Szöveg: Anna Burghardt · Fotók: Julia Stix
„A kéz nyoma minden darabon ott van.” Eveline Lehner egy lapos, horpadt szélű tálat tart az említett kezében, és gondterhelten vizsgálja művét. „Pontosan ezért illik annyira a Walterhez. Érezni, hogy a konyhája kézműves munka, hogy van mögötte valaki.” A keramikus, aki a Fertőrákos melletti Schützen am Gebirge-ben él és dolgozik, a nyolcvanas évek óta készíti szinte a teljes edénykészletet Walter Eselböck Taubenkobel étterme számára. „Nem győzi a termelést” – mondja az étteremvezető. „Mi is szívesen árulnánk a kisboltunkban, ha többet tudna készíteni.”
Kettejük együttműködése korai példája egy olyan tendenciának, amely lassan kezdi meghódítani a gasztronómiát: a helyi kézművesek által kifejezetten egy étterem számára készített edények célja a konyhai vonal egyediségének erősítése. A Japánban képzett keramikus, Matthias Kaiser néhány hónapja készít tányérokat, kávésbögréket és borhűtőket a bécsi Praterstraßén található aprócska Mochi számára. A Silicium, Anne Wolf és Holger Meißner márkája, a grazi Prato éttermet látja el edényekkel. Itt főz nemrég óta a fiatal Roman Wurzer, aki maga is besegít a darabok elkészítésébe. Norbert Payr ezzel szemben kocsmáros, szakács és tervező egy személyben: az alsó-ausztriai Zeiselmauerben található „Zum lustigen Bauern” vendéglőjében a vendégek évek óta saját díszítésű tányérokon kapják a desszerteket.
Walter Eselböck számára világos, miért szaporodnak az ilyen típusú együttműködések: „Olyan korban élünk, amikor mindenki olyasmit akar, amije másnak nincs.” Ő, aki mindig is szívesen hangsúlyozta az individualizmust és az avantgárd gondolkodást, már a Taubenkobel kezdeti időszakában úgy döntött, hogy számára szóba sem jöhet a tömeggyártott porcelán. Nem véletlen, hogy Eselböck már az elején megegyezett Eveline Lehnerrel, hogy más vendéglátóipari egység számára nem készíthet edényeket. „Szörnyű volt, egy időben mindenkinek ugyanazok az ívelt Villeroy&Boch tányérjai voltak” – méltatlankodik Eselböck –, „később meg azok a lyukasak a Hering Berlintől.” Bár elismeri, hogy a törökzöld szélű, szögletes tányérok, amelyeket a fiatalabb generáció készített Eveline Lehner műhelyében, pár házzal arrébb, szintén egy kicsit divatosak. A keramikus maga nem annyira szereti ezeket a szögletes darabokat, amelyekhez az agyagot gipszformába nyomják, „a fazekaskorongon egyszerűen teljesen más a munka”. A korongon forgatott kerek tányéroknál és tálaknál a kézimunka sokkal láthatóbb. A horpadt lapos tálakat, amelyekben a konyha például egy turbolyás-fekete gyökér desszertet tálal a fotóhoz, először a korongon kisimítják, aztán rövid ideig hagyják száradni, majd Eveline Lehner kezével nyomkodják be. Kétszer mázazzák, egyszer 980 °C-on, egyszer 1160 °C-on, amitől nagyon ellenállókká válnak – „ez nagyon fontos!” – veti közbe Eselböck –, „Spanyolországban vagy Marokkóban is találni nagyon szép edényeket, de azok nem bírják sokáig.”
A Taubenkobel edényeihez használt agyag, amely mindig is elkötelezett volt a regionalizmus mellett, illő módon szintén Burgenlandból, Stoob-ból származik. A St. Margarethen-i kőbányából érkeznek kiegészítésként a homokkő tálak és tálcák, „a palalapok helyett, amik mindenkinek vannak” – mondja Alain Weissgerber a konyhában, miközben bemutatja a különböző kollekciódarabokat. Egy baráti cég, amely részt vesz a bécsi Szent István-székesegyház restaurálásában is, ezeket a homokkő darabokat kizárólag a Taubenkobel számára készíti. Az első Taubenkobel-tányérok, meséli Weissgerber, a nyers, agyagbarna szélű fehérek voltak, csak később jöttek azok a zöld szélű szögletes darabok, amelyeken ma sok ételt tálalnak. A sous-chef közben a magasba emeli kedvenc tányérját: nagy, lapos, fehér. „A szögletes tányérok formátumai olyanok, hogy az étel különböző elemeihez mindig valahogy egymásba lehet őket illeszteni” – mondja Alain Weissgerber, és demonstratívan elrendezi őket –, „hosszában vagy keresztben.” A zöld szélű darabok – néha a barna agyag is átlátszik a széleken, és az ecsettel felvitt zöld mázzal vonzó melange-ot alkot – bár szembetűnőek, mert eltérnek a megszokott edényektől, de nem tolakodóak. „Az edényeknek sosem szabad ennyire előtérben lenniük” – vallja Eveline Lehner keramikus.
Saját terveken is dolgozik, amiket el tud képzelni az étteremben – „aztán majd meglátjuk, akarják-e”. Jelenleg a schützeni műhelyében olyan lapos tálak tárolnak, amelyeknek egyetlen horpadása van, amibe hordozás közben kényelmesen bele lehet tenni az ujjat. Ez is a mesterségük tökéletesítésének része, mondja Eveline Lehner: „Nemcsak az agyagot és a mázat kell ismerni, hanem azt is tudni kell: hogyan kezeli ezt a felszolgálás?”
A mi felszolgálóink már jól edzettek” – mondja Norbert Payr, a Zum lustigen Bauern vendéglő tulajdonosa, és újra hangos nevetésben tör ki. „A tányérjaink természetesen nehezebbek, mint a porcelánból készültek, de ez gyakorlat kérdése. Cserébe némelyik már 1994 óta bírja!” A zeiselmaueri vendéglős egy barátjával, az Ernst Fuchs-tanítvány Ferdinand Karl-lal közösen tervezi azoknak a vastag mélytányéroknak a felületét, amelyeken a vendéglőben a desszerteket tálalják. Minden vendég mást kap, ami nemcsak a beszélgetéshez ad témát az asztalnál. Norbert Payr ezzel kíváncsiságot is ébreszt, és fűti a törzsvendégek látens gyűjtőszenvedélyét: Milyen tányérom még nem volt, vajon milyet kapok legközelebb?
Az egész egy versenyzéssel kezdődött a szövetségi elnöki hivatal állami edénykészletéért” – emlékszik vissza Payr. „Akkor tesztképtányérokat készítettünk, az ORF tesztképének részleteivel, de azokat végül sosem nyújtottuk be.” A duó azonban kedvet kapott a közös alkotáshoz. Az elején Payr és Karl még maguk is gyakorolták a fazekasságot, porcelánt öntöttek vagy agyagot préseltek formákba, „de nem volt meg a felszerelésünk, és az égetés után valami légzárvány miatt túl sok minden tört össze”. Mára az alapárut egy bécsi keramikustól vásárolják, a tányérok felülete az ő vásznuk. Többnyire még mindig közösen tervezik a darabokat. És ha valaki helyesen értelmezi Payr nevetését a történetmesélése közben, akkor a kettőnek mindig elég vidáman kell telnie az alkotással. Az eredmények is, amelyek hol Miró műveire, hol a Gugging gyűjtemény rajzaira emlékeztetnek, erre engednek következtetni. „A festéket már sűrített levegős pisztolyokkal is fújtuk. Vagy plexiüvegből vágunk ki egy feliratot. Ha közvetlenül a tányérokra írunk, akkor mindig a bal kezünkkel, pedig mindketten jobbkezesek vagyunk, hogy valami gyerekes, naiv jelleget kapjon.” Miután a nyers tányérok felületét Norbert Payr és Ferdinand Karl megtervezte, a darabokat mázazásra visszaviszik Bécsbe, utána már mosogatógépben is moshatók. „Mi odaállítunk a ránk fröcskölt, összefirkált dolgainkkal, azok mindig elájulnak a műhelyben” – meséli a kreatív kocsmáros, és megint hangosan nevet. „A tányérjainkat külön is kell égetni, a sok szín miatt. A kék a kemencében valahogy másképp reagál, mint a piros.”
Mivel a vadul megtervezett tányérok ajándékként is népszerűek céges vacsorákon, vannak évek, amikor nagyon nagy rájuk az igény. Magában a vendéglőben körülbelül negyven tányér van használatban. Korábban a „Lustiger Bauer”-nél saját készítésű kávéscsészék is voltak, amelyek aljára olyan dolgokat írtak, mint „I hob an Kaffee, du ned” (Nekem van kávém, neked nincs). A csészéket azonban Norbert Payr mára már kivonta a forgalomból, a használat nyomai már túl erősek voltak. És új csészegeneráció nem jöhet szóba nála, mert „olyan vastag eszpresszós csészék, amilyenekre nekünk szükségünk van, nincsenek hobbi-alapanyagként. Csak nagyobb, vékony csészék vannak a »Wettitant« (tiroli nénike) számára, aki hibiszkuszt fest rájuk pillangóval, de azok másmilyenek, mint amilyenekre nekünk van szükségünk”.
A konyhában egyébként a rendkívül különbözőképpen festett tányérokat ugyanúgy véletlenszerűen veszik el a desszertekhez, ahogy a polcon állnak, „nem veszünk például piros festésűt egy epres desszerthez” – mondja Payr. „Minden, ami igazi, passzol egymáshoz.”
Roman Wurzer, a grazi Prato fiatal konyhafőnöke, és a tulajdonos Michael Pech számára kezdettől fogva világos volt, hogy az étterem asztalaira nem tömegtermék, hanem kifejezetten erre a célra készített edények valók. „Nem érdekel minket, ami mindenkinek van. Bárhová néz az ember, Hering Berlin és Kahla edényeket lát” – mondja Wurzer. „Mi regionális alapanyagokat használunk, miért importálnánk edényeket Berlinből, ahelyett, hogy egy helyit használnánk?” Michael Pech és ő tehát a környékbeli gyártókat keresték. És rábukkantak az Attendorfban honos Silicium márkára, amely mögött Anne Wolf és Holger Meißner áll. „Nekik Grazban is volt standjuk a piacon, próbadarabokban állapodtunk meg velük. És azok tetszettek” – vázolja Wurzer az együttműködés kialakulását. Jelenleg – mivel az egész koncepció még viszonylag új – csak az edények egy része származik a Siliciumtól, bizonyos ételeket tálalnak ezeken. Fokozatosan több darabnak kellene kiegészítenie a jelenlegieket. „Jelenleg csak fehér tányérjaink vannak, de biztosan kerül még bele szín” – ígéri Roman Wurzer. Miután a konyhai koncepció azt irányozza elő, hogy történelmi ételeket vigyenek át a mába – konkrétan: Katharina Prato „Dél-német szakácskönyvéből” származókat –, úgy gondolták, hogy a történelmire helyezett hangsúlynak az edényeken is látszania kell: „Van benne egy kis ódivatúság is.”
Matthias Kaiser keramikus és Edi Dimant szakács, a Zur-Hälfte-Chef vezetője ugyanakkor a Mochi-ban mutatják be, mennyire a finomságokból él a japán élvezeti mód. „A japán látásmód teljesen más” – tanulta meg Matthias Kaiser Japánban töltött tanulmányi évei alatt. A kerámiának lehet – vagy inkább: kell – szabálytalanságokkal rendelkeznie, mind a formában, mind az agyagban és a mázban. Az agyagban lévő kőzetzárványokat Japánban fűszernek, Tsuchi-aji-nak nevezik, ami annyit jelent, mint „az agyag íze”. A Mochi-ban tehát Matthias Kaiser óta nemcsak az íz van a tányéron, hanem íz a tányérban is. Az agyagot a kerek és szögletes tányérokhoz, amelyeket Kaiser azóta készít a kaliforniai-japán konyhavonalú kis bécsi étterem számára, maga keresi Kelet-Ausztriában; egy kész agyagkeverék túl sima, túl egyhangú, túl steril lenne számára. A mázaihoz használt összetevők úgy hangzanak, mint egy cserkész természetjáró nap eredménye: például nádban elégetett hamu, homok és földpát. Ennek ellenére a darabok mosogatógépben moshatók.
Matthias Kaiser a szomszédos Ansari étterem számára Gregor Eichinger építész megbízásából készítette a bár csempéit, így ismerkedtek meg Edi Dimanttal, mindketten évek óta a Japán-vírussal fertőzöttek. Egészen logikus volt Matthias Kaisert megbízni, mondja Dimant. Mára a szakács Kaisernél tanulja a japán asztali esztétikát, könyveket kölcsönöz tőle, amelyekben a japán tálalást magyarázzák. A két méretű, durva barna agyagból készült, zöld mázas kávésbögre volt az együttműködés első darabja, „tulajdonképpen a karácsonyi ajándékom” – mondja Dimant, aki a Mochi-ban a konyháért felel, miközben partnere, Tobi Müller a felszolgálást igazgatja. A téglalap alakú fehér tálak és a sötétbarna kerek tányérok kicsit később kerültek ki Matthias Kaiser műhelyéből, csakúgy, mint a testes, fehér mázas borhűtők, amelyek néha vázaként is szolgálnak, ha egy vendégnek életben kell tartania egy csokor virágot. Matthias Kaiser fokozatosan egyre több darabot készít a Mochi számára. Sok ételt itt természetesen továbbra is japán ipari edényeken tálalnak, amelyeket Dimant Németországban vásárol. Erről az edényről, például a padlizsánformájú, szürkészöld mázas tányérokról – tipikusan japán módon – majdnem elhinné az ember, hogy kézzel készült: a szabálytalanságok a tömeggyártott edényeknél is alapértelmezettek. A horpadások azonban ezer tányéron pontosan ugyanazon a helyen vannak; egy sablon eredménye.
Mára egyes tányérokon, amelyeket Matthias Kaiser a Mochi-nak szállított, már látszanak a használat nyomai. Víz jutott az agyag és a máz közé, ami japán szemmel nézve nem hibának, hanem inkább effektusnak számít. Ez abból is leolvasható, hogy Kaiser keramikus úgy fogalmaz, hogy a víz foltokat „varázsol”. „Természetesen ismerni és szeretni kell ezt az esztétikát.” Edi Dimant így tesz. A vízfoltoknak egyébként – mint oly sok finomságnak Japánban – saját fogalma van, tudja Matthias Kaiser: amamori – lyukas tető. A Mochi-kollekcióból a kedvenc darabja: a vastag barna agyagból készült tányérok, szinte hihetetlenül fénylő, sötétbarna mázzal, amely a sűrű szójaszószra emlékeztet. A Mochi konyhájának összetevője.