A-La-Carte

It´s all about texture (2014/2)

Cápauzonok páncélüveg mögött, tengeri uborka gumicukor és egy kantoni tévészakács, aki szerzett már tapasztalatot a linzi húsos kenyérrel (Leberkäse): egy látókörbővítő túra Hongkong szárított tengeri herkentyűk piacán Alvin Leunggal.


Szöveg: Anna Burghardt Fotó: GettyImages

A Chef’s Table-nél pontosan egy hely maradt még szabadon. A váratlanul lezúdult esőtől csatakosan préselődik be az ember a Bo Innovation étteremben egy francia férfi pár és a fal közé. Majd órákon át nézi, ahogy Alvin Leung, a főnök, viszonylag keveset tesz, míg fiatal, főleg férfiakból álló csapata annál többet. Vagy akár mindent. A beszédet leszámítva. Azt ugyanis mégiscsak Alvin vállalja magára, aki Londonban született, Kanadában nőtt fel, és Hongkongban telepedett le többé-kevésbé. A beszédhez ugyanis hozzászokott a Masterchef Canada zsűritagjaként és különféle helyi tévéműsorok protagonistájaként. „Csak havi egy hetet vagyok itt” – mondja később laza büszkeséggel, mintha ez egy étterem számára minőségi jellemző lenne.

Alvin Leung valami olyasmi, mint a hongkongi éttermi szcéna enfant terrible-je.

A hongkongi szigeten található Bo Innovation nem feltétlenül a nagy konyhaművészet fellegvára. Bár Alvin Leung 2014-ben megkapta a harmadik Michelin-csillagot, ez csak ismét bizonyítja, mennyire önkényes a csillagok kiosztása Hongkongban. Pontatlanul főzött, olykor nem tisztán ízesített ételek és elcsépelt molekuláris ötletek, amelyek közül csak egynek van értelme: Leung változata a híres Soup Dumplingnak, egy levessel töltött dim-sum változatnak. Az ő Xiaolongbaója egy belül folyékony molekuláris zselécsepp, amely kizárólag levesből áll. „A legvékonyabb tésztaréteg, amit el tudtunk érni.”

Ennek ellenére a Bo Innovation menüje érdekes élmény (és csak a Chef’s Table-nél van értelme): azáltal, hogy Alvin Leung a klasszikus kantoni ételeket összetevőire bontja, és új formában, folyamatos beszélőkéjével kísérve tálalja, a kínai konyhában járatlan vendég betekintést nyer a kantoni konyha alapvető összetevőibe. Ez nagyrészt egy párhuzamos univerzum. És bár Alvin Leung talán nem zseniális szakács, moderálni és a Kínával ismerkedők helyzetébe beleélni magát azt tudja. Így szövi a Chef’s Table-nél az est folyamán számos szálon a saját és a hagyományos ételei közötti kapcsolatot. Például amikor amuse-bouche-ként egy papírzacskóban tálalt miniatűr változatot kínál a tojástartó formájú hongkongi ostyából, abból a street foodból, amiért a városban néha hosszasan sorba állnak. „Honnan jössz?” – kérdezi. „Ausztria, ott már háromszor jártam. Hangar-7. És Linzben is. Nem egy étkezésre való hely, ott csak Hitler van. Majd máskor elmesélem.” És megy tovább a menü. A Lap Mei Fan kínai kolbászból Alvin Leung fagylaltot készít (amitől az ember hamar betelhet), és magas alkoholtartalmú rózsaborral flambírozza, hogy megmutassa a kolbász egyik központi alapanyagát. A híres Eight Treasure Tea-t Leung szétszedi, és nyolc petit fourt szolgál fel, mindegyik a tea egy-egy összetevőjéből: például ginzeng, goji bogyó, krizantémvirág.

A legérdekesebb – mert annyira idegen –, az egész menün végighúzódó szárított hozzávalók, és az ember egyre figyelmesebb lesz. Vannak például szárított mandarin-héjak, amelyeket Alvin Leung nyers sonkával és szárított gombákkal együtt használ halízesítőként (és az ember azonnal visszarepül az iskolapadba, amikor ősszel az osztályban, az asztal alatti fiókban száradtak a mandarin-héjak, azokról a gyümölcsökről, amelyeket kamaszkori állandó éhségükben óra közben titokban ettek). „A mandarin-héj nagyon drága lehet, ha érett; ez itt 24 éves.” A Torót, a tonhal hasrészét, vermicellivel, fekete szarvasgombával – „kizárólag Perigord” – és szárított garnélarák porával tálalják. A por meglepő módon szarvasgomba ízű, jegyezzük meg. „Rengeteg természetes kínai umamink van” – mondja Alvin. „A legtöbb a szárított tengeri herkentyűkben.” A szárított garnélaráknak viszont mindig van egy negatív mellékíze. „Hogy izoláljam az umamit, a garnélarákból és az olajból infúziót készítettem. A narancssárga olajnak így már csak umami íze van.”

A mandarinokat és a garnélarákokat a szárított tengeri herkentyűk piacán lehet beszerezni – informál Alvin Leung, és mesél tovább. Szárított halhólyagokról, amelyekből egy darab annyiba kerül, mint egy autó – egy német, nem egy koreai. Cápauzonokról páncélüveg mögött, szárított tengeri uborkák tucatnyi kategóriájáról. Különböző tisztaságú madárfészkekről, majdnem mint a gyémántoknál, csikóhalakról, lapos teknőspáncélokról és napon szárított gyíkokból készült virágcsokrokról. „Találkozhatnánk ott szombat délben” – veti fel Alvin Leung valamikor, amikor közép-európai beszélgetőpartnere hitetlenkedő szemei már akkorára nőttek, mint egy japán manga-cica szemei.

Szombat délben Alvin vizes hajjal érkezik (ezúttal nem az eső miatt) a találkozóhelyre. „Taxival megyünk.” A sofőrnek kemény hangon parancsolja meg a Des Voeux Road West utcát. E széles út mentén egyik szárított tengeri herkentyű bolt a másik után sorakozik. Alvin több bolt tulajdonosát is ismeri, akik ezért kivételesen engedélyezik a fotózást. „Csak azokat a cápauzonokat ott túl ne fényképezd” – mondja az első üzletben. Azok a cápauzonok ott hatalmasok, és biztonsági üveg mögött tartják őket. A pult mögött tanúsítványok lógszanak arról, hogy az ember megbízható kereskedővel áll szemben, aki nem árul hamisítványokat.
A Des Voeux Road West nem feltétlenül néz ki úgy, mint a Bahnhofstrasse vagy az Ötödik sugárút. A külsőre jelentéktelen üzletekben azonban hihetetlen értékű áruk vannak, a világ legdrágább élelmiszerei közül valók. Alvin egy másik üzletbe irányít, célirányosan a hátsó falhoz tart, és egy borostyánszínű, ovális dologra mutat, fóliába csomagolva, piros szalaggal díszítve. „Egy szárított halhólyag. 380 000 hongkongi dollár.” Átszámítva körülbelül 36 000 euró. Nem vicc? „Nem vicc. Minél öregebb a hal, annál sötétebbek és drágábbak. Minél nagyobb a hal, annál drágább – és szintén sötétebb, mert vastagabb.” A kínaiak – a gazdag kínaiak – akkor eszik, amikor betegek, amikor az immunrendszerük kibillent az egyensúlyából. Mivel az úszóhólyag egyensúlyban tartja a halat, állítólag az embereket is vissza kell billentenie az egyensúlyba.

Szintén nem olcsók a híres madárfészkek, mint az influenzamaszkok, egymásba halmozva. Szájmaszkot némelyik eladó is hord. Klasszikus kantoni éttermekben, mint a Shun Tun Lok vagy a Spring Moon, tálalnak madárfészket, például tojással sütve, az adag 600 hongkongi dollárba kerül. A madárfészek állítólag különösen jó a nőknek, a sok kollagén miatt. Semmilyen ízük sincs. „Fecskenyál” – próbálja Alvin Leung egyáltalán nem szépíteni a dolgot. „Tiszta fecskenyál, nincsenek benne gallyak vagy ilyesmi. Minél tisztább, annál drágább.” Egyes madárfészkek erősen narancssárgák, mások majdnem fehérek. Alvin rezzenéstelenül azt állítja, akkor narancssárgák, ha vér volt a fecskenyálban. Köszönjük, át térhetünk már valami gusztusosabbra?

Elhagyjuk a negyed főutcáját, elhaladunk egy apró nyers sonka stand mellett, „ezt csak ízesítésre használják, például levesalaphoz, túl sós az evéshez”, és a kisebb, kissé lepusztultabb üzleteket vesszük célba a hátsó utcákban. Itt egyre inkább szárított élelmiszereket is árusítanak, mint dióféléket, gyógynövényeket, rózsaszirmokat és gombákat, alacsonyabb értékű árukat. „Egy szarvaspénisz” – mondja hirtelen Alvin. Ha már gusztusos témánál tartunk. A hátsó utcákban találjuk a beharangozott szárított gyíkokat is, lelapítva, mint a madárijesztőket botokra rögzítve, és virágcsokorként bemutatva. Látunk teknőspáncélokat és csikóhalakat, mindet szárítva. És mindet csak orvosságnak szánva, nyugtat meg Alvin. A parkoló autók között a napon nagy, lapos bambusztálcák fekszenek tengeri uborkákkal vagy gyógynövényekkel, „utószárításhoz, ha valami nedvessé vált”. Hagyományosan a szárított tengeri herkentyűk piacára szánt élelmiszereket a napon szárítják, de mára a folyamatot gépekkel gyorsítják.

Visszatérve a Des Voeux Road Westre, még több szárított tengeri herkentyűket kínáló butikot látogatunk meg. Biztonsági személyzetet itt nem találni, pedig egy halhólyag akár többe is kerülhet, mint egy svájci karóra Hongkong luxusutcáin. A kínálat a főutca összes üzletében többé-kevésbé megegyezik: szárított halhólyagok, halgyomrok, kalmár, minden fehér, illetve borostyánszínű. És sorban a fésűkagylók. Rétegről rétegre pontosan nagy üvegekbe rakva várják itt különböző méretekben a vásárlókat. A töröttek még megfizethetőek. „Minél épebb, annál drágább. Például akkor van szükség egészre, ha a téli dinnye szelet közepébe akarják tálalni. Klasszikus, a zöldség szálas, a fésűkagyló szintén az.” Aha, párhuzamos textúra, jegyezné meg egy konyhaelméleti szakember. A szárított fésűkagylót mindig beáztatják, és többek között levesekhez vagy dim-sum mártogatósként használják, mint például a Spring Moonban az isteni háziszószhoz. Tiszta umami, emlékszik az ember. „Az összes szárított fésűkagyló itt Japánból származik” – mondja Alvin –, „Hokkaido fésűkagylók”. Szálasak a skót vagy francia fésűkagylókhoz képest. „Mi nem szeretjük az önök európai fésűkagylóit, azzal a sima, szál nélküli textúrával. A Nomában lefagyasztják a tenger gyümölcseit, hogy lágyabbá tegyék az állagot. Mi, kínaiak éppen ezt nem szeretjük. Mi ellenállást akarunk.” És akkor Alvin mond egy mondatot, amit itt, a szárított tengeri herkentyűk negyedében még nagyon sokszor megismétel: „It’s all about texture.”

Főleg a szárított tengeri uborkáknál, amelyek a legkülönfélébb formátumokban és színekben léteznek. Némelyik úgy néz ki, mint a páros szalámi, mások, mint a tüskés és foltos csemegeuborka. Be kell áztatni őket, „de tudni kell, hogyan”, akkor aztán elképzelhetetlen méretűre dagadnak. „A tengeri uborkának egyáltalán nincs íze. It’s all about texture.” És Alvin egyenesen ingerült lesz, mert az anyanyelvi angolsága ellenére nem jut eszébe, hogyan írja le a beáztatott tengeri uborka textúráját. „Kicsit olyan, mint a gumicukor. Csak íz nélkül. It’s all about texture.”

Alvin Leung 2011-ben vendégszakács volt a Hangar-7-ben. A szakácsok egy hetet töltöttek nála Hongkongban, mindent meg kellett kóstolniuk, és Alvin elmagyarázta nekik, mi a lényeg a kantoni konyhában. „Texture, texture, texture. Gyakran fontosabb, mint az íz. Gondolj egy cápauszonyra, amely a kollagénjével testessé teszi a levest, és magának is érdekes textúrája van.” Valóban, a cápauszony-leves az előző napon a Sun Tung Lokban, egy amúgy teljesen túlértékelt kétcsillagos étteremben egy közepes bevásárlóközpontban, a textúrából élt. A zselészerű levesben a puha-szálas uszonytömeg mellett téli dinnye is volt, szintén puhaszálas és világos, emellett gombócosan alvadt tojásfehérje, ami úgy nézett ki, mint az ólomöntés eredménye.

Ha már fémnél tartunk: hogy is volt azzal a linzi dologgal, Mr. Leung? „Ja, igen. Linzben – valami fesztivál, Eckart Witzigmann is ott volt – egy kínai étteremben főztem. Nem volt tányérmelengető, cserébe két vietnámi, akik nem beszéltek angolul. Négy napot voltam Linzben, a pokol volt. Ausztriában nincs angol nyelvű tévéjük, nem volt mit tenni, csak mindenhol a húsos kenyerüket (Leberkäse) lehetett enni. Aztán még ott volt a vulkánkitörés, az az Eyja... akármi, nem tudtam elmenni. A kínai vendéglős akkor a szállodai szobámat sem akarta tovább fizetni.” Alvin szünetet tart, és mérlegelő tekintettel néz rám, mintha ki akarná deríteni, hogy ez a fajta vendégszeretet Ausztriában normális-e. „Aztán vonatra szálltam Frankfurt felé, és végig kellett állnom az utat. Linz-Frankfurt állva! Frankfurtban két további napig voltam fogoly. Aztán béreltem 2000 euróért egy autót, azzal elmentem Calais-ig, majd Londonba. Nincsenek jó emlékeim Linzről.”

Amit Alvin Leung szintén nem szeret: a párolt pak choi, amelyet a szárított tengeri herkentyűk túra után szolgálnak fel neki ebédre a Western Marketben, egykori vásárcsarnokban. A pak choit tipikusan mélybarna színűre párolt szárított abalone-nal tálalják, a szintén barna, ragacsos libalábak mellé. „Mondtam már, hogy utálom a pak choit? Szálak vízzel és színnel körülötte.” Az abalone-t Kanadában tenyésztik, Koreában és Japánban vadon élő is van, meséli Alvin Leung. „Fukushima óta a legtöbb Koreából jön, a 2011 előtti japánok pedig sokkal drágábbak.” És azt ajánlja: „Ne vedd meg. Nem tudod, mit kezdj vele. Komplikáltan be kell áztatni, így meg úgy forró, állandóan vizet cserélni. Ízlik az abalone? Tudtam, látod, csak a kínaiak értik ezt. It’s all about texture.”

Bo Innovation

60 Johnston Rd, Hongkong
Tel.: +852 2850 83 71
www.boinnovation.com

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!