Jobb dolgokat találni a kevésbé jóknál egyfajta privát hóbort volt. Eddig.
Tisztelt A-la-Carte-olvasóközönség, szégyelljék magukat. Mind az A-la-Carte-olvasásért, mind úgy általában.
Legalábbis, ha a legújabb divatos téma, amit épp a média faluján keresztülhajtanak, nem lenne már eleve lejárt lemez, és nem várna a retro-feltámadására úgy egy-két évtized múlva. Szó van a food-visszacsapásról (food-backlash).
A sajtó nemrég egy egész vasárnapi oldalt szentelt egy bizonyos Steven Poole-nak, akinek a „You aren’t what you eat” című könyve láthatóan épp levette a lábáról a brit szigetek életmód-szerkesztőségeit.
A sokkolóan ellentmondásos (helyhiány miatt itt kissé rövidített) tézis: „Ugyan már, ne csináljatok problémát az evésből és az ivásból, mármint hé, ez valahogy teljesen túl van értékelve, és amúgy is csak azoknak való, akik valamivel fel akarnak vágni. A lényeg, hogy jól lakjunk, nem?”
Úgy tűnik, mégiscsak van igény ilyesmit olvasni. Az újév környékén kísértett a közösségi hálókon egy – reméljük: fiktív – nyílt levél is a német újságírótól, Hilmar Klutétól, amelyben egy remélhetőleg szintén fiktív barátját korholja durván előre, hogy ő, a barát, szilveszterkor semmiképp se szolgáljon fel neki, azaz Kluténak, gondosan elkészített ételeket, precízen kiválasztott alapanyagokból, vagy ha mégis, akkor az Isten szerelmére, fogja be a száját, és ne beszéljen az ételről. Vagy még inkább a borról!
Hogy Klute azt már nyomasztónak érzi, amikor a háziasszony azt mondja: „Borilag lassan átlépünk Franciaországból Olaszországba”, azt viszont annak jeleként is lehet értékelni, hogy még sosem volt meghívva igazi élvezeti cikk-őrültekhez; valószínűleg mindkét fél javára.
De míg Klute csak kiengedi a fásultságát (és lehet, hogy az ilyen új-német-polgári „ma-nagyon-finomat-főzünk-a-vendégeinknek” estének megvannak a maga Loriot-szerű vonásai), addig a már említett Steven Poole rögtön a nagy, feuilleton-kompatibilis elméleti kalapácsot suhogtatja: Mivel mindig nagy hatása van, ha azokra, akiket hülyének akarunk láttatni, ráaggatunk valamilyen „-izmust”, hirtelen mindenki, akinek nem mindegy, mit, hogyan és milyen forrásból fogyaszt, „foodistává” válik. És kire hasonlít egy ilyen foodista? Idézzük Poole urat: „A foodistáknak, a rasszistáknak és a szexistáknak van egy közös vonásuk: a világot teljes egészében megszállottságuk szemüvegén keresztül látják, ebben az esetben éppen az evésen keresztül.”
Természetesen a modellvasutasok, onkológusok és óvodapedagógusok jelentette totális fenyegetés figyelmen kívül marad, de a foodizmus sem leányálom, ha komolyan vesszük. Vajon nem hajszálra ugyanaz-e a környezetszennyező specialitások, mint a gyári sertés vagy a futószalagos csirke mellőzése, mint a pincérnő seggére csapni és a borravalót a dekoltázsába tömni? Nem ugyanaz a tompa, izzadt kispolgáriság rejlik-e abban a próbálkozásban, hogy az ember rendes vacsorát készítsen szeretteinek félkész termékek nélkül, mint ami máskor csak egy jó kis zsidózós viccben érhető tetten hasonló társaságban?
Jamie Oliver nem a jelenkor Pol Potja?
És érdemes-e egyáltalán felhúzni magunkat ilyen marhaságokon?
Éppenséggel nem.
A népi bölcsesség ilyen esetben azt tanácsolja: Még csak ne is ignoráld.
Bár: Azok az emberek is, akik – akár kényszeresen eredeti dacból, akár természetes hagyomány-bestialitásból – azon a tézisen csüngenek, hogy az egészséges pofon még sosem ártott senkinek, arra csábítanak, hogy így válaszoljunk: „Az ön esetében ez igaz lehet, ha szeretné, szívesen lekeverek egyet.”
Talán az ilyen embereknek, akik komolyan sajnálkoznak azon, hogy ez a zavaró figyelem és részvét a buta evés iránt teljesen aránytalan, egyszerűen meg kellene tenni azt a szívességet, hogy az ételt az emésztőrendszerük megkerülésével a vécébe öntjük. Aztán egy kocka margarint teszünk az asztalra. Az éhség ellen.