Szöveg: Florian Holzer · Fotók: stockfood, apa picturedesk
Néha betér valaki a bécsi Juridicum mögött található kis étterembe, az a Barracába, és elmeséli, „hogy evett ott Portugáliában egy elmondhatatlanul borzalmas halat“. Lucinda Vinhó Tavares elmosolyodik. „Annak akkor Açorda de Bacalhau-t szolgálok fel“, egy kenyérlevest hal alaplével, szálakra szedett tőkehallal és zöld korianderrel, „ilyenkor mindig nagy a lelkesedés, és senki sem akarja elhinni, mit evett, amikor elárulom neki.“
A tőkehalat vagy szereti az ember, vagy utálja. Bár ez a szárított hal esetében sok más élelmiszerrel is így van, Ausztriában még egy harmadik lelkiállapot is társul hozzá, mégpedig a tájékozatlanság – egyszerűen szinte senki sem ismeri itt. Az a Barraca számára ez viszonylag kis probléma, hiszen aki ide betér enni, az nemcsak számít a tőkehalra, hanem valószínűleg kifejezetten keresi is. „Vannak olyan esték, amikor csak Bacalhau-t adunk el“ – mondja Lucinda Vinhó Tavares, méghozzá a tipikus „tőkehalas országokból“ érkezőknek: spanyoloknak, portugáloknak, olaszoknak, horvátoknak, braziloknak és franciáknak, „de az osztrákoknak is, mert őket már kicsit kiképeztem“.
A tőkehal a hal tartósításának egyik legrégebbi és legegyszerűbb módja: a tőkehalat lefejezik, kibelezik, majd két-három hónapig gerendaszerű állványokon, Norvégia hideg, friss levegőjén – vagy bárhol, ahol ehhez megvannak az éghajlati feltételek – szárítják, vagy a portugál hagyományoknak megfelelően előbb sózzák, majd szárítják. Az így kezelt hal egy inkább merev tisztítórongyra emlékeztető, határozottan jellegzetes illatú szárított fehérjévé válik, amelyet barátságos körülírással diós-dohányosnak lehetne nevezni. Szárazon tárolva szinte korlátlan ideig eláll, ezért a korábbi időkben egyszerre segített át a nehéz időkön, és volt tartalék a különleges alkalmakra. Amikor a 15. században az emberek nekivágtak, hogy vitorlás hajókkal lassan és bizonytalanul felfedezzék, meghódítsák és körbehajózzák a világot, a szakácsok előszeretettel nyúltak ehhez a viszonylag egyszerű hal-konzervhez. Azokban az országokban pedig, ahol a felfedezést, a hódítást és a körülhajózást nagy aprólékossággal űzték, a szárított hal még a kulináris kulturális örökség részévé is vált. Nem utolsósorban azért, mert a szárazföldön sem volt mindig aratóünnep, és jól jött, ha volt valami finomság az éléskamrában, amikor kint tombolt a hóvihar. Nem csoda tehát, hogy a tőkehal sok országban karácsonyi klasszikussá vált, vagy más ünnepekre (pünkösd, húsvét) tartogatták.
Portugáliában a Bacalhau bizonyos szempontból nemzeti ételnek számít. A számos atlanti kikötő a kimeríthetetlen halállomány idején garantálta a tőkehal, mint alapanyag zavartalan ellátását. Portugáliában kialakult a tőkehal-készítők, a Bacalhoeiros szakmája, akik a szárítás művészetét nemcsak a tőkehalnál alkalmazták, hanem tonhalnál, polipnál és lepényhalnál is, és hagytak még sok mindent kiszáradni, „de a győztes a tőkehal lett, az maradt meg“.
„Ennek ellenére a Bacalhau mindig valami különleges maradt“ – számol be Lucinda Vinhó Tavares. „Legalább vasárnapnak vagy születésnapnak kell lennie; a tőkehal Portugáliában egy kicsit jobb étel, de sosem olyan, amit az ember ne engedhetne meg magának.“ Ami nem utolsósorban annak köszönhető, hogy a portugálok szigorú és többdimenziós osztályozási rendszerrel rendelkeznek: ez négy alapminőségre kategorizálja a Bacalhau-t, mégpedig „Corrente“ (egy kilóig terjedő filék), „Crescido“ („a kicsit nagyobb“, egy-két kilós darabok), a „Graúdo“ („a felnőtt“, két-három kiló), és végül az „Especial“, több mint három kiló szárazsúly mellett. A nagyobb filék mindig vastagabbak is, és végül ez az, ami számít – magyarázza Lucinda Vinhó Tavares. Kivételt képez az „Especial“, amely ugyan már nem vastagabb, mint a már maximális „Graúdo“ (vízbe áztatott állapotban akár öt centiméter vastagságú filék), de nagyobb és hosszabb, egyszerűen rendkívül szép halak ritka példányai.
Ezeknek a minőségeknek az árai erősen eltérnek: a Corrente olcsó, hat euró kilója, „de kevés van rajta“, a Crescido kicsit drágább, „annak már van egy kis húsa, azt már grillezni is lehetne, de azt még mindenki megengedheti magának“. A Graúdo és az Especial portugál viszonylatban már elég drága, tizenkét-tizenhárom euró kilója, nem mindennapi étel. Ehhez jön még, hogy egész, szép darabok elkészítéséhez csak a Lomo, a vastag filé jöhet szóba, és ez a teljes tőkehalnak legfeljebb az egyharmada. Ezenkívül a halak állapota és színe is befolyásolja az árat – ideális esetben kifogástalan elefántcsontszínű („asa branca“), sárgás, vagy sérülésből eredő sötét foltokkal. „De ez attól függ, mit akarunk vele kezdeni“ – árnyalja a képet Vinhó Tavares asszony. Leves készítéséhez vagy sült tőkehal-golyókhoz lehet Corrente-t, széldarabokat, nyesedéket vagy színeiben nem olyan megfelelő árut is használni, de grillezéshez csak a csúcsminőség jó.
Ő maga közvetlenül Portugáliából, szállítmányozó céggel hozatja az árut, csak Aveiróból, Portótól délre származó első osztályú árut, ahol már az anyja is vásárolt. Háromhavonta érkezik egy százkilós szállítmány. „Jól elállna egy évig“ – véli Kurt Aberl konyhafőnök, de a kissé szaftosabb „Graúdo asa branca semiseco“-jának a legjobb ideje az első négy-öt hónapban van. Naponta öt-hat tőkehalétel szerepel az étlapján, „mindig valami grillezett, valami sült és valami különleges, például portóival és chorizóval“. Az Ausztriában élő portugálok körében is ő az az ember, aki táncol a Bacalhau-val. „Az évek során az ember rájön, hogyan is van ez a tőkehallal.“ Bacalhau vénuszkagylóval és garnélával cataplanában, brandade-ként, al pil pil módra vagy grillezve vargányával. De a grillezettet, mondja, csak akkor válasszuk, ha ettünk már Bacalhau-t, és tudjuk, hogy ízlik.
És miért egyáltalán tőkehal, ha ma már olyan könnyen kapni friss tőkehalat csúcsminőségben? „Hát természetesen az íze miatt, ez olyan, mint a nyers disznócomb és a sonka, de ez egyszerűen két különböző dolog, mint a Beatles vagy a Stones.“
A különbség a friss tőkehal és a tőkehal között? „Olyan, mint a bor barrique hordós érlelés nélkül vagy azzal.“
Neno Treseljnek a Cortese éttermében is mindig van készleten Baccalà. Treselj Splitből származik, és ott karácsonykor minden sikátor tőkehalillatú, meséli. Valamikor a 70-es évek végén Milánóban még részt is vett egy tőkehal-versenyen. Ott azt főzte, amit Splitben szívesen készítenek tőkehalból: „Baccalà mantecato“-t, egy az egész mediterrán régióban kedvelt brandade-et, és egy „Brodetto“-t. „Díjat azonban ezzel nem lehetett nyerni“ – emlékszik vissza –, „ott még desszerteket is készítettek tőkehalból.“
Bécsben mégis ő számít a szárított tőkehal specialistájának, „az olasz halkereskedők úgyis mindig hozzánk, horvátokhoz hozzák az árut, mert az olaszok nem tudnak vele mit kezdeni“. Az étlapra mégis ritkán kerül fel, túl nagy a verseny a sokkal népszerűbb halak részéről, nála leginkább a kőhal, túl magas az ár, túl tájékozatlanok a vendégek. Így szárított Lofoten-tőkehalait előételként használja, fűszeres Mantecato-krémet készít belőle, vagy Frika-vá (egyfajta krumplis omlett, szívesen hallal kiegészítve) dolgozza fel. És Splitre gondol, ahol a szakácsok versenyeken ugyan nem varázsolnak desszertet a Baccalà-ból, de kategóriákban mérik össze tudásukat tőkehal, articsóka és lóbab témakörben.
Norvégiában egy tőkehal 2005-ben még a Slow Food Presidio rangját is elérte, méghozzá az ország északi részén fekvő Sørøya szigetről származó, ahol januártól áprilisig a legpompásabb tőkehalat kis csónakokkal, a part közelében, hagyományosan zsinórral fogják, és mélyhűtés nélkül szállítják közvetlenül a feldolgozásra. Hagyományos a két hal törzsének faroknál való összekötése is, majd a szárítás a szabad, hideg, száraz északi levegőn az úgynevezett „Hjeller“-en, azon az évezredek óta bevált faállványon, amely biztosítja a szárítást, a szellőzést és a madarak elleni védelmet. Azok után az évek után, amikor a sziget halászatát majdnem fel kellett adni, mivel nem találtak piacot az így fogott és feldolgozott halnak, most, az eredet, az autentikusság és az északi konyha iránti vágyakozás idején, valamint a termék nemzetközi figyelme óta ismét öröm és bizakodás uralkodik Sørvaer falucskájában és a sziget mintegy ezer lakója körében.
A baszk Giraldo cég tőkehala inkább más igényeket elégít ki, a családi vállalkozásban a modernitás a téma. A 70-es években szakosodtak a tőkehalra, hamar felismerték, hogy mind a fogási területek, mind a fogási mód lényeges tényezők, és azóta kizárólag horogsorral fogott tőkehalat szereznek be Izland és a Feröer-szigetek vizeiből. Itt is csak a kis csónakok, amelyek legfeljebb tizenkét óra múlva visszaérnek a kikötőbe. Már a csónakon feldarabolják a halakat, és először sós lében, majd tengeri sóban tartósítják. Hűtőkocsik hozzák a halakat Baszkföldre, ahol 200 tonnás haltároló kapacitással rendelkező óriási csarnokokban több hónapig ellenőrzött körülmények között inkább érlelik, mint szárítják. A klasszikus módszernél tapasztalt teljes dehidratáció itt nem történik meg.
Nem utolsósorban azért, mert a Giraldónál néhány évvel ezelőtt elkezdték a Bacalao mérettől és sótartalomtól függően három-négy napig tartó fáradságos áztatását a saját üzemben elvégezni, és egy „konyhakész“ tőkehalat kínálni. Nulla és két Celsius-fok közötti medencékben áztatják és sótalanítják a sós haldarabokat, tizenkét órán át szárítják, majd vákuumcsomagolják. Az akár 15 napig elálló Bacalao-kat több mint húsz különböző „vágásban“ lehet kapni, az olcsó farokdaraboktól kezdve a bőrön, nyelven és „pacalon“ át a filék különböző részeiből készült darabokig, amelyek koronája a „Lomo Especial“, egy rendkívül szép darab hal.
Ideális termék, gondolhatnánk, a friss hal tulajdonságaival és a keménykolbászok eltarthatóságával rendelkező tőkehal. „Sajnos rosszul közelítettem meg“ – mondja Peter Gallhofer, turisztikai szakember, újságíró, gourmet tanácsadó és finom specialitások importőre. Bár Markus Mraz két éve vette volna a Giraldo-Bacalao nyelveit és bőrét, de egy az osztrák piac számára ennyire egzotikus termék, mint a konyhakész tőkehal, intenzívebb értékesítési tevékenységet igényelt volna, mint amennyit akkor kifejtett. De miután nemrég néhány konyhafőnök újra érdeklődött nála, újra megkísérli bevezetni a tőkehal 2.0-t a hazai piacon...
CÍMEK
Peter Gallhofer
Gourmet Consult & AOC Genussreisen
Kantgasse 3, 1010 Wien
Tel.: 01/523 46 30-15
Gourmet Consult & AOC Genussreisen
Kantgasse 3, 1010 Wien
Tel.: 01/523 46 30-15