A-La-Carte

A művészet a főzésből jön (2007/2)

Csúcsszakácsból művész: Ferran Adrià kiállít a documentán, és az asztalnál hirtelen dekontextualizálásról és anyagszimbolikáról beszélnek.


A művészet a főzésből jön

Szöveg: Anna Burghardt Fotók: rendelkezésre bocsátott
Úgy tűnik, még nem mindenkihez jutott el a hír, hogy Ferran Adrià-t nem azért hívták meg az idei documentára, hogy a cateringet ellássa: a kasseli főhadiszálláson még mindig jelentkeznek emberek asztalfoglalási igénnyel.
A katalán szupersztárt sokkal inkább első szakácsként hívták meg a neves kiállításra, hogy művészként képviseltesse magát alkotásaival. Ez a meghívás ugyanakkora hullámokat vert a gourmet-szcénában, mint a művészeti világban, hiszen mindkét terület számára az amúgy is porózus falak áttörését jelenti. Mint ismeretes, a művészet már régóta szenved fogalmának inflációs használatától – ha valaki ügyesen készít el egy szuflét, azt is művészetnek nevezik. Másrészről a szakácsok körében egyre inkább megfigyelhető volt a nagy esztétikai és asszociatív többletértékkel bíró művek iránti trend.
A főzés mint tisztán kézműves tevékenység és az ezen túlmutató művészeti alkotómunka közötti határvonal áttörése tehát csak idő kérdésének tűnt. A documenta vezetője, Roger M. Buergel ezt most megtette, eddig egyedülálló határozottsággal ruházta fel egy szakácsot a művész nimbuszával. Hogy ez a Ferran Adrià-nak szóló elismerés mit jelent most és a documenta12 utáni időszakban a gasztronómia számára, azt még nem lehet felmérni. Túl sok a nyitott kérdés: mostantól automatikusan minden szakács művész, aki kicsit „másképp” főz, mint az átlag? Aligha; a tányérfestészet és hasonló huncutságok végül is nem követnek semmilyen tartalmi koncepciót, ahogy a pipetták reflexszerű használata sem, amelyet jelenleg megfigyelhetünk. Mi a helyzet Ferran Adrià követőivel, akikből nem kevés van – Gianluigi Bonelli, Juan Amador, hazánkban Heinz Hanner és a többiek? Ők mostantól szintén művészeknek számítanak, akik egyszerűen csak ihletet merítenek egy példaképből, vagy munkájukat „másolásnak” fogják bélyegezni, és a művészeti világhoz hasonlóan inkább megvetik majd? Mennyire kell forradalminak lennie egy főzési stílusnak, mennyire kiforrottnak a koncepcionális megújulási vágynak ahhoz, hogy főszereplőjét művészként ünnepeljék?
Tény, hogy Ferran Adrià szakácsként kezdte, és művészetét csak később fedezte fel a művészeti világ. Ez legalább megkönnyíti az elhatárolódást az Eat Art-tól, egy olyan művészeti irányzattól, amely élelmiszereket használ alapanyagként alkotásaihoz. Az eredmények ott például egy fagyasztott kókusztejből készült fej, mint ahogy az jelenleg az Essl Gyűjteményben látható, vagy aludttejjel vagy csokoládéval festett képek. Adrià és kollégái ezzel szemben továbbra is ételt készítenek. Természetesen a csúcsszakácsok célja már nem pusztán a jóllakottság – elvégre az „elBulli”-ból már sokan távoztak éhesebb gyomorral, mint amilyennel bementek. Sokkal inkább a hedonista többletértékkel bíró étkezési élmények a cél, egy olyan igény, amely maga is ugyanúgy szenved az értékvesztéstől, mint a művészet fogalma. A számos ultimátum lovagi lakoma és a gasztronómiai cirkusz egyéb csúcspontjai ezt lenyűgözően bizonyítják.
Amiben Ferran Adrià (és kollégái – ne ítélkezzünk itt arról, ki érdemli meg a művész címet és ki nem) számos étele mindenesetre hasonlít a műalkotásokra, az a művészi intelligencia, amelynek révén létrejöhettek. Ez volt az elsődleges szempont a documenta vezetője számára is, amikor indokolnia kellett a katalán szakács kiválasztását. A művészi intelligencia mint legfontosabb kiválasztási kritérium minden esetben rendkívül megkönnyíti a „művészet vagy nem művészet” kérdéséről való csevegést a főzés terén: a bizonyítékok megtalálhatók, alátámaszthatók és leírhatók. Azok a stratégiák, amelyeket Ferran Adrià és társai alkalmaznak, úgymond katalogizálhatók, és megkönnyítik a művészetkedvelő gourmet-k számára a lenyűgöző szakértelmet – amennyiben jártasak a művészeti zsargonban is. A kulináris szcéna ezzel bizonyára még küzd, de foglalkoznia kell ezzel az új nyelvvel. Ha például egy koktélt zselé formájában szolgálnak fel, azt eddig – nem is kevéssé lenyűgöző módon – az „ismert halmazállapot feloldásának” nevezték. Mostantól viszont nyugodtan mondhatjuk rá, hogy „a termékidentitás átvitele egy új kontextusba”. A „dekontextualizáció” a varázsszó az olyan ételeknél is, mint a spárgából és fehér szarvasgombából készült jégkrém, amelyet az „elBulli”-ban és hasonló formában más konyhákban is felszolgálnak. A korábban inkább az uszodai büfék világába tartozó nyalóka formáját most kiragadják eredeti helyéről, és a gourmet-templomok magas régióiba emelik. Hazánkban ez bizonyára nem teljesen új: a bécsi „Bauer” étteremben például évek óta alkalmazzák ezt a stratégiát: egy papírtányéron tálalt mini-húskenyér (Leberkäse) ott kacsintva, dekontextualizált építőmunkás-ételként örvendezteti meg a vendégeket.
További párhuzamok a képzőművészettel azonban az igazi szakértők előtt nem maradnak rejtve: „Objet trouvé!”, kiálthat fel az ember, amikor olvassa, hogy Adrià-t egy gyümölcslés doboz alján maradt üledék inspirálja, vagy a tejfölből crêpe-et csinál.
Amikor a hulladéktermékek egy étel egyenértékű alkotóelemeivé válnak, mint például a spanyoloknál a konzervkukorica levéből készült zselatin, az nemcsak egyfajta politikai állásfoglalás a termékek egyenértékűsége mellett, hanem az Arte Povera stratégiáit is eszünkbe juttatja. Egy „szegény” alapanyag értéknövekedésen megy keresztül, talán ez Ferran Adrià egyik leginkább alábecsült vívmánya, aki még a máshol kidobott paprika- és paradicsommagokat is nemesíteni tudja. Ez az anyagszimbolika érvényesül a sokat másolt dinnyekaviárnál is, hiszen ennek az alkotásnak a vonzereje nemcsak a zselésítés technikailag biztosan lenyűgöző módszerében rejlik. Adrià sokkal inkább a luxustermék kaviár formanyelvével játszik itt. Mondhatnánk, hogy annak túlságosan arroganciával terhelt identitását azzal igyekszik aláásni, hogy egy olcsóbb anyagból készült másolatot tesz lehetővé.
A trompe l’œil, vagyis a festészetben a szemfényvesztés, szintén elérhető közelségbe kerül, amikor Adrià szójacsíra-darabkákból faragja ki a rizottóhoz való rizsszemeket, vagy játékosan téveszti meg a vendégeket a hamis kaviárral.
Az ételek akkor nevezhetők műalkotásoknak, ha metaforikusak, tehát jelentésükben túlmutatnak magán a tárgyon. Egy szelet hús egy fogadóban az csak egy szelet hús. Adrià „Grillezett zöldsége” ezzel szemben a paradicsomból és társaiból kivont kivonatból áll, amelyet „visszazselésítenek” zöldségcsíkok formájába, és az eredeti ételre emlékeztetve még faszénolajat is csöpögtetnek rá. Ez az étel több, mint amit egyszerű neve elárul. Játék a kérdéssel, hogy mi alkotja egy étel identitását. Egy csirke-curry még mindig csirke-curry, ha ugyanazokból az összetevőkből áll, de habként és zseléként szolgálják fel? Játék a nyelvvel, a nevekkel is. És ezt is ismerjük a művészetből.
Természetesen mondhatnánk, hogy az ételekről szóló művészeti jellegű vita badarság, nem más, mint szófecsérlés. Mégsem tagadható, hogy a konyhából kikerülő művek óriási jelentőségpotenciállal bírnak. Olyan potenciállal, amelynek nyomára azonban csak szavakkal lehet jutni. Az ételek szubsztanciája többet rejt, mint amennyit eddig tudomásul vettek, többet, mint az aromás vagy haptikus szempontok. A megkomponált ételek olyan stilisztikai koncepcióknak vannak alávetve, amelyek ugyanolyan bonyolultnak tűnhetnek, mint az elismert műalkotásoké.
Ferran Adrià a documentán, ez valami olyasmi, ami még nagyobb köröket fog vonni, mint azt eddig gondolták.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!