A-La-Carte

Refugees welcome: Kitchen Aid (2015/3)

Minden menedékkérőnél van mobiltelefon – és mindannyian előhúzzák őket, amikor Roland Trettl felírja a sárgarépa szót egy papírlapra, és a felszeletelt répára teszi. „Ka-ro-tte”, mondja Trettl, „Ka-ro-tte”, ismétlik a menekültek, és lefényképezik okostelefonjukkal a zöldséget és a rajta lévő német megnevezést tartalmazó papírlapot. „Amivel be is bizonyosodott, hogy egy ilyen mobiltelefon a nyelvtanulásra is szolgálhat”, mondja Trettl, és elégedetten mosolyog.


Szöveg & fotók Georges Desrues

Egy esős nyárvégi napon az angertali síközpont tágas parkolója teljesen kihalt, a környező síliftek szezonális okok miatt leállítva. Minden kihaltnak tűnik, turisták és hó helyett csak eső és nedves zöld – és a kissé elveszettnek tűnő, több mint harminc szíriai, iraki, afgán, pakisztáni és szomáliai menedékkérő. Egy úgynevezett síkunyhóban, ami valójában egy modern felszereltségű önkiszolgáló étterem, Trettl zöldségszeletelésre, és mellékesen német nyelvre oktatja őket. „A médiából értesültem arról, hogy Sepp Schellhorn befogadott menekülteket, amiért támadták, ezért felhívtam és megkérdeztem, hogyan segíthetnék neki” – mondja a dél-tiroli születésű férfi, aki több mint tíz évig főzött a salzburgi Ikarus étteremben. Trettltől származik az ötlet, hogy a összesen 34 fiatal férfit főzésre és felszolgálásra képezzék ki, hogy amennyiben menedékkérelmüket elfogadják és munkavállalási engedélyt kapnak, már értsenek valamihez, ami megkönnyíti számukra az elhelyezkedést Ausztriában. „Akár hatot is alkalmazhatnék közülük” – mondja Schellhorn.

A vendéglős és szállodatulajdonos több vendéglátóhelyet is üzemeltet, emellett a goldeggi anyaházát, a Der Seehofot, és a salzburgi Mönchsbergen található M32-t. Ezenkívül van egy háza Gasteinben, ahol a téli szezonban az alkalmazottai laknak. Akárcsak az önkiszolgáló éttermet, nyáron ezt sem használják, így jött Schellhorn ötlete, hogy a síszezon kezdetéig ott szállásolja el a menekülteket. „Ahogy elő van írva, bejelentettem a szállásajánlatomat a tartományi kormányzat illetékes hivatalánál. Két héttel később a menedékkérők már itt voltak” – meséli. És ez láthatóan nem kis ellenszenvet váltott ki a gasteini lakosság egy részéből és polgármesterükből. „A polgármester tombolt” – mondja Schellhorn –, „minden eszközzel meg akarta akadályozni, hogy a menedékkérőket itt szállásolják el, többször kértem tőle beszélgetést, de láthatóan nem érdekli a deeszkaláció.”

Június óta vannak tehát a 34-en Bad Gasteinben, dolgozni nem szabad nekik, pénzük alig van. Cserébe ott vannak a mobiltelefonjaik, amelyeket arra használnak, hogy az interneten keresztül kommunikáljanak a családjukkal, vagy szelfiket készítsenek a vízesések, valamint a számukra egzotikusnak tűnő, buja zöld salzburgi alpesi erdők és rétek előtt. „Két távolsági busszal érkeztek” – meséli Schellhorn –, „flip-flopban és rövidnadrágban, csak egy nejlonzacskóval a kezükben. A buszsofőr aláíratott velem egy papírt, mint egy szállítólevelet, és már el is ment.” Ott állt tehát a szakács és szállodatulajdonos néhány alkalmazottjával több mint 30 kísérő nélküli menekült előtt, anélkül, hogy bárki lett volna a szükséges szakértelemmel, aki elmagyarázta volna neki, hogyan bánjon az emberekkel, aki tanácsot adhatott, támogathatta vagy eligazíthatta volna.

Szerencsére Schellhorn már régóta dolgozik olyan menekültekkel, akik menedékjogot és ezzel munkavállalási engedélyt kaptak. Egyikük, egy afgán, egészen a sous-chef pozícióig vitte a salzburgi M32-ben. Egy másik, szíriai, pizzaszakácsként dolgozik Bad Gasteinben. Őket kérte meg Schellhorn, hogy tolmácsként segítsenek. Ennek eredményeként minden népcsoport kijelölt egy szóvivőt, aki az élelmiszerek bevásárlását is intézi, hogy ne mindenki együtt lógjon a faluban, és esetleg még jobban elijesszék a helyieket. „A ramadán végi böjtmegszakításkor, július közepén a helyzet némileg megnyugodott” – meséli Schellhorn –, „a menekültek főztek és ünnepséget rendeztek, még néhány gasteini is eljött és együtt ünnepelt.” A helyzetet egyáltalán nem könnyíti meg, hogy a menedékkérők kizárólag férfiak. „Tudom, hogy elsősorban fiatal férfiak érkeznek, mert gyakran csak a legerősebbek vállalják az utat és bírják ki a megpróbáltatásokat” – mondja Schellhorn –, „mégis, néhány nő és gyerek biztosan hozzájárult volna a gasteiniek megnyugtatásához.”

Közben az emberek német nyelvtanfolyamokat kapnak; és most már ezt a főző- és felszolgáló tanfolyamot is, amelyet Trettl javasolt Schellhornnak. Részt vesz benne Roland Dolschek, a zauchensee-i szállodatulajdonos és Schellhorn iskolai barátja is. „Segíteni akartam, és arra gondoltam, a pincér szakma néhány alapja nem árthat nekik, ha már ilyen turistaövezetben vannak” – mondja Dolschek. Miután mindenki összegyűlt a síkunyhó tágas éttermében, Schellhorn elmagyarázza a koncepciót. Aki főzni akar, mehet a konyhába, aki inkább felszolgálni szeretne, az itt marad. A menekültek felugranak, láthatóan megkönnyebbülve, hogy elmenekülhetnek a semmittevés letargiája elől – még ha csak néhány órára is. Jó felük kötényt kap, amit Roland Trettl oszt ki, a többiek Dolschek köré csoportosulnak. „A mai tanfolyamra 20-an jelentkeztek” – mondja Schellhorn –, „de végül mind a 32-en eljöttek, csak az a kettő hiányzik, aki éppen orvosnál van.” Míg Dolschek az egyik férfi csoportnak elmagyarázza, hogyan kell három tányért egy kézen hordani, hogyan kell megfogni egy borospoharat és tartani egy tálcát, Trettl a konyhában már szeletelteti a zöldséget, tisztíttatja a rókagombát, apríttatja a hagymát. Erős marhahúsleves, tészta paradicsomszósszal, rókagombás rizottó zöldségekkel és sajtos gombóc készül.

Különös igyekezetet tanúsít egy Massud nevű, élénkzöld szemű fiatal afgán. Két egész hónapig tartott, mire szárazföldön eljutott hazájából Ausztriába. „Öt évig dolgoztam az amerikai megszálló katonáknak tolmácsként” – meséli a 23 éves fiatalember folyékony angolsággal –, „és az elvonulásuk után két évig magán amerikai biztonsági cégeknek.” A vallási szélsőségesek, mint a tálibok, számára ezzel árulónak számít, többször megfenyegették már halállal, egy kollégájára már rálőttek. Massudnak nem maradt más választása, mint a menekülés. Még ha ez nem is volt könnyű számára. „Amióta a szüleim több mint tíz éve meghaltak, gondoskodtam a húgomról, ő most 16 éves, és mióta elmentem, senki sincs, aki gondoskodna róla.” Hogy pénzt tudjon küldeni neki, minél előbb keresnie kell valamit, szívesen akár szakácsként, pincérként vagy mosogatóként is, teljesen tisztességes szakmák, ahogy ő látja. A síeléshez és a síterületekhez persze kevés köze van. „De tetszik itt: a hegyek, a zöld erdők – ha találok állást, nagyon szívesen maradok ezen a vidéken.”
Miután az étel elkészült, a leendő pincérek még elpakolják a felszolgálási kísérletek során keletkezett néhány szilánkot, és megterítik az asztalokat. Együtt eszik meg a gombócot, a tésztát, a levest és a rizottót. Aztán mindenki újra előhúzza a mobilját, fotózzák egymást a gombócevés közben, a szakácssapkákban és -kötényekben, végül kint a teraszon és a liftek előtt. „Ski-pis-te”, mondja Trettl, és az előtte lévő lejtőre mutat. „Ski-pis-te”, ismétli Massud, az afgán, és lefotózza a zöld rétet. „Ezt a fotót elküldöm a húgomnak” – mondja –, „télen majd kap egyet hóval.” Aztán elgondolkodik. „Hát persze csak abban az esetben, ha akkor még itt leszek, Insha’Allah – ha Isten is úgy akarja.”

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!