A-La-Carte

Belsőség-élvezet (2013/4)

Minden csak beállítás kérdése, véli a szerző, aki előbb önmagát, majd a belsőségek iránti ellenszenvét győzi le.


Szöveg: Thomas Glavinic Fotók: Ingo Pertramer

2013. október 7.
Nehéz fejjel állok a Gut Purbach konyhájában, és épp egy herét vágok fel. Korábban sosem csináltam még ilyesmit, és hogy most mégis megteszem, barátom, Ingo Pertramer gúnyos nevetésétől kísérve, az kizárólag Thomas Maurernek köszönhető. Maurer a hibás. Maurer már gyakran volt hibás, de ennyire még sosem. Délelőtt tíz óra van, kiveszem a vaddisznóherét a zacskójából, és elképzelem, hogy ez nem a vaddisznó heréje, hanem Thomas Maureré.

Valamikor 2009-ben:
Meghívást kapok Thomas Maurerhez vacsorára. Egy gigantikus lakoma reményében napokig koplalok előtte, hiszen főzőtudományát dicsérik. Borismeretét szintén dicsérik, mesés borokat szolgál fel, éppen ezért a főzőtudományáról nem tudok sokat mondani. Tudom, hogy az étel mindig jó volt, de közben az agyamat, különösen azt a területet, ahol az emlékezőképesség lakozik, nehéz vörösborokkal támadták, így nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz az étel ma.

Először is nincs semmi, mert az ember egy totális káosz. Csak többórás késéssel ülteti Maurer az asztalhoz vendégeit, és megállapítom: a szörnyeteg vargányás borjúmirigy-lasagnét tálalt fel nekünk.

Most önök közül a legtöbben csettintenek a nyelvükkel, ó, á, borjúmirigy-lasagne, mhm, milyen csodálatos, és hozzá vargánya, igazi ínyencfalat, de nekem ezek a szavak nem jönnek a számra, mert: Utálom a csőben sült ételeket. Irtózom a gombától. És. Nem. Eszem. Belsőséget.

Hármas találat, kábultan bólintok a tányérom felett, iszonyattal szemlélem, mit lapátolnak rá, és udvariasságból még eszem is belőle egy keveset, de amikor elönt a teljes borzalom (hamarosan), félreteszem a villát, kinyitom a következő üveg bort, és rendelek egy pizzát.

2013. szeptember eleje:
Thomas Maurer telefonál. Időpont-egyeztetési okokból nem tudja befejezni a novemberi történetét az A la Carte magazinnak, beugranék-e helyette. Persze, mondom, miről van szó? Képmutató módon elmagyarázza, hogy óriási örömöm telne benne, egy különlegességekre szakosodott étteremben való kóstolóról lenne szó. Hogy milyen különlegességekről van szó, azt elhallgatja. Igent mondok.

2013. október 6.:
Egy barátommal, Ingo Pertramer fotóssal, aki még a medjugorjei zarándokhelyre is elkísért, és akit a folyamatosan imádkozó fundamentalistákon kívül semmi sem tud megingatni, megállunk Schützenben az Eselböckéknél. A Taubenkobel, illetve a Greißlerei számomra Sepp Schellhorn Seehofja mellett a legközelebb áll ahhoz, ami az életálom, egy tengerparti ház egy kis halas kocsmával, bár sehol a közelben nincs tenger. Ingo épp egy lukulluszi gyermeklakomáról érkezett, és nem tud enni. Én tudok, sokat eszem, előre eszem, mert időközben tudom, mibe vágtam bele. A Gut Purbach egy belsőségekre szakosodott étterem, Ingo Pertramer pedig nyerít a nevetéstől, még le is fotóz abban a pillanatban, amikor közli velem a hírt. Sápadtan ülök a Greißlereiben, sorra tömöm magamba a tortákat, és hallgatom Walter Eselböcköt és Ingót, akik a húsfogyasztásról szakmázgatnak. Ingo határozottan azt az álláspontot képviseli, hogy ha már levágunk egy állatot, akkor az egész állatot meg kell enni, nem csak a filét. Elgondolkodom azon, hogy ha levágnánk Thomas Maurert, akkor szintén az egész Thomas Maurert fel kellene használni, és eljátszom a gondolattal, milyen lenne beszállni a nemzetközi szervkereskedelembe, és a zseniális osztrák kabarettistát darabokban szétszedve kiküldeni a világba.

2013. október 6., este:
Megérkezünk Purbachba, és Max Stiegl, az étterem séfje fogad bennünket kellemesen nyugodt barátsággal. A belsőségkóstoló csak másnapra van ütemezve, ma este láthatóan borokat kellene kóstolni, mert leül hozzánk, és három üveg bort hozat. Eredetileg nem akartam inni, de a borok szenzációsan jók, és ennek megfelelően alakul az este. Beszélgetni kezdünk. Ingo és én megtudjuk, hogy az elkövetkező hetekben a településen disznótor lesz, és örülök, mert ezt a gyönyörű szót még sosem hallottam. Disznótor! Lelki szemeim előtt nagy táncoló disznók jelennek meg, a háttérben tábortüzeket látni, és embereket kaszákkal és sörösüvegekkel.

Már a negyedik üvegnél tartunk, amikor, ki tudja miért, a szomszéd asztalnál ülő négy szépséggel találjuk magunkat élénk csevegés közben, és az ötödik üvegnél legalább ketten közülük a mi asztalunknál ülnek. Még nem nyitottuk ki a hatodik üveget, amikor egyikük énekelni kezd. Azt hiszem, az Ave Mariát énekli. Megpróbálom felgyújtani, de vagy a nő egyszerűen nem ég, vagy Ingo mindig elfújja a lángot. Közben Max felvilágosít a belsőségkonyha finomságairól, és az irtózatom fokozatosan egyfajta érdeklődő szkepticizmussá szelídül. Lehetségesnek tartom, hogy túlélem a másnapot. Az ember úgy tűnik, tényleg tudja, mit csinál, nem csak úgy beledobálja a belsőségeket egy fazékba és kavargatja, tényleg gondolkodik közben.

2013. október 7., reggel:
Ott állok, a herékkel és a késsel a kezemben, és azon tűnődöm, vajon valóságos-e ez az egész. A mellettem nyugodtan magyarázó Max, a vigyorogva fotózó Ingo előttem, az, ami a kezemben van. A zsákból kibuggyanó vaddisznóhere, Thomas Maurer. A belső udvarra nyíló ajtó nyitva áll, hűvös van, és ez a here nem az első darab belsőség, amit ma meg fogok enni. Néhány perccel ezelőtt nyers szívet ettem, nyers szívet csiliolajban, és különös módon kiváló íze volt. Meglepődtem. A belsőség nem árt nekem. Nem gonosz. Bár ez a szív ideális volt számomra: nem szeretem a zsírt. Gyerekkoromban a szüleim azt mesélték, Elvis Presley szívzsírosodásban halt meg, és az itt elfogyasztott szív egyértelműen nem Elvis Presleyé volt. Mindenesetre: a szív finom volt, természetesen főleg a szenzációs pác miatt.

Páccal folytatjuk. Mialatt egy tehén tőgye fő egy nagy fazék vízben, és egy őzagy párolódik tejben, Max csirkemuzslákat és -szíveket süt, és hozzáadja a következő szenzációs pácot. Ha valaki pár nappal ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy hamarosan csirkemuzslát és csirkeszívet fogok enni, bolondnak néztem volna, végül is nem vagyok klingon, de időközben a bizalmatlanságom csökkent. És valóban: ennek is jó íze van. Szóval a pácnak. Hogy gyomrot eszem, észre sem veszem. Csak nem szabad rágondolnom.

Időközben az agy világos pasztává főtt szét, amit feketekenyér-szeletekre kenünk. Kicsit kannibálnak érzem magam. Egy agyat szétfőzni és kenyérre kenni! Barbárság! Bár érdekes barbárság. Max még fűszerezi a pasztát, és megállapítom, hogy nem látok nagy különbséget egy szokványos zsíros kenyérhez képest. Ha nem lenne az emlék az agyról, ahogy egy órával ezelőtt kinézett, habozás nélkül tovább enném. Ingo mindenképpen, ő minden egyes ételtől el van ragadtatva, a kóstolással párhuzamosan SMS-ben tartja a szadista Thomas Maurert a fejlődésemről. De ha az a fickó azt hiszi, hogy ez az egész túl sok nekem, akkor tévedett, épp ellenkezőleg, eddig rendkívül elégedett vagyok azzal, amit elém tesznek.

Rágás közben önkéntelenül is az a gondolat jut eszembe, hogy most gondolatokat rágok. Ugyan nem tudunk sokat az őzgondolatokról, de biztosan vannak nekik, különben az agy nem lenne ekkora, amiből az következik, hogy amit rágok, annak valaha gondolatnak kellett lennie. Talán egy kedves emlék az anyai tőgyről? Talán az emlék a virágzó nyári rét illatáról? Talán az ösztön, hogy játsszak a testvérkémmel? Bármi is volt, éppen rágom és lenyelem. Furcsa elképzelés, amiről Ingo a megszállott falatozásában mit sem sejt.
Most a here következik, és ez igazán meghatározó élmény.

Lehet, hogy butaságnak hangzik, de valaki számára, akinek magának is vannak heréi, a gondolat, hogy egy ilyenbe vágjon bele, illetve hogy belevágjon a zsákba és kivegye a herét, nem tisztán élvezet. Jó, lehet, hogy a nők ezt szintén problematikusnak tartják, de a here-tulajdonosoknak ezzel a munkával határozottan nehezebb dolguk van. Úgy segítek magamon, hogy elképzelem, amint Thomas Maurernek ilyen drasztikus módon adom vissza a borjúmirigy-lasagnét, akkor megy.

Mit csinál az ember egy herével? Max apró darabokra vágja és bepanírozza. Panírozott vaddisznóhere. Ezt ritkán ettem még délelőtt tíz órakor, főleg nem súlyos másnaposan. De – ne legyünk szkeptikusak, adjunk esélyt a dolognak.

Néhány perc elteltével aranyszínű darabok hevernek a tányéron, nem is néz ki sokkal másképp, mint egy bécsi szelet, más az íze? Megkóstolom. Igen, más az íze. Könnyű, levegős, és ha nem tudnám, hogy herét eszem, ami valójában kissé megterhel, akkor teljesen el lennék ragadtatva. Tényleg csak a beállításon múlik, azon, ami a fejemben rosszul ketyeg. Úgy értem, a belsőségek vonatkozásában ketyeg rosszul, a fejemben sok minden ketyeg rosszul, és nem mindegyik javítható, de a belsőségekkel szembeni beállítottságom lassan kezd megváltozni.

A következő fogás: borjúpacalsaláta. A kinézetéről sok mindent lehet mondani. Nyers állapotban a tőgy nagyon emlékeztet valamire, amit az abroncsiparban használnak, de miután csíkokra vágták és ismét pácot kapott, bármi lehetne. Megismétlődik az előbbi élmény: a pác – valami lencsével, túl zavarodott vagyok, hogy rákérdezzek – olyan kifinomult, hogy valószínűleg autógumit vagy akár Wettex-törlőkendőt is megennék vele.

Az utolsó fogás: a párolt őznyelv. Itt kudarcot vallok – de kizárólag itt. Amit látok, az számomra túlságosan is emlékeztet egy ismert beszélőszervre, és túl kevéssé olyasmire, amit gond nélkül meg lehet enni, és amikor lenyelem a darabot, a társításaim túl kellemetlenek ahhoz, hogy az ízélményre tudjak koncentrálni.

A konklúzió: elmondhatom, hogy elrontottam Thomas Maurer szórakozását. Nem szeretném azt állítani, hogy mostantól naponta herét és agyat fogok enni, de Maurer azt adhat elém, amit akar, már nem tud megingatni. Bár, nos, vigyáznom kellene, mit mondok. A gombát még mindig nem szeretem. És a tenger gyümölcseit sem. A szadista kabarettista legközelebb biztosan gratinírozott gombás rákkal fogad.

Köszönöm Ingónak, hogy ebben a 24 órában nem lőtte el az összes fotót, amit ellőhetett volna. És köszönöm Max Stieglnek a türelmét és a humorát, és főleg azért, hogy lehetővé tette számomra, hogy számomra új dolgokat érthessek meg.
Cím

Gut Purbach
Hauptgasse 64, 7083 Purbach am Neusiedler See
Tel.: 02683/560 86
www.gutpurbach.at

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!