A-La-Carte

Olaszország spirituális központjában (2020/2)

Felfedezések a Portofino-félszigeten. Olasz Grand Hotellel, sajtos focacciával és a világ legszebb vendéglőjével.


A helyet, amelyet Contessa Monica annyira a szívemre kötött, La Mela Seccának hívták. A taxis, aki Camogliból először Ruta, majd San Lorenzo della Costa érintésével vitt, épp azt magyarázta, miért áll a névjegykártyáján 36-os betűmérettel: „Mercedes-S-Klasse“, felkiáltójellel, jóllehet egyértelműen nem egy Mercedes S-osztályban ültünk, hanem egy valamivel régebbi Renault-ban, amely horkolt és dőlt, és megküzdött az út emelkedőjével.

Nem figyeltem oda. Kinéztem az ablakon és a Golfo Paradiso-t szemléltem, amely mélyen alattunk terült el, és amelyet az alacsonyan álló nap éppen Swarovski-kristályokból álló álomtájjá változtatott át. Néztem a nagy és kis villákat, amelyek a bougainvilleák közepette gubbasztottak kilátópontjaikon, és irigyeltem az embereket, akik ezeknek a házaknak a teraszán ültek és színes italokat fogyasztottak.

Nehezemre esett a búcsú a Cenobio dei Dogi-tól. Először is, a szobámból ugyanaz az ellenállhatatlan kilátás nyílt a tengerre, csak azt Camogli toronymagas homlokzatai még tovább nemesítették – nem hiába hívják Camoglit „Liguria Manhattanjének“. Másodszor, a csodálatos pincérek fehér szmokingdzsekijükben éppen egész Campari Soda telepeket vittek ki, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy az esti napfény, a Campari-vörös és a pizza-snackek illatának keveréke nem hozta meg az étvágyamat.

De pontosan ebben a pillanatban csörgött a szobatelefonom, és a recepció tudatta velem, hogy a taxim megérkezett. Contessa Monica hét órára foglalt asztalt, és éppen írt a WhatsAppon, hogy legyek pontos.

Közvetlenül a Trattoria degli Amici után balra kanyarodtunk, az út keskenyebb lett, és hirtelen kertek és parkok közepén találtuk magunkat, amelyeken keresztül le lehetett látni annak a dombhátnak mindkét oldalára, amelynek gerincén haladtunk. Az egyik oldalon a Rapallo és Faveto közötti völgytáj volt, nagyon zöld és szürkületes. A másik oldalon a Santa Margherita Ligure előtti nyílt tenger terült el, és ott még ilyenkor is ott kószált néhány jacht és személyhajó, amelyek vendégei szívesen vacsoráztak volna Portofinóban. Egy óceánjáró is horgonyt vetett, és kövéren és kivilágítva feküdt a parttól néhány száz méterre.

A taxi megállt. Megkérdezte a sofőr, nem bánom-e, ha az utolsó száz métert gyalog teszem meg?

Kiszálltam és megértettem a kérését. A közben nagyon keskennyé vált út két oldalán félmagas terméskőfalak magasodtak, amelyek mögött veteményesek, olaj- és almafák nőttek. Egy apró vezetési hiba, és a Renault fényezése megismerkedett volna velük.

A sofőr nem engedte, hogy fizessek. „Csak visszafelé...“, mondta nagyvonalúan, és ezzel a trükkel már le is foglalta a következő jó üzletet. És ha nem, hát tudta, hol lakom.

Most egyedül mentem tovább a szürkületben. Balra tőlem láttam egy egykori kolostor sötét körvonalait, és valamivel előrébb hallottam egy olasz család összetéveszthetetlen csacsogását, akik vacsoráztak. Amikor átléptem egy magas kapun a Mela Secca irányába, és megláttam a magas, minden oldalról nyitott pavilont, amely alatt a zöld-fehér kockás terítős asztalok álltak, már boldog voltam. Amikor kijelölték számomra az asztalok közül a legjobbat egy díszbokrokkal körülvett fülkében, dicsértem Contessa Monica varázserejét. És amikor végül átnyújtották az étlapot – bár mi az, hogy étlap? Egy fénymásolt papírlap, rajta a napi ételekkel –, életemben először azon az estén, ahogy mondani szokás, a paradicsomban éreztem magam.

Előételnek füge és szalámi kombinációját választottam: a füge meghámozva, a szalámiszeletek fél centi vastagra vágva, mindkettő együtt tálalva egy vastagfalú fehér tányéron és egy fügelevélen. A füge krémes és édes volt, a szalámi rokon a selymes olvadékonyságával. Egy étel nem lehet ennél egyszerűbb, és ahogy az egyik szalámiszeletet a másik után toltam a számba, és minden falatot egy darab fügével nemesítettem, el sem tudtam képzelni, hogy lehetne ennél jobb is.

– Olaszország, Portofino, Olaszország, Európa, Liguria

Közvetlenül a szalámi után jöttek a vargányák, frissen panírozva és két kis krumplival díszítve, a vargánya után pedig jöttek a polpették egy emlékezetesen könnyű paradicsomszószban, és amikor később még vargányás lasagnát is kértem, megjelent Nando, maga a séf, hogy megnézze azt a fickót, aki éppen egy vacsorát fogyasztott el az ő – Nando – ízlése szerint. Hogy is mondjam: Nandón látszik, hogy örömét leli a szakmájában.

„Monica mondta, hogy szeretsz enni”, mondta Nando. „De azt nem mondta, HOGY mennyire szeretsz enni.” Megállapítását torokból jövő nevetéssel kísérte, amely lágy falzettbe ment át: „Grappa?”

Jóllakottan néztem, ahogy az éjszaka leszáll a Portofino-félszigetre. Jóllakottan foglaltam asztalt péntekre. Jóllakottan indultam a taxi felé, és csak akkor, amikor a Renault a szerpentineken lefelé ringatott a szállodámhoz, szilárdult meg bennem az érzés, hogy esetleg többet ettem annál, mint amennyi a puszta jóllakáshoz kellett volna.

A Cenobio dei Dogi egy régi Grand Hotel, amely kissé távol az óváros sétányától, egy dombon helyezkedik el. Két történelmi épületből és egy kiterjedt strand-infrastruktúrából áll: csinos öltözőkabinok, zuhanyzók, a fekete kövekkel borított strand felett egy étterem, a tengerbe vezető szükséges mólók és természetesen egy egész sereg napozóágy és napernyő, amelyeken és amelyek alatt egy korai nyári napot tökéletesen el lehet heverészni.

Egyébként az olasz nosztalgia egy lehelete jellemzi a szállodát. Amikor először foglaltam el a Golfo Paradiso-ra néző szobát, az öreg Agnelli jutott eszembe csíkos ingeivel és nyitott mandzsettáival, még akkor is, ha ő valószínűleg sosem volt itt vendég – de a fürdőszobákat biztosan az ő idejében szerelték be.

A szálloda szilárdan olasz kézben van. Párok és családok népesítik be a teraszokat, beszélgetve, dohányozva és Camparit kortyolgatva, olyan alaphangulatot teremtve, amelybe az ember szívesen beburkolózna, hogy a következő télen is melegítsen.

Camogli maga egy kicsi, de látványos, 5000 lelket számláló település, amely fél órányira délkeletre fekszik Genovától, a Riviera Levantén. A késő középkorban Camogli még jelentős kikötőváros volt, és vitorlás hajókból álló hatalmas flottával rendelkezett. A „Città dei mille bianchi velieri” – „Az ezer fehér vitorlás városa” – kifejezés a 18. századból származik, amikor Camogli a napóleoni flotta jó részét adta. A tengerészeti hagyomány még hosszú ideig folytatódott. A Cristoforo Colombo Tengerészeti Főiskola és a hajóskapitányok öregotthona ennek csendes tanúi. Azok a vidám színek is, amelyekkel a házak homlokzatát befestették, közvetlen kapcsolatban állnak a tengerrel. A camogli halászoknak ragyogó tájékozódási pontot jelentettek, amikor a fogás után visszatértek a hazai kikötőbe.

Én viszont a sétányon időközbeni kedvenc üzletem felé vettem az irányt, egy elég szokatlan fagylaltozó felé, amelynek neve Nutritevi dei colori della vita – „Egyétek a természet színeit” –, ahol ugyanolyan vidám színekben kínáltak gyümölcsöket és granitát. A citromfagyi világszínvonalú volt, de a sárgadinnyés, bogyós vagy mangós tálkák is első osztályúak voltak, így hamar szokásommá vált, hogy leüljek az üzlet előtti apró sámlik egyikére, elfogyasszam a gyümölcsöt valamelyik halmazállapotában, és közben a sétányon, illetve az egy emelettel lejjebb lévő strandon zajló eseményeket figyeljem.

Aztán – érdekes, milyen gyorsan rászokik az ember az ilyesfajta szokásokra – átsétáltam a Revello Pasticceriához, ahol tízóraira vettem egy focaccia al formaggiót, egy hajszálvékony tésztadarabot egy különleges friss sajttal, amely leginkább a nálunk is ismert stracchinóra hasonlít. Mivel ennek a pékségnek az eladóteréből egy ablakon keresztül be lehet látni a sütödébe, hamar kifejlesztettem egy rafinált stratégiát: addig álldogáltam az édességeket és aprósüteményeket rejtő vitrinek előtt, amíg a következő focaccia al formaggio frissen ki nem jött a sütőből, és azonnal az eladótérbe nem került. Ez volt az a pillanat, amikor az első sorban álltam és felemeltem a kezem.

A körömet azzal fejeztem be, hogy átsétáltam a kikötőbe, az újságosnál megvettem a Gazzetta dello Sportot, leültem az egyik kávézóba, ahol éppen volt hely, és megittam egy-két eszpresszót. Ellátogattam a Basilica di Santa Maria Assuntához, amely látványosan és bátran áll a hullámzó tenger útjában, élveztem a hűvöst az üres templomhajóban, és lassan visszatértem a szállodába, ahol néhány öröm és kötelesség várt rám: Az örömöket sóval, nappal és tengerrel egész jól le lehet írni, míg a kötelességek abból álltak, hogy az esti programot minden szükséges következetességgel biztosítsam – nem mehettem (bár a taxisofőrnek biztosan tetszett volna) naponta a Mela Seccába enni (bár be kell vallanom, hogy a gondolattal igencsak szimpatizáltam).

A kutatásaim oda vezettek, ahol reggelente mindig az újságokat vettem: Camogli kikötői bejáratához. Ott a sarkon, egy kis belső udvarban található a Ristorante da Paolo. Angelo, az említett Paolo fia, aki a falu hagyományainak megfelelően hajózott, és hajószakácsként kereste a kenyerét, számos igazán jó halételt szolgált fel. Megkóstoltam az Acciughe al limonet, azaz a citromos szardellát, majd a Taglierini neri con seppie e scampival folytattam az étkezést – fekete tésztának sosem tudok ellenállni. Később megtudtam, hogy a Taglierini neri a Pasticceria Revello tésztaműhelyéből származik, ahol frissen is meg lehet vásárolni otthoni használatra. Ez volt az egyetlen pillanat, amikor egy másodpercre a saját konyhám után vágyakoztam.

Egy másik este a helyi vonattal átutaztam Reccóba, és felkerestem az Antica Osteria del Vastatót, amely „Da Ö Vittorio” néven is működik, aminek azonban tudomásom szerint semmi köze az FPÖ-ből kivált „DAÖ” szakadár csoporthoz. Egy kicsit vigyázni kell, hogy az ember ne tévessze össze az osteriát az étteremmel, mert a ligur vendégszeretet csak az osteriában tárul fel ilyen lezser, kötetlen módon.

Amikor megérkeztem, a hely tele volt, csak a „macskaasztal” volt számomra fenntartva. Általában ez rontja a hangulatomat, de itt nem: ínycsiklandó ételillat szállt, és az első tányéron, amely megakadt a szemem, hajszálvékonyra szeletelt császárgomba volt, csak egy kis olívaolajjal és pár parmezánforgáccsal kiegészítve.

Amúgy is csak pár napi ajánlat volt, amit a szakács krétával írt fel egy táblára, és leltem örömömet egy szardellás Capresében, vastag bazsalikomos krémben, a császárgombában, ami beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és egy vastag genovai diómártásos tésztában.

Amikor a Via Fiumén sétáltam vissza Recco vasútállomására, a többé-kevésbé kiszáradt folyómeder mentén, hirtelen az volt az érzésem, hogy valaki figyel. Körbenéztem, és megláttam a Renault taxit, amely lépésben kullogott mögöttem pár méterrel, és amelynek sofőrje most, amikor találkozott a tekintetünk, rendkívül csodálkozó, nem, inkább kifejezetten örvendező arcot vágott. Micsoda véletlen! Nem akarok-e beszállni és vele visszamenni Camogliba, micsoda meglepetés, ilyesmi még sosem történt vele…

Felsóhajtottam és beszálltam.

Amikor másnap a nap nem igazán tudta, merre is induljon, elterveztem a San Fruttuoso-i túrát. Nem hátsó gondolatok nélkül: ha elég korán érnék oda, talán a Cantinában, a kis fogadóban az öböl legvégén, bekaphatnék egy kis harapnivalót.

San Fruttuoso egy kolostorkomplexum a Portofino-félsziget déli partján. Ide autó nem jár. San Fruttuosót csak gyalog vagy hajóval lehet elérni. A kolostor alapítása a 10. századra nyúlik vissza. Több mint ezer év vallásosság után a hely profanizálódása azonban rohamléptekben haladt előre. A bencés apátság és a Torre Doria, a kolostor melletti impozáns őrtorony ma már szívesen látott díszlet a kirándulóknak, akik itt úsznak és pancsolnak, napoznak, és fagylalttal meg Fantával táplálkoznak.

A Monte Portofino megmászását, amelynek 610 méteres csúcsa választja el Camoglit San Fruttuosótól, már kora reggel elkezdtem. Először meredek lépcsőkön át, kerteken és olajfaligeteken keresztül felfelé San Roccoig, ahol a mesés cukrászdában vízzel és frissen sült focacciával láttam el magam. Aztán a part menti utat választottam, bár a recepciós figyelmeztetett rá – „meredek, Signore, nagyon, nagyon meredek”, miközben kecses kézmozdulatokkal szakadékokat jelzett –, és élveztem a kilátást a most galambkék Golfo Paradiso felé.

A Portofino-félsziget a második világháborúban német csapatok állomáshelye volt, akik hatalmas bunkerrendszerekbe ásták be magukat, hogy a Genovai-öblöt a szövetséges csapatok után kutassák. Nagy érdeklődéssel vettem szemügyre ezeket a romokat egy órányi gyaloglás után, csakúgy, mint az egyre gyakoribb táblákat: „Vigyázat, meredek. Vigyázat, kitett. Csak tapasztalt hegymászóknak.”

Nem tántorítottak el attól, hogy a csomós fákkal és bokrokkal szegélyezett bozótoson átvezető keskeny ösvényen továbbmenjek, amíg egy olyan sziklás szakaszhoz nem értem, amelyet lánc biztosított. Fölényesen elmosolyodtam: Kinek kell itt biztosítás? Ezt értitek hát „Vigyázat, kitett” alatt? Magamban nevettem, és éppen amikor komolyan azt gondoltam, hogy gyakorlatilag már célban vagyok, és már próbálgattam azt a hangnemet, ahogy a Cantinában frutti di marét és egy korty könnyű fehérbort rendelnék, a szikla előttem hirtelen és meredeken a tengerbe szakadt. Ugyanakkor az ösvény szemlátomást beszűkült, úgyhogy először is megálltam, másodszor gondolkodni kezdtem, és harmadszor az alpesi „nadrágba csináló” teljes természetességével megfordultam és hazamentem.

San Fruttuosóba azért mégis eljutottam, igaz, csak másnap. Ismét a San Roccóba vezető lépcsőkön át, majd átlósan a Portofino Nemzeti Parkon keresztül, kertek, kunyhók és szabadtéri kápolnák mellett elhaladva, áttekintve Santa Margheritára, azokra a falvakra, amelyek diadalmasan ülnek a merész dombok hátán, elhaladva egy-egy túracsoport mellett, végül pedig, a San Fruttuosóba vezető elkerülhetetlen ereszkedésen, ismét egyedül.

Megérkezésem megfelelőképpen diadalmas volt. A tengeren csónakok ringatóztak, csak egy maroknyi család és turista osztozott a strandon. A Cantinában a legszebb asztalt adták nekem jobb oldalt fent, azzal a feltétellel, hogy fél kettőre befejezem az étkezésemet, mert akkor érkezik a jacht Portofinóból néhány speciális vendéggel.

Friss scampit ettem, aztán spaghetti pescatore-t, ligur Vermentinót ittam, és bebeszéltem magamnak, hogy a kikötőmedence mélyén látom a Jézus-szobrot, azt a „Cristo degli abissit”, azaz a „tenger mélyének Krisztusát”, amely 1954 óta áll a tengerfenéken, hogy vigaszt és megváltást nyújtson azoknak az el nem vált lelkeknek, akik a tengerben lelték halálukat.

Vissza Camogliba azért mégis a hajót választottam.

Oké, Portofinóban természetesen szintén voltam. Santa Margherita Ligure-ban felszálltam a kirándulóhajóra, és hagyatkoztam rá az izgatott gyerekekkel és rövidnadrágos angolokkal a csodálatos félsziget keleti partvidékén, a fantáziadús villák mentén elhajózva a kis halászfaluba, ahol már Friedrich Nietzsche is rendszeresen töltötte a nyarait.-

Portofino már régen nem kis halászfalu, hanem az olasz csillogás és gazdagság metaforája. A dombokon árnyékosan és szinte láthatatlanul állnak a milliárdos villák, a híres Hotel Splendidóban olyan vendégek laknak, akiknek egy lakosztály megér napi ezer eurót, a sétányt pedig a szokásos gyanús életmód-márkák osztották fel egymás között.

Amikor megérkeztem, éppen kikötött pár utazócsoport, akiknek a tengerjáró hajója Santa Margherita előtt horgonyzott. Kitűzőt kellett viselniük, amelyen a csoportjuk és annak színe volt feltüntetve, hogy a kikötői séta során is a megfelelő esernyők után tudjanak futni.

Bár ezek nem voltak különleges előjelek, jól éreztem magam Portofinóban. Mint tulajdonképpen mindenhol – de itt különösen –, elég volt pár lépés, hogy az ember elmeneküljön a tömeg elől, és csak pár lépcsőnyit felfelé mászva olyan szegleteket találjon, amelyek szépek és többé-kevésbé üresek voltak. Megtekintettem a Castello Brownt és a közeli művészeti kertet, sokáig néztem egy kis falról a Riviera Ligure-re, és megértettem, hogy Nietzschét itt csókolta meg a múzsa.

Itt ültem, várva, várva – de semmire, Jón és Rosszon túl, hol a fénynek örülve, hol az árnyéknak, egészen csak játék, egész tenger, egész dél, egész idő cél nélkül. Ott, hirtelen, barátnő! Az Egy kettő lett – És Zarathustra elment mellettem…

Most vártam, amíg a tengerjáró hajó összeszedte a kimenőit, aztán a Caffè Excelsiorban megittam egy eszpresszót, és élveztem a szépséget, amely e kis öböl felett sűrűsödik, mint a világ talán egyetlen más helyén sem.

De amikor a hajót választottam San Fruttuosón keresztül Camogli felé, már előre örültem a nyugodt szobámnak a Cenobio dei Dogiban – és annak, hogy többé nem lesz tengerjáró hajó a látómezőmben.

Aztán eljött a péntek, az a péntek, amelyen visszatértem Nandóhoz a La Mela Seccába. Addigra Camoglit és környékét alaposan feltérképeztem. Jól ettem. Különleges tudást halmoztam fel a focaccia al formaggióról. Láttam a napot minden elképzelhető módon lenyugodni (főleg Campari Szódával teli, pompás poharakon keresztül). Megmásztam Camogli lépcsőit: a hely egy olyan meredeken emelkedő lejtőn fekszik, hogy gyakran 50 lépcsőt kell egymás után megtenni, hogy az ember a következő utcai szintre jusson.

És leráztam a taxisofőrt. Ezen a pénteken ugyanis busszal mentem, hogy elérjem a célomat. Tizedannyiba került és nem zötykölődött annyira.

Élveztem az egy kilométeres gyaloglást a buszmegállótól az étteremig. Élveztem a barátságos köszöntést és azt, ahogy céltudatosan a zöld-fehér kockás abroszos asztalhoz vezettek. Élveztem a kilátást Santa Margherita kertjeire, és élveztem a csónakok csillogását, amelyek mélyen lent ringatóztak a tengeren. Aztán élveztem a szalámit és a hámozott fügét, a felülmúlhatatlan Insalata Capresét, a puha crespellét és mindenekelőtt a kristálytiszta Begastit Cinque Terréből.

„Gyere hamarosan újra”, mondta Nando búcsúzóul.

„Esküszöm!”, mondtam.

„Grappa?”, kérdezte Nando.

„Nem, még egyet nem”, mondtam.

„Micsoda meglepetés!”, mondta a taxis, aki hirtelen előlépett a sötétségből. „És micsoda öröm…”

Közvetlenül a szalámi után jöttek a vargányák, frissen panírozva és két kis krumplival díszítve, a vargánya után pedig jöttek a polpették egy emlékezetesen könnyű paradicsomszószban, és amikor később még vargányás lasagnát is kértem, megjelent Nando, maga a séf, hogy megnézze azt a fickót, aki éppen egy vacsorát fogyasztott el az ő – Nando – ízlése szerint. Hogy is mondjam: Nandón látszik, hogy örömét leli a szakmájában.

„Monica mondta, hogy szeretsz enni”, mondta Nando. „De azt nem mondta, HOGY mennyire szeretsz enni.” Megállapítását torokból jövő nevetéssel kísérte, amely lágy falzettbe ment át: „Grappa?”

Jóllakottan néztem, ahogy az éjszaka leszáll a Portofino-félszigetre. Jóllakottan foglaltam asztalt péntekre. Jóllakottan indultam a taxi felé, és csak akkor, amikor a Renault a szerpentineken lefelé ringatott a szállodámhoz, szilárdult meg bennem az érzés, hogy esetleg többet ettem annál, mint amennyi a puszta jóllakáshoz kellett volna.

A Cenobio dei Dogi egy régi Grand Hotel, amely kissé távol az óváros sétányától, egy dombon helyezkedik el. Két történelmi épületből és egy kiterjedt strand-infrastruktúrából áll: csinos öltözőkabinok, zuhanyzók, a fekete kövekkel borított strand felett egy étterem, a tengerbe vezető szükséges mólók és természetesen egy egész sereg napozóágy és napernyő, amelyeken és amelyek alatt egy korai nyári napot tökéletesen el lehet heverészni.

Egyébként az olasz nosztalgia egy lehelete jellemzi a szállodát. Amikor először foglaltam el a Golfo Paradiso-ra néző szobát, az öreg Agnelli jutott eszembe csíkos ingeivel és nyitott mandzsettáival, még akkor is, ha ő valószínűleg sosem volt itt vendég – de a fürdőszobákat biztosan az ő idejében szerelték be.

A szálloda szilárdan olasz kézben van. Párok és családok népesítik be a teraszokat, beszélgetve, dohányozva és Camparit kortyolgatva, olyan alaphangulatot teremtve, amelybe az ember szívesen beburkolózna, hogy a következő télen is melegítsen.

Camogli maga egy kicsi, de látványos, 5000 lelket számláló település, amely fél órányira délkeletre fekszik Genovától, a Riviera Levantén. A késő középkorban Camogli még jelentős kikötőváros volt, és vitorlás hajókból álló hatalmas flottával rendelkezett. A „Città dei mille bianchi velieri” – „Az ezer fehér vitorlás városa” – kifejezés a 18. századból származik, amikor Camogli a napóleoni flotta jó részét adta. A tengerészeti hagyomány még hosszú ideig folytatódott. A Cristoforo Colombo Tengerészeti Főiskola és a hajóskapitányok öregotthona ennek csendes tanúi. Azok a vidám színek is, amelyekkel a házak homlokzatát befestették, közvetlen kapcsolatban állnak a tengerrel. A camogli halászoknak ragyogó tájékozódási pontot jelentettek, amikor a fogás után visszatértek a hazai kikötőbe.

Én viszont a sétányon időközbeni kedvenc üzletem felé vettem az irányt, egy elég szokatlan fagylaltozó felé, amelynek neve Nutritevi dei colori della vita – „Egyétek a természet színeit” –, ahol ugyanolyan vidám színekben kínáltak gyümölcsöket és granitát. A citromfagyi világszínvonalú volt, de a sárgadinnyés, bogyós vagy mangós tálkák is első osztályúak voltak, így hamar szokásommá vált, hogy leüljek az üzlet előtti apró sámlik egyikére, elfogyasszam a gyümölcsöt valamelyik halmazállapotában, és közben a sétányon, illetve az egy emelettel lejjebb lévő strandon zajló eseményeket figyeljem.

Aztán – érdekes, milyen gyorsan rászokik az ember az ilyesfajta szokásokra – átsétáltam a Revello Pasticceriához, ahol tízóraira vettem egy focaccia al formaggiót, egy hajszálvékony tésztadarabot egy különleges friss sajttal, amely leginkább a nálunk is ismert stracchinóra hasonlít. Mivel ennek a pékségnek az eladóteréből egy ablakon keresztül be lehet látni a sütödébe, hamar kifejlesztettem egy rafinált stratégiát: addig álldogáltam az édességeket és aprósüteményeket rejtő vitrinek előtt, amíg a következő focaccia al formaggio frissen ki nem jött a sütőből, és azonnal az eladótérbe nem került. Ez volt az a pillanat, amikor az első sorban álltam és felemeltem a kezem.

A körömet azzal fejeztem be, hogy átsétáltam a kikötőbe, az újságosnál megvettem a Gazzetta dello Sportot, leültem az egyik kávézóba, ahol éppen volt hely, és megittam egy-két eszpresszót. Ellátogattam a Basilica di Santa Maria Assuntához, amely látványosan és bátran áll a hullámzó tenger útjában, élveztem a hűvöst az üres templomhajóban, és lassan visszatértem a szállodába, ahol néhány öröm és kötelesség várt rám: Az örömöket sóval, nappal és tengerrel egész jól le lehet írni, míg a kötelességek abból álltak, hogy az esti programot minden szükséges következetességgel biztosítsam – nem mehettem (bár a taxisofőrnek biztosan tetszett volna) naponta a Mela Seccába enni (bár be kell vallanom, hogy a gondolattal igencsak szimpatizáltam).

A kutatásaim oda vezettek, ahol reggelente mindig az újságokat vettem: Camogli kikötői bejáratához. Ott a sarkon, egy kis belső udvarban található a Ristorante da Paolo. Angelo, az említett Paolo fia, aki a falu hagyományainak megfelelően hajózott, és hajószakácsként kereste a kenyerét, számos igazán jó halételt szolgált fel. Megkóstoltam az Acciughe al limonet, azaz a citromos szardellát, majd a Taglierini neri con seppie e scampival folytattam az étkezést – fekete tésztának sosem tudok ellenállni. Később megtudtam, hogy a Taglierini neri a Pasticceria Revello tésztaműhelyéből származik, ahol frissen is meg lehet vásárolni otthoni használatra. Ez volt az egyetlen pillanat, amikor egy másodpercre a saját konyhám után vágyakoztam.

Egy másik este a helyi vonattal átutaztam Reccóba, és felkerestem az Antica Osteria del Vastatót, amely „Da Ö Vittorio” néven is működik, aminek azonban tudomásom szerint semmi köze az FPÖ-ből kivált „DAÖ” szakadár csoporthoz. Egy kicsit vigyázni kell, hogy az ember ne tévessze össze az osteriát az étteremmel, mert a ligur vendégszeretet csak az osteriában tárul fel ilyen lezser, kötetlen módon.

Amikor megérkeztem, a hely tele volt, csak a „macskaasztal” volt számomra fenntartva. Általában ez rontja a hangulatomat, de itt nem: ínycsiklandó ételillat szállt, és az első tányéron, amely megakadt a szemem, hajszálvékonyra szeletelt császárgomba volt, csak egy kis olívaolajjal és pár parmezánforgáccsal kiegészítve.

Amúgy is csak pár napi ajánlat volt, amit a szakács krétával írt fel egy táblára, és leltem örömömet egy szardellás Capresében, vastag bazsalikomos krémben, a császárgombában, ami beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és egy vastag genovai diómártásos tésztában.

Amikor a Via Fiumén sétáltam vissza Recco vasútállomására, a többé-kevésbé kiszáradt folyómeder mentén, hirtelen az volt az érzésem, hogy valaki figyel. Körbenéztem, és megláttam a Renault taxit, amely lépésben kullogott mögöttem pár méterrel, és amelynek sofőrje most, amikor találkozott a tekintetünk, rendkívül csodálkozó, nem, inkább kifejezetten örvendező arcot vágott. Micsoda véletlen! Nem akarok-e beszállni és vele visszamenni Camogliba, micsoda meglepetés, ilyesmi még sosem történt vele…

Felsóhajtottam és beszálltam.

Amikor másnap a nap nem igazán tudta, merre is induljon, elterveztem a San Fruttuoso-i túrát. Nem hátsó gondolatok nélkül: ha elég korán érnék oda, talán a Cantinában, a kis fogadóban az öböl legvégén, bekaphatnék egy kis harapnivalót.

San Fruttuoso egy kolostorkomplexum a Portofino-félsziget déli partján. Ide autó nem jár. San Fruttuosót csak gyalog vagy hajóval lehet elérni. A kolostor alapítása a 10. századra nyúlik vissza. Több mint ezer év vallásosság után a hely profanizálódása azonban rohamléptekben haladt előre. A bencés apátság és a Torre Doria, a kolostor melletti impozáns őrtorony ma már szívesen látott díszlet a kirándulóknak, akik itt úsznak és pancsolnak, napoznak, és fagylalttal meg Fantával táplálkoznak.

A Monte Portofino megmászását, amelynek 610 méteres csúcsa választja el Camoglit San Fruttuosótól, már kora reggel elkezdtem. Először meredek lépcsőkön át, kerteken és olajfaligeteken keresztül felfelé San Roccoig, ahol a mesés cukrászdában vízzel és frissen sült focacciával láttam el magam. Aztán a part menti utat választottam, bár a recepciós figyelmeztetett rá – „meredek, Signore, nagyon, nagyon meredek”, miközben kecses kézmozdulatokkal szakadékokat jelzett –, és élveztem a kilátást a most galambkék Golfo Paradiso felé.

A Portofino-félsziget a második világháborúban német csapatok állomáshelye volt, akik hatalmas bunkerrendszerekbe ásták be magukat, hogy a Genovai-öblöt a szövetséges csapatok után kutassák. Nagy érdeklődéssel vettem szemügyre ezeket a romokat egy órányi gyaloglás után, csakúgy, mint az egyre gyakoribb táblákat: „Vigyázat, meredek. Vigyázat, kitett. Csak tapasztalt hegymászóknak.”

Nem tántorítottak el attól, hogy a csomós fákkal és bokrokkal szegélyezett bozótoson átvezető keskeny ösvényen továbbmenjek, amíg egy olyan sziklás szakaszhoz nem értem, amelyet lánc biztosított. Fölényesen elmosolyodtam: Kinek kell itt biztosítás? Ezt értitek hát „Vigyázat, kitett” alatt? Magamban nevettem, és éppen amikor komolyan azt gondoltam, hogy gyakorlatilag már célban vagyok, és már próbálgattam azt a hangnemet, ahogy a Cantinában frutti di marét és egy korty könnyű fehérbort rendelnék, a szikla előttem hirtelen és meredeken a tengerbe szakadt. Ugyanakkor az ösvény szemlátomást beszűkült, úgyhogy először is megálltam, másodszor gondolkodni kezdtem, és harmadszor az alpesi „nadrágba csináló” teljes természetességével megfordultam és hazamentem.

San Fruttuosóba azért mégis eljutottam, igaz, csak másnap. Ismét a San Roccóba vezető lépcsőkön át, majd átlósan a Portofino Nemzeti Parkon keresztül, kertek, kunyhók és szabadtéri kápolnák mellett elhaladva, áttekintve Santa Margheritára, azokra a falvakra, amelyek diadalmasan ülnek a merész dombok hátán, elhaladva egy-egy túracsoport mellett, végül pedig, a San Fruttuosóba vezető elkerülhetetlen ereszkedésen, ismét egyedül.

Megérkezésem megfelelőképpen diadalmas volt. A tengeren csónakok ringatóztak, csak egy maroknyi család és turista osztozott a strandon. A Cantinában a legszebb asztalt adták nekem jobb oldalt fent, azzal a feltétellel, hogy fél kettőre befejezem az étkezésemet, mert akkor érkezik a jacht Portofinóból néhány speciális vendéggel.

Friss scampit ettem, aztán spaghetti pescatore-t, ligur Vermentinót ittam, és bebeszéltem magamnak, hogy a kikötőmedence mélyén látom a Jézus-szobrot, azt a „Cristo degli abissit”, azaz a „tenger mélyének Krisztusát”, amely 1954 óta áll a tengerfenéken, hogy vigaszt és megváltást nyújtson azoknak az el nem vált lelkeknek, akik a tengerben lelték halálukat.

Vissza Camogliba azért mégis a hajót választottam.

Oké, természetesen Portofinóban is jártam. Santa Margherita Ligure-ban felszálltam a kirándulóhajóra, és izgatott gyerekekkel meg rövidnadrágos angolokkal hagyattam magam az elképesztő félsziget keleti partja mentén, fantáziadús villái mellett abba a kis halászfaluba szállítani, ahol már Friedrich Nietzsche is rendszeresen töltötte a nyarait.

Portofino már régen nem kis halászfalu, hanem az olasz csillogás és gazdagság metaforája. A dombokon árnyékosan és szinte láthatatlanul állnak a milliárdos villák, a híres Hotel Splendidóban olyan vendégek laknak, akiknek egy lakosztály megér napi ezer eurót, a sétányt pedig a szokásos gyanús életmód-márkák osztották fel egymás között.

Amikor megérkeztem, éppen kikötött pár utazócsoport, akiknek a tengerjáró hajója Santa Margherita előtt horgonyzott. Kitűzőt kellett viselniük, amelyen a csoportjuk és annak színe volt feltüntetve, hogy a kikötői séta során is a megfelelő esernyők után tudjanak futni.

Bár ezek nem voltak különleges előjelek, jól éreztem magam Portofinóban. Mint tulajdonképpen mindenhol – de itt különösen –, elég volt pár lépés, hogy az ember elmeneküljön a tömeg elől, és csak pár lépcsőnyit felfelé mászva olyan szegleteket találjon, amelyek szépek és többé-kevésbé üresek voltak. Megtekintettem a Castello Brownt és a közeli művészeti kertet, sokáig néztem egy kis falról a Riviera Ligure-re, és megértettem, hogy Nietzschét itt csókolta meg a múzsa.

Itt ültem, várva, várva – de semmire, Jón és Rosszon túl, hol a fénynek örülve, hol az árnyéknak, egészen csak játék, egész tenger, egész dél, egész idő cél nélkül. Ott, hirtelen, barátnő! Az Egy kettő lett – És Zarathustra elment mellettem…

Most vártam, amíg a tengerjáró hajó összeszedte a kimenőit, aztán a Caffè Excelsiorban megittam egy eszpresszót, és élveztem a szépséget, amely e kis öböl felett sűrűsödik, mint a világ talán egyetlen más helyén sem.

De amikor a hajót választottam San Fruttuosón keresztül Camogli felé, már előre örültem a nyugodt szobámnak a Cenobio dei Dogiban – és annak, hogy többé nem lesz tengerjáró hajó a látómezőmben.

Aztán eljött a péntek, az a péntek, amelyen visszatértem Nandóhoz a La Mela Seccába. Addigra Camoglit és környékét alaposan feltérképeztem. Jól ettem. Különleges tudást halmoztam fel a focaccia al formaggióról. Láttam a napot minden elképzelhető módon lenyugodni (főleg Campari Szódával teli, pompás poharakon keresztül). Megmásztam Camogli lépcsőit: a hely egy olyan meredeken emelkedő lejtőn fekszik, hogy gyakran 50 lépcsőt kell egymás után megtenni, hogy az ember a következő utcai szintre jusson.

És leráztam a taxisofőrt. Ezen a pénteken ugyanis busszal mentem, hogy elérjem a célomat. Tizedannyiba került és nem zötykölődött annyira.

Élveztem az egy kilométeres gyaloglást a buszmegállótól az étteremig. Élveztem a barátságos köszöntést és azt, ahogy céltudatosan a zöld-fehér kockás abroszos asztalhoz vezettek. Élveztem a kilátást Santa Margherita kertjeire, és élveztem a csónakok csillogását, amelyek mélyen lent ringatóztak a tengeren. Aztán élveztem a szalámit és a hámozott fügét, a felülmúlhatatlan Insalata Capresét, a puha crespellét és mindenekelőtt a kristálytiszta Begastit Cinque Terréből.

„Gyere hamarosan újra”, mondta Nando búcsúzóul.

„Esküszöm!”, mondtam.

„Grappa?”, kérdezte Nando.

„Nem, még egyet nem”, mondtam.

„Micsoda meglepetés!”, mondta a taxis, aki hirtelen előlépett a sötétségből. „És micsoda öröm…”

Hotel Cenobio dei Dogi
www.cenobio.de

Trattoria degli Amici
www.trattoriadegliamici.eu

Pasticceria Revello
Via Giuseppe Garibaldi 183,
16032 Camogli

Ristorante da Paolo
www.ristorantedapaolocamogli.com

Antica Osteria del Vastato
Via del Vastato 1, 16036 Recco

La Cantina di San Fruttuoso
www.lacantinasanfruttuoso.it

Caffè Excelsior
www.excelsiorportofino.it

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!