A-La-Carte

A hamis trópusokon (2023/6)

Baráti napok Meranóban.
Plusz egy történelmi kalandozás Graubündenben.


Épp amikor ismét nagyon elégedett voltam azzal az állandó kijelentésemmel, hogy mindenütt a legszebb, Meranó közbejött. A véletlen vezérelt a városba – ha véletlennek számít, hogy egy csodálatos szálloda tulajdonosát egy másik csodálatos szállodában, egészen máshol ismered meg, és ezenkívül a jól értesült személyektől folyamatosan azt hallod, hogy nem vagy teljes ember, ha életedben legalább egyszer nem szálltál meg az Ottmanngutban.

Elnézést, de egy kicsit messziről kell kezdenem. Mielőtt Vorarlbergből – a találkozó Martin Kirchlechnerrel, az Ottmanngut tulajdonosával a schwarzenbergi Hirschenben történt – Dél-Tirolba utazhattam volna, Svájc legkeletibb csücskébe, az Engadin-völgybe vetett a sors. Müstairban, alig néhány percre az olasz határtól, egy egészen elképesztő házban voltam vendég, egy olyan házban, amely olyan hosszú vendéglátási történetet mesél, hogy rég nem éreztem magam ilyen fiatalnak.

A Chasa Chalavaina egy hatalmas épület a Plaz Grond téren, csak néhány lépésre a híres Szent János bencés kolostortól, amely Müstairt az UNESCO világörökség rangjára emelte. Úgy gondolom, hogy a Chalavaina is megérdemelne egy keveset ebből a dicsőségből, de előreszaladtam. A Chalavaina spirituális központja a cirbolyafenyőből ácsolt szoba. Irigyelem azokat, akiknek az az élmény, hogy belépjenek ebbe a szobába, még hátravan. Csak hogy félreértés ne essék, ez nem valami látványos asztalosmunka abban az értelemben, hogy a formatervezéssel megszállottan foglalkozó mesteremberek tobzódtak volna itt dekorációkkal és kacatokkal. Éppen az egyszerűség és a természetesség az, ami lenyűgöző, és ami a szoba karakterét adja, ahol a vacsorát és a reggelit elfogyasztják (de azért nem egyszerre, ne féljetek). Minden deszka a helyén van, a mennyezetet nagy négyzetek tagolják, és a szoba legszebb asztala egy lazán ácsolt ív alatt áll, amelyben mindenféle rekesz és szeglet rejtőzik. Játékkártyák? Pálinkásüvegek? Nem mertem kideríteni.

Az asztalok széleit a vendéglői vendégek generációinak alkarjai koptatták le. Ezt a kopást a vendéglősök a közeli Tessanda szövőgyár keskeny, kézzel szőtt szöveteivel hangsúlyozzák. Néhány szemtelen, valószínűleg vörösbortól ihletett firka hagyott nyomot a fapaneleken, én pedig elégedetten, kissé buta arccal ültem ott, és teljesen elfeledkezve magamról szívtam magamba a környezetet, ittam a sörömet a Bieraria Tschlintől, és eközben még a menü elolvasását is elfelejtettem – egy hiba, ami valóban nem fordul elő velem gyakran.

Eléggé valószínűnek tartom, hogy a rendkívül barátságos pincérnő, egy törzsgárdatag a közeli Dél-Tirolból, mondjuk úgy, furcsának talált. Emlékeztetnie kellett, hogy enni jöttem. A gyenge kezdést azzal kompenzáltam, hogy nagyvonalúan rendeltem, egy stratégia, amely áldásosnak bizonyult, mert Olivier Thialer konyhafőnök ételei kiválóak voltak, egyszerűek, laktatóak és nagyon jól fűszerezettek. Azonban figyelmeztetek mindenkit: ne becsülje alá az adagokat. Az első este, miután előételnek pácolt szaiblinget (tavi pisztrángot), főételnek pedig Capunst ettem, el kellett sétálnom az országhatárig, hogy készen álljak az éjszakai nyugalomra, és ha innám a pálinkát, még ittam volna egyet. Bár be kell vallanom, hogy desszertnek még a túrógombócot is megettem.

Nos, a Chalavaina nem kevesebb, mint 770 éves hagyományra tekint vissza, és feltehetően Svájc legrégebbi szállodája. Fennállt az akut veszélye annak, hogy manapság a Plaz Grond-i szomszédja, a Tschierv mintájára üresen álljon. Jon Fasser, a hosszú ideje tulajdonos, még idős korában is vezette a házat, de az utódlás kérdése tisztázatlan maradt. Ezért a társadalom soraiból kezdeményezés alakult, amely nem akarta elfogadni, hogy a Chalavaina bezárjon. 2021 vége óta a Chasa Chalavaina Alapítvány a tulajdonosa a 18 szobás szállodának, a hihetetlen szobának és a koromtól feketére festett konyhának. A szükséges felújítás során érzékenységről tett tanúbizonyságot azáltal, hogy olyan keveset változtatott, amennyit csak lehetett, de azt történelmi megértéssel és jó ízléssel tette (amit a zürichi ETH-val való együttműködés révén tudományosan is alátámasztottak).

Így a történelmi helyszínen nem egy luxussal tömött, a történelem látszatát ünneplő burok jött létre, hanem egy ház, amelyen leolvasható, mi volt, mi van és mi lesz a szállások lényege. A kis, folyosói WC-s egyágyas szobától a plébános történelmi lakosztályáig, a Plaz Grondra néző terasszal együtt minden megvan, mellesleg több mint elérhető áron, de csak zárójelben. De ha választani akartok: vegyétek birtokba a plébános lakosztályát, abban egy kicsit több az osztályrész és a fényűzés, mint a többi szobában.

A második este egyébként gnocchit ettem mesés őzraguval, és egy Pinot noirt ittam a Bündner Herrschaft régióból, méghozzá a szoba legszebb asztalánál. Az időtlenség lebegő élménye volt egy olyan helyen, ahol az időt eltörölték, legalább néha és legalább egy kicsit. A Müstair-völgyből a Vinschgauon keresztül utaztam tovább Meranóba. Természetesen Meranóban már korábban is jártam néha, de ezúttal belebegtem az aranyszínű ősz közepébe, amely Meranóban azért olyan különleges, mert a kivételesen enyhe klíma nemcsak a meredek szőlőültetvényeket színezi be olyan káprázatosan, hanem a botanikai kontrasztokat is olyan fényesen világítja meg. Merano kertjeiben nemcsak mindenféle gyümölcsfa nő, hanem fenyők, himalájai cédrusok, paratölgyek, olajfák, eukaliptuszok, bambuszfajták és magnóliák, agavék, aloék és fügekaktuszok is. Mediterrán, sőt trópusi növények mutatkoznak kéz a kézben az alpesi flórával.

Ezek közül a legszebb kert az Ottmannguté, az úticélomé. Itt nemcsak a fenyők és a pálmák nyújtják elegáns koronájukat az ég felé, itt számtalan citrusféle nő, és árasztja bódító illatát – olyan bódítót, hogy valóban rá tudom szánni magam, hogy a „bódító” buta szót kiejtsem a számon, sőt, még le is írjam. A pálmák között állnak az asztalok, ahol nyáron a reggelit szervírozzák, és ha szerencsénk van, az itt élő három teknős egyike is megmutatja magát. Az egyiket Helmutnak hívják, a másik kettő nevét elfelejtettem.

A kert hosszanti oldalán található az orangerie (narancsház), amely télikertként is szolgál, valamint a szálloda reggelizőhelyisége, ahol rendszeresen vacsorákat és rendezvényeket is tartanak. A szélesebb oldalon a hatalmas bejárati ajtó, ahol Martin Kirchlechner üdvözöl. Ő az, pontosan, az a férfi, akit a Hirschenben ismertem meg, és aki néhány éve vezeti a házat. Először Martin megmutatja a reggelizőtermet. Amikor az első lépést megtettem belé, egy másodperc tört részéig pánikrohamom lett. Azt hittem, a semmibe lépek, és tizenkétezred másodpercem volt arra, hogy komolyan megijedjek. Amikor Martin rámutatott, hogy nem kell megijednem, magam is rájöttem, hogy itt csak egy üveglap fekszik a pince mélysége felett. Köszönet a figyelmeztetésért, 150-es pulzus.

De gyorsan megnyugodtam, mert a szépségnek, mint ismeretes, van valami nyugtató hatása. És a szépségben ez a hely valóban nem szenved hiányt. A szoba sarkában egy zongora áll, a falakon könyvespolcok és képek, az ablakmélyedésben egy lemezjátszó, számos új bakelit kiadvánnyal, a klasszikus jazzre helyezve a hangsúlyt. „Szabad”, válaszolta Martin arra a kérdésre, hogy a vendégek kezelhetik-e a készüléket, amire azonnal kipróbáltam, milyen hangosra lehet tekerni a berendezést, hogy a magam részéről megijesszem Martint. Ő hűvösen fogadta. Végigvezetett a reggelizőtermen, megmutatta az orangerie-t és mesélt a ház történetéről. Első írásos említése 1290-ből. Átvétel a Kirchlechner család által 1850-ben. Alapos felújítás és kialakítás a mai formájában 2010/11-ben.

Végigsétáltam a házon és ámultam, majdnem azt mondtam: el voltam ragadtatva. Az Ottmanngut a második ház néhány napon belül, amit megismerek, amelyet biztos kézzel vezettek vissza önmagához, anélkül, hogy engedtek volna a kísértésnek, hogy a modern luxus mindenféle válfaját a tető alá tömjék. Az Ottmanngutnak nincs spa-ja, nincs szaunája, nincs tévéje, nincs szobatelefonja, nincsenek távirányítói az ablak sötétítéséhez, semmiféle cicoma. Ehelyett egyszerű szépséget, történelmi tisztaságot, ízlést, atmoszférát és szívvel teli műveltséget kínál. Elégedetten sóhajtottam. „Kérsz inni valamit?”, kérdezte Martin aggódva. „Igen”, mondtam. „Pinot nerót.”

Aztán beszélgettünk még néhány órát, és valamikor visszavonultam a csodálatos szobámba telefon, minibár és tévé nélkül, és amikor a fehér dunyha alatt felébredtem, kinéztem az ablakomon egy olyan jelenetre, amilyet még a nagy Henri Rousseau sem festhetett volna szebben. Előttem egy pálma törzse és levelei, amelyeken táncolt a napfény, és olyan friss voltam, hogy simán eszembe jutott volna ez a sor: „...és dobolja-e az eső az Új-Guinea-i trópusokon a mangóleveleket sebesre...”. De ezt már André Heller elintézte helyettem.

Lementem reggelizni. A reggeli, mint minden az Ottmanngutban, saját rendet követ. Három fogásban szervírozzák, először kenyér, lekvár – az őszibaracklekvár kiváló volt – és sajt, aztán egy édes, majd egy sós fogás. Jól lakottan maradtam ülve, leemeltem egy-két könyvet a szálloda könyvtárából, megtanultam például, hogy Merano évszázadokon át Tirol fővárosa volt (miközben Innsbruck ezt a címet csak 1849 óta viseli), és elgondolkodtam egy kicsit azon a kérdésen, jobb lenne-e nekünk, osztrákoknak, ha Dél-Tirol nem vált volna Olaszország részévé. Következtetés: nekünk talán, Dél-Tirolnak biztosan nem. Aztán újra nekimerészkedtem a lemezjátszónak, feltettem Kenny Burrell egyik albumát, és élveztem az otthonérzést. Ideiglenes otthon, igen, de otthon.

Találkoztam barátokkal. Az Ottmanngutban amúgy is könnyű olyan emberekkel találkozni, akik barátokká válnak, de én azokra a barátokra gondolok, akik már korábban is a barátaim voltak, például Don Alfonzóra, aki saját maga is működtet egy szállodát Paznaunban, és akinek a fia egy rendkívül tehetséges és időközben magasan dekorált szakács, csak annyit árulok el: az ételei védjegye a szaibling tárnicskrémmel. Don Alfonso már meg is hívott vacsorára. Ragaszkodott ahhoz, hogy délről magyarázza el nekem a tiroli konyhát, és ez sikerült is neki. Kaptam egy példásan késsel vágott tatár bifszteket, aztán egy levest varázslatosan légies szalonnás gombóccal, és mivel Don Alfonso úgy érezte, hogy ez lehetetlen, hogy elég legyen egy teljes étkezésre, utána még jött egy disznótoros tál oldalassal, véres és májas hurkával, végül pedig egy gesztenyetorta.

Késő este visszavonultam a szobámba telefon, minibár és tévé nélkül, és egy rövid pillanatra, nevezetesen közvetlenül elalvás előtt, sajnáltam, hogy nincs telefon, amivel megérdeklődhetném, hová rejtették a minibárban a pálinkát. Másnap a kúravárosban tettem meg gyógyító körömet. Végigsétáltam a Passer folyó mentén, amely keresztezi Meranót, megnéztem a Wandelhalle-t, ahol Dél-Tirol legszebb falvai és városai művészileg meg vannak örökítve, átsétáltam a Postahídon, hogy megtekintsem Erzsébet császárné emlékművét, vissza a Kurhaushoz, ahol a hátsó oldalon egy Pur nevű csemegeüzletnek is van néhány asztala, ahol ittam egy kávét, éhes még nem voltam.

Martin kulinárisan felvértezett, tehát tudtam, hol fogok ebédelni. Megnyugtat, ha már délelőtt tudom, hol fogok jóllakni délben. Előtte azonban felmásztam Obermaisba, ahová éppen Merano szépei és gazdagjai települnek be, és meglátogattam a Monocle Shopot, amelyet Tyler Brûlé, az azonos nevű magazin alapítója nyitott, amikor még maga is Obermaisban lakott (időközben továbbköltözött Zürichbe). A Monocle Shopok – és itt főleg a zürichire gondolok – általában olyan helyek, ahol a kiválasztott szép áruk mellé bónuszadag arrogancia is jár, de itt ez pont fordítva van. Linda Egger, a bolt főnöke, olyan barátságos, szerteágazó és érdekes beszélgetésbe vont be, hogy majdnem elkéstem a Mainardótól.

Egy dolgot előrebocsátok: ebben a trattoriában szigorú rend uralkodik. Az a pár, amely néhány perccel utánam, tehát röviddel 14 óra után tolakodott be az ajtón, már semmit sem kapott enni. Én épphogy, és ez nagy szerencse volt. Mert a mai előétel, a Scarole stufate, igazi kinyilatkoztatás volt. Ez egy nápolyi étel, amelyhez az endíviát szardellával, petrezselyemmel, kapribogyóval, zsemlemorzsával, mazsolával és fenyőmaggal párolják. A Mainardóban fenyőmag helyett diót tettek bele, és az endíviát frissen sült focacciára helyezték. Amikor az első falatot vettem, a kulináris szédülés jól ismert érzése kerített hatalmába, amikor egy pillanatra a hely, az idő, a hangulat és az íz tökéletes módon találkozik.

„Valami nem stimmel?” A pincérnő azt hitte, nem vagyok jól, mert bután vigyorogva bámultam magam elé, mert megpróbáltam végigkísérni az ízek mindazon csodálatos rétegeit, amelyek ebben a szuper-egyszerű ételben benne rejlenek. „Ellenkezőleg”, mondtam. „Túl kevés?”, kérdezte értetlenül, mert láthatóan nem értett – és eltűnt. Tehát megettem két adag Scarole stufatét, amikor jött a tészta, egy aranysárga Carbonara, ami igazán jó volt, de számomra már nem leküzdhető. Amikor a felénél feladtam, a főnökasszony előttem termett, kicsi, de energikus, karjait harciasán a csípőjére támasztva.

„Mindjárt láttam”, mondta. „Mit?”, kérdeztem bizonytalanul. „Hogy nem fogod megenni.” Bóknak vettem, és harcolnom kellett vele azért, hogy a nem teljesen elfogyasztott spagettiért fizethessek. Amikor később a folyóparti sétányon egy Darling nevű kávézóban ültem, harmadszor találkoztam aznap Martinnal. „Ez így van”, mondta, „Meranóban óhatatlanul találkozik az ember” – ezúttal Ethel Hoon és Jakob Zeller társaságában, akik éppen csak az Arlbergtől Meranóba költöztek át.

Ittunk kávét és limonádét, és megtudtuk, hogy a pár, amely szeptemberig a lechi látványos Klösterle éttermet vezette, egy év szünetet tart Meranóban, majd Eppanban nyit egy új éttermet. Időközben Jakob és Ethel amerikai partnerekkel egy „Stuzzi” nevű forró szószt dobnak piacra, kaptam egy kóstoló üvegcsét és csak azt mondhatom: tisztelet, itt végre a csípősség és az íz közötti egyensúlyozás nem a lenyűgöző Scoville-érték javára billent el. Este egy üveg Lageder Pinot neróval és Kenny Burrell gitárjával pihentem ki magam az Ottmanngutban.

Másnap Töllből, egy falucskából a Reschen-hágó felé vezető úton, Meranóba gyalogoltam le. Az Algunder Waalweg-en, egy keskeny túraútvonalon, amely régi öntözőcsatornák mentén halad, szőlőültetvényeken és almaültetvényeken keresztül mentem, elhaladva kis árusítóhelyek mellett, ahol gyümölcsöt és levet lehetett venni, csodáltam nemcsak az alpesi pálmákat, hanem az agavékat, datolyaszilva- és kivifákat is. A Tappeinerweg szerpentinjein ereszkedtem le a városközpontba, mert természetesen még egyszer szerettem volna a Mainardóban Scarole stufatét enni, de ti már sejtitek: 14.01 volt, amikor verítékben úszva megérkeztem a bejárati ajtóhoz, és bár a vendéglő még tömve volt, tehát kétségtelenül üzemelt, a konyha már lehúzta a redőnyt. Pár keserű könnyet hullattam, aztán beletörődtem a sorsomba. Végül is, gondoltam, vacsoránál nem kell majd megbánnom, hogy túl sokat ettem ebédre.

Martin a szívemre kötötte a Meteo éttermet estére, és az elég jó tipp volt. Rejtélyesen azt is közölte velem, hogy a főnökasszony „egyéniség”, de hallgatásba burkolózott, amikor pontosítást kértem. Hogy itt ne hozzak létre cliffhangert: Agata Erlacher egyszerűen elég pontosan tudja, mi a jó, és ezt a tudást szűretlenül adja tovább vendégeinek. Így többek között élvezhettem egy kis adag házi tagliatellét 24 órás raguval, egy hússzósszal, amely legalább 24 óráig a tűzhelyen áll, és amelynek az íze, hogy végre egy kicsit patetikus legyek, valóban tökéletes – nem, nem bódító. Utána egy bio-csirkecomb jött, sózott citrommal párolva, az is egészen kiváló volt, és csak a desszert, amely a csokoládé sablékat konstruktívan ötvözte a citrusos ízekkel, esett a hiperkreativitás kategóriájába. A borok, amelyeket Agata az ételekhez társított, szokatlanok, de ízletesek voltak; és az Ottmanngutból hozott barátaim tányérján is csak örömtelire láttam, párolt paprika, fűszeres karfiol, tészta paradicsommal és kecskesajttal.

Amikor később átsétáltunk a városon, szemügyre vettük a árkádokat, és nem voltunk teljesen biztosak benne, hogy vajon nem térünk-e be még valahol egy utolsó pohár borra, végül a Via Verdiben kötöttünk ki, ahol egy kolostorépület előtt egy feszület áll. Ez Martin Kirchlechner (becslés szerint) ük-ük-ük-nagyapjának emlékének van szentelve, aki 1866-ban választotta ezt a helyet, hogy megkezdje mennybemenetelét. Még üldögéltünk egy kicsit az Ottmanngut hűvös kertjében, ittunk még egy kortyot a lemezjátszó Blue Note hangjaira – és igen, természetesen megint megijedtem a padlón lévő lyuktól. De nem nagyon.

Később a szobámban feljegyeztem, mit mondhatok erről a mesés helyről a megélt gyakorlat alapján: „Ez egy olyan szálloda, amelyet szinte nem is akar elhagyni az ember, mert olyan mágnesesen hívogat a maradásra. A tulajdonos és a személyzet személyre szabott barátságossággal rendelkezik. Az Ottmanngut soft power-je kiemelkedő, de ez nem akarja elbeszélni a ház szépségét. Van benne valami arisztokratikus, de minden arrogancia nélkül, és a múlt és jelen játékában pontosan a megfelelő hangot találja el.” Aztán elalszom, hogy Henri Rousseau festményében ébredjek frissen. —

Címek

Chasa Chalavaina
www.hotelchalavaina.ch

Ottmanngut
ottmanngut.it

Pur
pursuedtirol.com

Mainardo
Meinhardstraße 19 39012 Meran
T +39/345/157 54 12

Café Darling
cafedarling.business.site

Meteo
cometometeobaby.it

Chasa Chalavaina: 770 év történelem és szállodai hagyomány, hozzá nagyon is mai ételek Oliver Thialertől (lent)
© Rufino Emmenegger
© Mayk Wendt
© Mayk Wendt
Az Ottmanngut kertjében alpesi és mediterrán növények nőnek trópusiak mellett. Számtalan citrusfa illatozik bódítóan, és három teknős is él itt.
© Rene Riller
Az Ottmanngut: festői természeti környezet és egy reggeli (lent), amelyet három fogásban szervíroznak, és ideális esetben a kertben fogyasztanak el – pálmák alatt
© Katharina Maria Zimmermann
© Cornelius Klimt
Merano: városkép folyóval, Alpokkal és pálmákkal, aranyszínű őszi fénybe mártva
© Shutterstock

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!