Egy kölcsönös szakmai gyakorlat. Egy szírről a konyhánkban.
Hussamnak hívják. Huszonhat éves, és szakács szeretne lenni. Nem sokat tudok meg róla. Legalábbis nem tudom őt sokat kérdezni. Miközben most róla írok, éppen némettanfolyamon ül. De másfél évbe telt, mire kapott egyet. Megpróbált magától megtanulni egy kicsit valamit. És egy ideje már nagyon jól megy neki bizonyos szavak használata. Például „Salát kecskesajttal”. Vagy „Kék krumplisaláta”. Vagy „Pastrami au deux”.
Akkoriban, amikor egyre több szír menekült Európába a háború elől, néhány helyi vendéggel álltam az Alte Schule teraszán. Biztosan vannak szakácsok a menekültek között, mondtam. Nem is rossz, a munkaerőhiányunk mellett. Valószínűleg lenne elég ember, aki felszolgál, mosogat. Már az óvodában megtanulnak angolul. A szír konyha finom, nem is beszélve a libanoniról. A férfiak barátságosan távolságtartóan néztek rám. Nem akartak ellentmondani. Aztán valaki mégis szólt valamit. Csak vigyázni kell a tisztasággal. Ott lent már sok minden más.
Hiszen ők különösen gyakran mossák a kezüket, és a tisztaság szinte a vallásuk része, válaszoltam. Mindig ezek az előítéletek. De ezt csak gondoltam. A gát azonban az első ellenvetéssel átszakadt. Ha már a hitnél tartunk: vajon lehetséges-e, hogy naponta hatszor imádkozzanak Mekka felé? Az ellenkérdésemet, hogy vajon ki jár közülük minden vasárnap templomba, elnyomta a vita arról, hogy melyik irányban fekszik Mekka. Imaszőnyeg a Fischer-ház tűzfala felé? Vagy még inkább, mivel kelet, a tyúkól felé?
A Habibi barátokat jelent, ezt a barátnőm, Romana tanította meg nekem. Az egyik szír pártfogoltja a filmművészeti főiskolán tanult, egy másik fotósként dolgozott a háborúban európai hírügynökségeknek. És akkor ott van még Hussam, aki szakács akar lenni. Nem lehetne-e valahogy foglalkoztatni, kérdeztem Buchingert. A két fiatal szakácsnőnk egymás után mondott fel. Munkából van éppen elég, és a rövidebb utazási idő nyilván jó érv volt. Buchinger szinte a világ minden táján dolgozott. A Bejrútban tett vendégjátékáról szóló történetek legendásak. Természetesen Damaszkuszt is ismeri. Büszkék ők, az arabok, válaszolta. Mert léteznének AZ arabok, ugyanúgy, ahogy AZ osztrákok. És máris benne voltunk az egyik szócsatánkban. Tudja, hogy a „jóemberkedővel” legalább néha ki tud kergetni a világból. De nálunk inkább főznek forrón, mint veszekednek, így Hussam nem sokkal később Romana és a barátja, Mejd, a filmes társaságában a vendégszobában ült. Én egy felolvasáson voltam. Romana lelkesen mesélte, hogy Manfred nagyon kedves volt, és Hussam biztosan nagyon jó benyomást tett. Bár a helyiség dugig tele volt, Manfred még főzött is nekik. Isteni volt, és a három rántott sertésszeletet aztán ő falta be, teljes erőbedobással, nehogy megsértse. Mejd közben megszerette a fröccsünket, de vegetáriánus. Hussam pedig távol áll a fundamentalizmustól, de a sertéshúst és az alkoholt mégsem kedveli. Csodálkozom. Buchinger az egyik vagy másik hétköznapi rasszizmust elég exkluzívan tartogatja nekem, egyébként pedig túl sokat látott a világban ahhoz, hogy ne tudjon a világ sokszínűségéről. Általában ügyel arra, hogy lehetséges muzulmánoknak ne adjon disznóságot.
Ha találunk legális utat, akkor Hussam segíthet, mondja a következő délelőtti kávézásunkkor. Néha egy kicsit elérzékenyül (de melyik csak félig olyan sikeres szakács nem teszi?), szóval megemlítem mellékesen, amikor már éppen a napi ajánlatra tértünk át. Szörnyen nagy lehetett a forgalom, de a sertésszeletekkel egyáltalán nem volt probléma… Buchinger döbbenten néz rám. – „Sertésszeletet küldtél nekik.” – „De természetesen nem. Az borjúszelet volt.” Félreértés. Ilyen gyorsan is mehet. Romana kiváló szakács és tehetséges evő is, de a kompetenciája nem éppen a klasszikus osztrák konyha. A Habibijaival szembeni védőösztöne pedig rántott étel láttán azonnal disznóra asszociáltatta. Sebaj, nem haltak éhen, és a barátnőm túlélte a tripla szeletet.
Így kezdődött tehát. Aztán Hussam ott állt nálunk a konyhában. Kerek, barátságos arc, vastag fekete keretes szemüveg. Az egyik „Mira kocht” feliratú kötényemet kötötte fel. Az AMS (munkaügyi hivatal) jóváhagyta a szakmai gyakorlatot. Fizetés nincs, cserébe továbbra is megkapja a minimális megélhetési támogatást. A némettanfolyamra a gyakorlata kezdetén még mindig várt. Azt, hogy az elképzelésem, miszerint minden szír már az óvodától kezdve angolul tanul, semmilyen kapcsolatban nincs a valósággal, már tudtam. Talán néhány elit intézményben ez így van, egyébként van egy kis angol a többi betűvel együtt az érettségiig. De a konyhában amúgy is látja az ember, mit kell tenni. Buchinger vagy én bemutatjuk, Hussam utánozza. Hagymát vágni. Hussam nem akar semmit elrontani. Teljesen koncentráltan és lassan. „Finom!” mondom, és eszembe jut, hogy a szónak két jelentése van. Nagyon kicsi. Jól csinálta. Ki törődik máskülönben ilyen dolgokkal? Még én sem, aki a nyelvhasználatból élek. Számunkra a német a maga minden aspektusában magától értetődő.
Hussam egy bécsi-währingi arab közös lakásban lakik. Villamossal, majd metróval, aztán gyorsvasúttal megy. És aztán Wolkersdorfban van. Vagy Schleinbachban. Vagy van időnk elmenni érte, vagy gyalogol. Aki gyorsan megy, fél óra alatt megteszi Schleinbachból. A wolkersdorfi vasútállomástól hosszabb ideig tart, de cserébe nagyobb az esély arra, hogy felveszik. „Nem gond”, mondja Hussam és mosolyog, amikor a lehető legegyszerűbb szavakkal próbálom megmagyarázni neki, miért nem tudok vele holnap fix időpontban találkozni az állomáson. Mennyit értett meg belőle? Néha azt hiszem, mindent, néha azt hiszem, semmit. Jó érzéke van ahhoz, mire gondolhattam. Többnyire.
Hussam a hidegkonyhán landol. Buchinger megmutatja neki, mit kell tennie, és amint tudja, csinálnia kell. Senki, aki valaha is nálunk dolgozott, nem mondhatja, hogy nem hagytuk csinálni. Pác. Ez is egy olyan szó, amit Hussam gyorsan megtanul. És lenyűgöző sebességgel ír arab betűket jobbról balra. Csak a számjegyek közel azonosak. De hát nem véletlenül hívják őket arab számoknak sem. A lime-okat, magyarázom neki, vékonyra kell vágni. Egy megfelelő gesztust teszek. A citromokat, amik a rántott ételhez jönnek, vastagra. Megint egy gesztus. „Jo, nem gond!”, válaszolja Hussam. Empátiával és fantáziával közös nyelv nélkül is csodálatosan lehet kommunikálni.
„Citromot előre!”, kiáltom tálaláskor. Döbbent tekintet. Odarohanok a zöld vágódeszkájához. Ott egy halom finomra vágott citromdarab. „Vastagon!”, kiáltom, és próbálok nem ingerültnek hangzani. Hiszen ő nem tehet róla. „Jo, nem gond”, mondja Hussam. Barátságosan hallgatja, amikor Buchinger Weinvierteli dialektusban előadásokat tart neki tempóról és pontosságról. – „Nem ért téged”, kiáltom. – „Meg kell tanulnia!” – „Csak az örvendeztet, hogy nem tud visszabeszélni!” – „Régebben senkitől sem tűrtem volna el ilyet!”
Napról napra egyre több megy, egyre jobban. Hussam megjegyezte az előételeink bonyolult nevét, megjegyezte, hogyan kell tálalni. Tudja, hogy Buchinger néha mindent másképp csinál, és hogy az „au deux” egy adagot jelent két tányéron. Olyan szívesen kérdezném meg, mit szeret főzni. Nem szeretne-e egyszer mutatni nekem valamit. A barátai „Falafel úrnak” hívják, állítólag nagyon jó benne. De erre valahogy mindig túl kevés az idő.
Megint egy jeges reggel. Ezúttal én hozom el az állomásról. „Jó reggelt, jól vagy?”, mondja, mint mindig. Az autórádióban a hírek. Három napja nincs víz Damaszkuszban. Hussam szülei ott élnek. „Nincs bomba”, mondta egyszer, amikor megkérdeztem tőle, nem szörnyű-e.
„Damaszkusz – nincs víz?”, kérdezem most. Bólogat. Már nincs mosoly. Amikor egy kicsivel később hideg vízzel öblítem le a brokkolit, nem öntöm ki a vizet. Felhasználom, hogy feltegyem a zöldségalaplét. Az apjának zoknigyára van, mondta nekem Romana. Időközben Hussam naponta nyolc és tizenegy között némettanfolyamra jár. Végre. Utána elindul felénk. Szükségünk van rá. Az Alte Schule a rossz téli időjárás ellenére is többnyire teltházas. Hogy összekeveri a vöröskáposztát és a kék krumplisalátát, furcsa, de könnyen korrigálható. Különösen, miután rájövök, hogy mindig a pirosat hitte kéknek, a kéket pedig pirosnak.
Egy afgán konyhai kisegítőt is majdnem kaptunk. De mielőtt láttam volna, már el is tűnt. „Azt mondta, ez túl messze van neki”, meséli Buchinger. „Amikor azt mondtam, jöjjön be a konyhába, és nézze meg egyszer, mit csinálunk, azt mondta, az autóban ül a felesége és vár.”
És aztán szilveszter. Az utolsó nap a téli szünetünk előtt. Minden asztal foglalt, Jimmy Schlager megígérte, hogy előad néhányat a nagyszerű Weinvierteli dalaiból („Csak vizet ne” tetszik a vendéglős Buchingernek a legjobban). A felszolgálásban ketten. A konyhában mi. Délután hagyományosan a Kronbergeriek ünnepelnek. Vidám srácok különböző korosztályból, kedveljük őket, és ők is minket nyilván. Hét körül távoznak, és hétkor kezdődik a kilencfogásos menünk. Körülbelül ebben az időben ront be Buchinger szokatlanul izgatottan (ez általában az én részem) a konyhába. „Nem győzik, be kell állnom a felszolgálásba!” Hussamra nézek, és tudom, mit mondana. És aztán belevágunk. Megérti, hogy gyorsnak kell lennünk. Szerencsére optimálisan felkészültünk. Egész nap. Most ő tálal, tízszer kacsakáposzta a rejtekhelyen, tízszer pastrami háromféle tökkel. És megint. És tovább. Buchinger jön, dolgozik velünk, rohan vissza és felszolgál. Hussam velem tálalja a Galloway-levest szarvasgombás galuskával, egyik fogást a másik után. Éjfél előtt van. Tányérhalmok. Desszertek. A szilvalekvár-csíkjai már igazán bátrak. Hógaluska rá, csokoládémousse. „Sikerülni fog”, mondom neki. Vigyorgok. Merkel-szöveg. Olyan igaza van. Sokkal több minden megy, mint hinné az ember. Csak meg kell tenni. Még hat tányér. Öt perccel éjfél előtt. Három perccel éjfél előtt Maria viszi az utolsó desszerteket.
„Király”, mondom Hussamnak és megveregetem a vállát. Sugárzik. „Nem gond.”