vérnaranccsal ajánlotta figyelmembe, és ezért a tippért a mai napig hálás vagyok. A halbelsőség testes és húsos volt. Kapribogyóval, némi pirított kenyérrel (igen, már megint: szerencsére az elején nem tömtem tele magam a finom kovászos kenyérrel) és vékonyra szeletelt, majd szárított vérnarancsszeletekkel érkezett. A koncentrált ízük, amely csak fokozatosan bontakozott ki a szájpadláson, zseniális szövetséget kötött a heringbelsőség teltségével, amit a kapribogyó sója és savassága még tovább gazdagított.

A grillezett kagylók után két desszertet rendeltem. Az egyik, Ewe's Milk, Fennel & Citrus, majdnem a lábamról döntött: a juhtejből készült édes-savanyú krémet egy darabokra tört ostya fedte, amire pedig édesköményből és citrusfélékből készült szorbet volt morzsolva. A desszert úgy nézett ki, mintha élénkzöld zsemlemorzsával lenne megszórva, és íze… nos, paradicsomi volt.

Ennek hatása alatt a kávéhoz rendeltem még egy kis adagot a homoktövises csokoládétortából, ami kerek egésszé tette az élményt: itt valódi ételt készítenek, nem barkács munkát, viszonylag dogmáktól mentesen és nyitottan a szokatlanra.

„Ha egyszer láttál valamit, ami olyan jó, amennyire csak lehet” – mondja James Lowe, a Lyle's alapítója és séfje –, „akkor már nem is tudod másképp csinálni.”

Heringtej vérnaranccsal: igen, ez pontosan ilyen. Megkockáztatom a jóslatot, hogy a Lyle's-t még előrébb fogjuk találni az 50 Best listán.

És jó látni az ilyen éttermeket ott: mert a célközönségük nem a City üzletemberei, akik bármilyen látványos ételért végtelen pénzt akarnak kiadni, hanem a környékbeli fiatalok és mozgékonyak, akik olyan ételt szeretnének, amit élvezhetnek, és olyan termékeket, amelyek eredetében megbízhatnak. Nincs szükség kulináris szótárra ahhoz, hogy megértsd, mire gondol James Lowe, és arra sincs szükség, hogy befektetési bankár jövedelmed legyen az ételei kifizetéséhez.

Megerősödve léptem ki az utcára, ahol a rossz oldalról érkező busz a szívverésemet a kolibri szárnycsapásának frekvenciájára gyorsította.

Shoreditch pontosan a régi ócskaság és az új elegancia közötti választóvonalon fekszik. Végigkémleltem egy sor kirakatot, amelyek kék zakók, farmerek és fehér tornacipők érdekes variációit mutatták be, ami nagyjából megfelel a divatos öltözködésnek ebben a negyedben, szinte már egyenruhaszerűen – és ezzel semmi baj nincs, kivéve, ha valaki a sárga zakókra bukik, ami rám nem igaz.

Elhaladtam a Sunspel és a Labour and Wait mellett, ami minden bizonnyal a legszebb kerti szerszám- és szakiruhabolt, amibe valaha betértem. Délre vándoroltam az Old Spitalfields Marketre, ott eltévedtem az egyik legjobb magazinosboltban, amibe valaha betértem, emiatt az emlékem a következő két óráról hiányzik. Csak annyit tudok, hogy aztán tele csomagokkal indultam vissza a szállodába, ahol ma – a korai gépem elérése érdekében már fél ötkor felkeltem – valamivel korábban akartam ágyba bújni, hiszen még sok tervem volt a napokra.

Csak egy kitérőt engedélyeztem magamnak a Brick Lane-re: szerettem volna egy bagelt a Beigel Bake-nél, a legendás „Brick Lane Bakery”-nél, és odaérve megtudtam, hogy nem én voltam az egyetlen ezzel az ötlettel. Egy az utcára is kinyúló, hosszú sorban találtam magam, ahol az emberek arra vártak, hogy egy nagy adag sózott marhahúst kapjanak uborkával a friss bagelfelek közé szorítva, és amikor megkérdeztem, hogy a sor a nap minden szakában ilyen hosszú-e – a Beigel Bake naponta 24 órában nyitva tart –, azt a hűvös választ kaptam, hogy épp most nincs itt semmi forgalom.

Az étel kiadós és jó volt. Betöltött a megfelelő elégedettség. Milyen jól fogok ma aludni, gondoltam az Ace Hotel felé menet, és nem lepődnék meg, ha már azzal a kicsit butácska mosollyal az arcomon mentem volna, amilyen a kisgyerekeknek szokott lenni, amikor épp szoptak, és az OOOM-ot éneklő anya mellén lassan elszenderülnek a nirvanába.

De amikor a szállodámhoz értem, a kapu előtt olyan sor állt, mint épp az imént a Beigel Bake-nél. Csak a csajok voltak sokkal jobban kifestve, a srácok meg nyilvánvalóan be voltak doppingolva. Egy pillanatra bizonytalan voltam, hogy jó helyen járok-e, de a kapu nyilvánvalóan ugyanaz volt, mint amelyiken keresztül néhány órája elhagytam a szállodát, és amikor megkérdeztem valakit a sorban, hogy mi a jó ég folyik itt, barátságos, de mégis olyan hangnemben, mint aki egy értetlen kisdiáknak kell megtanítania, hogy kétszer három az hat, nem huszonnégy, azt a felvilágosítást kaptam, hogy itt buli van: „Ez az Ace Hotel. Itt minden este buli van!”

Minden este buli. MINDEN ESTE BULI. Most esett le a tantusz, hogy mitől is óvtak Tine és Katharina. Szuper szálloda, mondták. De az őrültek egész éjjel táncolnak.

Amikor bepréselődtem a csarnokba és jeleztem, hogy szállodai vendég vagyok, a tánczene hangereje majdnem visszafújt a előcsarnokba. Izzadtságkitörésem lett. Vajon hogy tudnék aludni ebben a zajviharban?

Beszálltam a liftbe a hetedik emeletre, ahol a Deluxe szoba volt, amit foglaltam. A szoba a csend ölelésével fogadott. Semmi nyoma zajnak, nyugtalanságnak, bulinak. Cserébe egy szuperül felszerelt minibár várt.

Ledobtam magam a kanapéra, kinyitottam egy sört, és küldtem egy SMS-t Katharinának és Tine-nek.

„Ti annak idején az ACE-ben hányadik emeleten laktatok?”

A válasz azonnal jött: „A másodikon.”

Közvetlenül a DJ-pult felett.

„Szuper ötlet” – írtam. Aztán kikapcsoltam a mobilomat, és átadtam magam az éjszaka csendjének és a sör bizsergésének.

A Rochelle Canteenben reggeliztem, ahol Margot, a „tetőtől talpig” guru, Fergus Henderson felesége egy lányiskola régi kerékpártárolóját csodálatos kis étteremmé alakította át. Egyszer már eltévedtem itt az egész Arnold Circus körül, anélkül, hogy megtaláltam volna a bejáratot a megfelelő kertbe, mert Margot egy kicsit túlzásba vitte a diszkréciót, az éttermére mutató jelzés, mondjuk úgy, kissé rejtve volt. Időközben egy tábla támaszkodik a bejárat előtt, amin különösen szép betűkkel az áll, hogy itt a helyes úti cél, igen-igen.

Házi készítésű granolát ettem gyümölcsökkel és joghurttal, valamint pirított fekete kenyeret tojásrántottával, és koromfekete teát ittam hozzá. Ha az időjárás engedi, az asztalokat kitolják a rétre, és aki ebédnél egy pohár bort szeretne inni, annak magának kell hoznia a bort, vagy a közeli Leila’s Shopban beszereznie – a Rochelle Canteennek nincs alkoholfogyasztási engedélye, amire a barátságos ember, akinél telefonon foglalsz, rögtön fel is hívja a figyelmet.

Reggelinél viszont boldogultam alkohol nélkül, bár láttam embereket, akiknél volt egy üveg Larmandier-Bernier, mert szerintük a pezsgő a kései reggelihez az egyetlen helyes választás.
Ezt követően (és anélkül, hogy bekönyörögtem volna magam a pezsgőivókhoz) céltalanul észak felé sétáltam, megnéztem a valóban érdekes Museum of the Home-t, és hagytam magam sodortatni régiségboltok és gördeszkás divatboltok között, amíg feltűnően sok emberrel nem találkoztam, akiknek nagy virágcsokraik voltak.

A bennem élő Sherlock kombinált: nem véletlen. Így követtem a nyomukat, amíg a nyüzsgés egyre sűrűbb lett: gyakorlatilag már meg is érkeztem a Columbia Street Flower Marketre, egy olyan színes, olyan csodálatos piacra egy csinos elővárosi utcában, hogy a szívem majdnem megint kolibriszerűen kezdett verni. Virágstand virágstand mellett, természetesen azonnal eszembe jutott H. C. Artmann csodálatos verse:

i mechad me diaregt fia dii en a blumanschdandal fazauwan alanech und grod nua fia dii med haud me und hoa me fazauwan en a schdandal foi duipm und rosn foi draureche astan und nökn en suma r en heabst und en winta bei dog und bei nocht one z wökn [...]

Épp amikor azon gondolkodtam, hogy odaálljak-e a Columbia Road és a Gosset Street sarkára, és egy kicsit közelebb hozzam a kultúra nélküli britekhez az osztrák dialektusú költészetet, egy vörös hajú gitáros Beatles-dalokat kezdett játszani, és a Michelle-ről szóló lenyűgöző változatával rögtön ki is űzte a bogarat a fejemből.

Pillanatok alatt megtelt az utca lelkes emberekkel. Még a szép, zöld csempés Birdcage pubból is tódultak ki az ivók, hogy meghallgassák az észrevétlen srácot. Később a piac másik végén eljutott hozzám a pletyka, hogy Ed Sheeran volt az.

De nem vagyok benne biztos, hogy ez igaz-e. Mert én ellenpontként eltűntem a Birdcage belsejében, ahol felszabadultak helyek, hogy elköltsek egy kis harapnivalót, név szerint egy tányér „The Best Fish & Chips”-et, és be kell vallanom, tényleg kiválóak voltak, még ha közben gyötört is a gondolat, hogy talán meg kellett volna hallgatnom még két-három dalt attól a sráctól, akit kint az utcán úgy ünnepeltek, mintha Ed Sheeran lenne, talán azért, mert valóban ő volt.

Megerősödve préselődtem át a piaci utcán. A standok mögött érdekes üzletek és kocsmák sorakoztak. A Lily Vanilli pékség (olvasd figyelmesen, emberek!) olyan pompás tortákat kínált, hogy még én, a legendás tortaellenes is majdnem elgyengültem. A The Royal Oak pub olyan szépséget és nyugalmat árasztott, hogy azonnal elfelejtettem Ed Sheerant. A Campania előtt, egy környékbeli ismert olasz étteremnél, egy indiai sofőr tolatott a nehéz Mercedesével a tömeg közepén, ami motiválta az olasz tulajdonos családot, hogy egy emberként az utcára rontson, és egymásnak ellentmondó tippeket adjon neki, hogyan fejezze be a legkönnyebben a vakmerő manővert.

Ez szép volt. Azonnal otthon éreztem magam.

Most végigsétáltam a Hackney Streeten, elhaladtam a Cambridge Heath magasvasútállomás mellett, és először a Regent’s Canal, majd a Victoria Park felé vettem az irányt, amely addig teljesen ismeretlen volt előttem, de azonnal lenyűgözött: Ez az élet! Ez a szépség! Ez a menőség! Ez az extravagáns, multinacionális normalitás! És természetesen – de ezt csak fél étkezéssel később tudtam meg – ez a hihetetlen Pavilion Café nevű kertvendéglő, amely egy íves kupola alatt áll közvetlenül a vízparton, a kacsás tónál, amelyen a világ minden tájáról érkező családok hajókkal közlekednek, hogy élvezzék a hétvégét.

Nem éppen egy megvilágosodás-élményben volt részem itt. Ugyanis köztudott, hogy az étel minősége fordítottan arányos az étterem elhelyezkedésének szépségével. Minél csodálatosabb a környezet és a kilátás – legalábbis ez volt eddigi megfigyeléseim összegzése –, annál hanyagabbul bánnak a vendéglátók a vendégeikkel. Hiszen azok úgyis jönnek, mert a helyszín olyan látványos.

Amikor Rob Green teaimportőr és Brett Redman vendéglős átvették a Victoria Gardenben található Paviliont, természetesen egészen más tervük volt. Egy olyan környékbeli kávézót akartak létrehozni, amely nemcsak jó helyen van, hanem olyan kulináris minőséggel is rendelkezik, amely megfelel a hely szépségének, vagy akár felül is múlja azt: tudjátok ezt olvasni, a schönbrunni Tiergartencafé vagy a Gänsehäufel kantinjának üzemeltetői? És már szégyellitek is magatokat egy kicsit? Végül is. A szégyen ígéretes indíték a változásra.

A Pavilionban nemcsak a megszokott gondos kávéválaszték kapható (és Srí Lanka-i chai – a teljes konyhai személyzet onnan származik). Vannak olyan kis finomságok, mint a grillezett spárga kesudiós tárkonnyal pirítóson, vagy füstölt makréla borsósalátával, valamint rengeteg jó brownie és sütemény.
És gyönyörű a Pavilion-pavilon kupolája alatt. Csak később tudtam meg, hogy a Victoria Parkot többször is Anglia legszebb parkjává választották – de akkorra én már régen leadtam a voksomat.

A Cambridge Heath-i Overgroundra szálltam, és visszamentem a Shoreditch High Streetre. Még meg akartam látogatni a Brick Lane piacot, ezért átküzdöttem magam néhány ipari romon a Brick Lane felé – emlékszel? Beigel Bake! – és egy földönkívüli illatfelhőben találtam magam, amely a dim sum és a tandoori csirke közötti skálán mindent tartalmazott, természetesen vegán hamburgereket, gluténmentes kovászos kenyeret, cukormentes csokoládét és alkoholmentes bort is. A nagyvárosok polgárai bizonyos hajlamot fedeztek fel az önmegtartóztatásra, ahogy azt Hanya Yanagihara leírja korszakos, Egy kis élet című regényében: „Aki manapság komolyan vette a művészetét, az nem drogozott. Az élvezet elve a beatnik, az absztrakt expresszionista, az op-art és pop-art művészek számára volt való. Ma az ember talán elszív egy kis füvet. Aki nagyon ironikus akart lenni, az talán néha felszívott egy csík kokaint. De ez volt minden. A fegyelem és a mértékletesség korszaka volt ez, nem az inspirációé, sőt mi több, az inspirációt már nem is lehetett többé a drogokkal azonosítani. Senki, akit ismert és tisztelt [...] nem szedett semmit: se drogokat, se cukrot, se koffeint, se sót, se húst, se glutént, se nikotint. Művészek voltak az aszkéták álcájában.”

Amikor éppen kóstoltam egy dögös babpasztát és egy áttetsző sört ittam hozzá, eszembe jutott, hogy egy kis aszkézis talán nekem is jót tenne. Végül is estére asztalt foglaltam a St. John Bread ­­Wine-ban, Fergus Henderson kultikus helyének abban a fióküzletében, amely a Commercial Streeten, közvetlenül az Old Spitalfields Market mellett található.

A St John Streeten található központi étteremhez hasonlóan a Bread   Wine is lebilincselő, szerény szépségű. Kis faasztalok, csempézett padló, boros- és vizespoharak az asztalokon, egy fehér szalvéta, kész. Egy kis pultnál kenyeret lehet venni, vacsora közben sok helybéli jött be az utcáról, vettek egy illatos kovászos kenyeret, állva megittak egy pohár vörösbort, mosolyogva elbúcsúztak, és hazamentek elkészíteni a vacsorájukat.

Én viszont nem hagytam ki, hogy megrendeljem az egyetlen ételt, amely a megnyitás óta szerepel a St. John étlapján: a sült velőt petrezselyem- és kapribogyós salátával. Utána karalábé jött apró rákokkal, és miután még néhány osztrigát is felhörpintettem, vonszoltam vissza magam az Ace-be, ahol a buli természetesen teljes gőzzel zajlott, de engem már nem tudott ámulatba ejteni vagy zavarni. Kódnév: Floor seven.

Még néhány napot East Londonban maradtam, és csak azért hagytam el a kerületet, hogy megnézzem a Tate Modern új bővítményét (konklúzió: hihetetlenül lenyűgöző látogatói terasz, különösen, ha azt akarjuk lesni, mi történik a szomszédok belátható milliárdos apartmanjaiban) és ellátogassak a Tate Gallery-be.

Egyébként abban a negyedben kószáltam, ami egyre jobban kezdett tetszeni. Shoreditch és Hackney az igazi világváros vállalkozó szellemét, a kísérletező kedvet képviselik, azt, hogy még a legelképesztőbb ötletekből is olyasmit hozzanak létre, ami talán hamarosan világszintű jelentőségű lesz, a saját kreativitás mélyreható önértelmezésével és a kísérletezés féktelen örömével.

A Regent’s Canal partján található Towpath Café-ban csirkét ettem gerslivel, ami ismét az ízek, a lazaság és a városi báj tökéletes keveréke volt. Levest szürcsöltem és rengeteg „Paia do toucinho”-t, tekert sertéshasat ettem a parányi Taberna do Mercadóban, Nuno Mendes és konyhafőnöke, Antonio Galapito közös vállalkozásában, amely egészen észrevétlenül, közvetlenül a Bread   Wine-nal szemben található. Itt csodálatos portugál ételinterpretációkat találunk, és jobb Vinho Verdét, mint Lisszabon legtöbb éttermében. Kávét ittam és elvarázsoló Amalfi citromos süteményt ettem a Violetben a Wilton Wayen, és beszereztem egy elbűvölő szendvicset frissen sült makrélával a Broadway Marketen található Fin and Flounder halüzletben – ott megsirattam, hogy főzési lehetőség hiányában nem vihetek haza halat, mert a választék lelkesítő, nagyszerű és csábító volt.

Rövid emlékeztető Tine-nak és Katharinának: Azt hiszem, a szállással kapcsolatos kifogásaitokkal mégis igazatok volt. Egy kicsit. Egyébként nem nekem, én a csinos, menő szobámmal a Floor sevenen jól kijöttem.

Egyik este azonban nem vonultam vissza közvetlenül a Superior szobámba, hanem lassan beereszkedtem a buliba, amely mint mindig, a földszinten zajlott, önkéntelenül átadtam magam a zenének – a DJ-pultnál álló srác éppen Parov Stelart játszott, Ausztria következő exportslágerét a Werlitsch borok mellett – és kicsit később magamat figyeltem, ahogy a sörösüveggel való lazán állásom ritmikus összeolvadássá alakult át a környezettel, majd még később, amikor táncolni kezdtem azzal a két hölggyel, akik nyilvánvalóan már ágyban voltak, és azért jöttek le a foyerbe, hogy megkérdezzék, nem lehetne-e a zene egy kicsit halkabb.

„Nem” – mondtam. „Semmiképpen. Ez Parov Stelar! Ezt hangosan kell hallgatni!”

„Ja, értem” – mondták. „Igen” – erősítettem meg.

Aztán folytatódott a tánc. Van egy bizalmas kérdésem: ti voltatok azok?

de.acehotel.com

Lyle’s
lwww.yleslondon.com

St. John

stjohngroup.uk.com

Taberna do Mercado
tabernamercado.co.uk

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!