A zöldségszobrászat teljesen felesleges.
Ha ezt a mondatot úgy tudja elolvasni, hogy közben nem teszi hozzá gondolatban automatikusan, hogy „de”, akkor itt abba is hagyhatja az olvasást, és szívből gratulálok a így megtakarított plusz élettartamhoz, amely így újra korlátozás nélkül rendelkezésére áll olyan nélkülözhetetlen tevékenységekhez, mint a focinézés, az autómosás vagy a kockapóker.
A szoborszerű zöldségkészítés vidám művészete nálunk egyébként nem könnyű helyzetben van, mert először is az osztrák, ahogy azt nemcsak Hader és Dorfer India című műve óta tudjuk, „nem köret-evő abban az értelemben”, másodszor régen mindannyiunknak nem volt semmije, főleg nem ideje ilyesmire, harmadszor az esztétikai célú átalakítással valahogy mégiscsak vétkezünk az élelmiszer, mint isteni adomány ellen, negyedszer pedig, akinek tényleg szüksége van ilyesmire, az elmehet a kínaihoz is.
Valójában a zöldségszobrászathoz leginkább hasonlító dolog, amit az osztrák hagyományos háztartásokban gyakorolnak, az a szülők által olyan rendszerességgel, mint ahogy hiábavalóan tett kísérlet arra, hogy borsó-emojik aprólékos elhelyezésével vagy salátalevelekből, paprikacsíkokból és karalábégömbökből komponált bohócarcok készítésével
a gyerekeket észrevétlen vitaminbevételre „színházazzák”.
Ehhez jön még, hogy a klasszikus osztrák konyha valójában nem éppen a plasztikai formatervezés után kiált. Mindannyian formáztunk már vulkánokat krumplipüréből, és gondoskodtunk a hozzátartozó szószkitörésekről, de a féldomborműként kialakított sült krumpli valószínűleg inkább irritáció lenne, mint innováció. A zsemlegombócok is – amelyek a hazai recepthagyományok kontextusában bizonyos értelemben zöldségnek számítanak – valószínűleg éppúgy nem nyernének a kifinomult díszítéssel, mint a kelbimbók, amelyek egy művészien, külső leveleikből kialakított csipketütübe öltöztetve kerülnének a tányérra.
De azért kissé meghökkentő – legalábbis a Szovjetunió utódállamain kívül –, hogy a hagyományos ínyenc pompák annyira a vörös listára kerültek volna.
Hová lettek a vajhattyúk? Hová a jégszobrok?
Csak én találom meglepőnek, hogy a mai csúcsteljesítményű csúcskonyhában, ahol a sárgarépa kaviárrá, a kaviár fagylalttá válik, ahol a salátákat csipesszel, vízmértékkel és függőónnal rendezik finoman kiegyensúlyozott installációkká Calder-mobilok stílusában, és törékeny habocskákat koronáznak meg éteri szivacsokkal, a gyümölcsszobrász konyhai pozíciója következetesen betöltetlen marad?
Talán – hiszen az inga mindig visszaleng – a fantasztikus-realista étlap-próza elmúlt korszaka („Nemes halak menage a trois-ja vadvirágos demi-glace-on, édeskömény-yuzu-mesalliance-on és quinoa-dreadlockon”) és a brutalista redukcionizmus jelenlegi korszaka („Szarvas. Vér. Erdő.”) után jön egy olyan korszak, amely éppen a dekorációra helyezi a hangsúlyt: „Gótikus filigrán torony petrezselyemgyökérből, az étel mellett.”
Ha ez tényleg megtörténne, szándékomban áll felkészültnek lenni.
Ha tehát valaki a művészileg ambiciózus gyümölcs- és zöldségkészítéssel akar foglalkozni, jól teszi, ha tekintetét Távol-Keletre, a mi esetünkben konkrétan a Salzburg tartománybeli Gasteinre veti. Ugyanis ott, a sífelvonók és faházas erkélyek közepette folytatja Alexander és Angkana Neumayer a Kochen & Kunst (Főzés & Művészet) projektjét. Alexander Neumayer lenyűgöző karriert tudhat maga mögött különböző 5 csillagos szállodák séfjeként: 3,5 év Hawaii, 1,5 év Hongkong, 7 év Thaiföld. Thaiföldön ismerkedett meg Angkanával, aki sokszorosan díjazott hivatásos gyümölcs- és zöldségszobrász. Ezt követte az alapvetően mindig ugyanaz, mindig szép, sokszor megfilmesített történet: fiú találkozik lánnyal, a lány megtanítja a fiút gyümölcsöt és zöldséget faragni, összeházasodnak, majd további rengeteg aranyérmet nyernek nemzetközi ételszobrászversenyeken. Aztán egy gyerek teljessé teszi a boldogságot, és amikor az iskoláskorú lesz, mindannyian Gasteinbe költöznek. Happy end, elsötétítés.
Alexander kétéves, idegenforgalmi iskolai tanári intermezzója után („Az nem nekem való volt”) a két fél évek óta a fő kompetenciáira koncentrál. Ez azt jelenti, hogy szakácsként vagy dekorációs profiként szerződtethetők ázsiai ünnepi lakomákra vagy tetszőleges bonyolultságú büfékre, vagy tanfolyamokon és szemináriumokon sajátíthatók el tőlük ezek a készségek, ahol a saját fejlesztésű AlpenZushi (Alpesi Szusi) téma – a klasszikus szusiművészet szabályai szerint elkészített rizs kombinálva hazai alapanyagokkal a szaiblingtól a véres hurkáig – különleges szerepet játszik.
Otthon egyébként körülbelül fele-fele arányban főznek mindkét kulináris kultúrából, Angkana Neumayer időközben a sajtos gombócot (Kaspressknödel) éppúgy elkészíti, mint a curryket.
A klasszikus gasztronómiába való visszatérés jelenleg nem szerepel a tervekben („Gondolkodtunk egy Thai-Food-Truck üzemeltetésén, de csak addig, amíg meg nem érdeklődtük a hatósági előírásokat”), Alexander Neumayer az utóbbi években egyre inkább hódol a karikaturisztikus stílus iránti vonzalmának, még ha a csokoládé nem szokványos médiumában is: látható például a Rolling Stones nemes, ráncos mellszobra, egy nagyon kicsi Sarkozy, aki magát egy nagyon nagy Merkel keblére veti, vagy egy szintén csokoládéból készült Berlusconi, aki éppen vidáman lovagolja meg az olasz csizmát.
A zöldségszobrászat alaptechnikáiba azonban Mrs. Neumayer fog beavatni, és így belépünk a józanul berendezett szemináriumi terembe. A falakon példamutatóan sikerült alkotások fényképei függenek, valamint két nagy tábla, amelyek szédületes mennyiségű ételszobrászati eszközzel vannak felszerelve. Kezdődhet.
És azonnal elborít a regresszív gyámság alá helyezés meleg hulláma. Valószínűleg az általános iskolai kézműves órán volt, amikor utoljára olyan eszközöket, amilyeneket még sosem láttam, magyarázott el nekem egy barátságos, anyai szigorral körülvett nő. Faragókés. Beütő kés. Faragóvéső. Aha. Csak így tartani, nem, mégis úgy. Aha, igen.
Ebbe a karalábészeletbe, miután az egyszerűség kedvéért fogpiszkálóval megjelöltük a közepét, nyolc hornyot vésünk, hogy egyenlő méretű szegmenseket kapjunk. Na ja, ha nem teljesen egyformák, az sem baj, csak egyszer gyakorolunk. És most fogjuk a hornyolt beütő kést, nem azt, azt, pontosan. És csinálunk: snipp! Nem olyan laposan, kicsit meredekebben. Igen, pontosan így.
Koncentrálok, vészek és faragok, a nyelvem hegye a fogaim közé szorítva, végül is azt akarom, hogy a tanárnő lássa, igyekszem.
És azonnal, kicsivel később megalkottam életem első zöldségvirág-dekorációját, és ráadásul csak második pillantásra látszik rajta, hogy veretesebb, mint a mesteri kézzel készült minta.
Ezért dicséretet kapok (a pozitív megerősítés pedagógiailag nagyon fontos!), és továbbá azzal a feladattal is elég tisztességesen megbirkózom, hogy egyfajta retekrózsát egyfajta karalábé-krizantémra tegyek. Szakszerűen elrendezve az alkotásaim tényleg majdnem úgy néznek ki, ahogy kellene, és megengedek magamnak egy kis ostoba büszkeséget.
Aztán Alexander Neumayer vállalja, hogy bevezet a tökfaragásba. (Mrs. Angkana ezalatt hihetetlen tempóban készít egy díszdinnyét, amelynek csizellálása nekünk rendkívül bonyolultnak tűnik, de az ő mércéje szerint tervezési szempontból nem ambiciózusabb, mint egy petrezselyemcsokrot tenni a szelet mellé.)
Mr. Neumayernek ugyan van egy kirívó rutinelőnye, de én elég jól tartom magam. Amikor a példányom alsó része rendkívül vékony falúnak bizonyul és eltörik, lélekjelenléttel erényt kovácsolok a szükségből, és hagyom, hogy a tök kiköpjön néhány tökmagot, amiért szerintem legalább egy jó négyest megérdemeltem volna.
Közben a Neumayer-oeuvre-ből származó munkadarab-fotók közül néhány elvarázsolt, különösen az az őrülten bonyolult vajszobor, amely egy súlytalan jelenetet ábrázol egy búvárpárral. That’s the spirit! Azonnal egy heves vajszobor-készítési vágy keríti hatalmába a tudatomat, és megkérdezem, nem tudnánk-e még, kérlek, kérlek, modellezni egy vajhattyút.
Mr. Neumayer megjegyzi, hogy erre már nem lesz elég idő, de amikor meglátja a csillogó, szomorú szememet, enged: „Elkezdeni elkezdhetjük, a finommunka már nem fog beleférni.”
Először is tisztázzák, hogy a vajszobrok valójában nem vajból, hanem a sokkal jobb kezelhetőség miatt gyúrmargarinból készülnek, amit valamilyen oknál fogva mélységesen csalódást keltőnek érzek.
De a csalódásokkal meg tudok birkózni, már nagyfiú vagyok, és így gyúrok, gyömöszölök és formázok vidáman magam elé, amíg tényleg létre nem hoztam egy még kissé durva, de már elég hattyúhoz hasonlító zsírcsomót.
Arra, hogy a dolgot még egyszer lehűtsük, és megfelelő szerszámmal finomra csiszoljuk, már tényleg nincs idő, és a vajhattyúm, mint ahogy Michelangelo híres Atlasz-rabszolgája is, befejezetlen marad.
Mielőtt valóban elindulnánk, veszek még egy olcsó gyümölcsformázó alapkészletet kezdőknek. „Ezt viszem a gyerekeimnek”, magyarázom, de természetesen ez hazugság. Szükségem van erre az eszközre. Még ha meg is lepődnék, ha valaha is tényleg használnám.
Könyvek szerzői:
Angkana & Alexander Neumayer:
Asztaldíszek gyümölcsből és zöldségből házilag
Heel Verlag
ISBN 978-3-86852-004-0
Művészi szappanfaragás
Verlag Christophorus
ISBN 978-3-8388-3360-0
AlpenZushi
Isa Verlag
ISBN 978-3-9811970-5-1