Szeszélyes, makrancos, egyszerűen más
Szöveg: Michael Prónay Fotó: Nikolaus Similache
Mi is adja a burgundi (Pinot Noir) varázsát? A megkérdezett borászok elég egyetértenek ebben. Karl Fritsch: „Van fehérbor, van vörösbor, és van burgundi.” Fritz Wieninger: „Fehér és vörös után harmadik kategóriaként a rozé helyett a burgundit kellene említeni.” A vörös- és fehérbor-vinifikáció ugyanis úgy különbözik egymástól, mint éjjel a nappal.
Egyébként ez volt az oka annak is, hogy Ausztria vörösborai 20 évvel ezelőttig teljesen jelentéktelenek voltak: az iskolák ugyanis a fehérborokhoz hasonló vinifikációs módszereket tanítottak, különösen almasavbontás nélkül, amit hibának tekintettek. A burgundi pincetechnikája tehát inkább a fehérborok irányába mutat. Kevesebb levegőt kap, reduktívabb eljárással készül, és a seprő felkeverése (batonnage) is a fehérboroktól származik. „A pinot éppen az ellentéte a syrah-nak vagy a cabernet-nek, amelyeket bizony erősen szellőztetni kell” – mondja Thomas Schwarz.
Fritz Wieninger így írja le a Pinot Noirral kapcsolatos hozzáállását: „A pinot nehéz. A megfelelő talajhoz és éghajlathoz meg kell találni azt a karmestert, aki ezeket a természeti adottságokat borrá vinifikálja, és mindenekelőtt kiemeli a finom jegyeket. Ez valóban a borkészítés felsőfoka, még ma is, ha az ember igazán nagy burgundit akar készíteni. Ellentétben az összes többi vörösborszőlő-fajtával, nincs rá csodarecept, nincs tankönyv, és azok a tényezők, mint az alkohol és a tannin, amikre egyébként épít az ember, a pinot-nál nem számítanak.
Úgy érzem, úton vagyok, de még messze a céltól, ez egy életfeladat.” A Pinot Noir, Wieninger szerint, nálunk kereskedelmileg nem igazán érdekes: „A burgundi női oldalának megértése Ausztriában még nem igazán fejlődött ki. Továbbra is a testesebb borok vannak divatban, bár a gyümölcsösség elvárt, de minek kell burgundi, ha fás jegyekkel fojtjuk el. A varázsa a törékeny fűszerességében rejlik, hihetetlen hosszal párosulva. Ez lehet akár testes, sőt karcsú is, és mindenképpen tartalmazhat mineralitást. Ezt azonban csak egy szűk kör képes megérteni, főleg a vörösborok esetében.”
Nagyon hasonlóan látja Axel Stiegelmar is: „A pincében rövidebb macerációs idővel dolgozunk, a gyenge tannin-kioldódás felé törekszünk. A pinot egyáltalán nem nyer a mustkoncentrációval, ellenkezőleg, élessé, égetővé, alkoholossá válik, az összes finomsága elvész. A pinot nagysága nem testépítés, hanem a fölényes elegancia.”
Josef Lentsch: „A burgundi mindig is réstermék lesz, de sok borbarát a cabernet, syrah és az Újvilág után visszatér a háttérben meghúzódó, meditatív borokhoz.” A Pinot Noirnak sincs szüksége magas alkoholtartalomra, hogy megmutassa eleganciáját. Az alkohol azonban többé-kevésbé magától jön, főleg a melegebb termőhelyeken: „A mi pinot-jaink 13-13,5 térfogatszázalékosak. Ha 12,5-re csökkenteném, éretlennek ízlene” – mondja Gernot Heinrich. Hogyan állja meg a helyét a hazai pinot a burgundival szemben? Heinrich: „Ma délben egy Claude Dugat-féle 1999-es Charmes-Chambertin-t ittam. Az egy igazán nagyszerű bor; ez a finomság, tömörség és savszerkezet, plusz a terroir kifejezése – ezt valószínűleg nem tudjuk elérni, de megvan a saját identitásunk, és azt ápolni akarjuk. Folyamatosan optimalizálunk, bár a minőségi javulás a jövőben csak a szőlőültetvényekből jöhet, mert a pincében a jó termelők már eleve a technika legfrissebb szintjén állnak.”
Thomas Schwarz a vásárlóiról és a boráról: „Mindig ugyanaz a csodálkozás, hogy egy állítólag vékony bor – a 2001-es olyan volt, mint a világos málnaszörp – önmagában mégis független és mégis hatalmasan komplex lehet: éppen ez egy nagyszerű bor.”
Toni Hartl elképzelése a Pinot Noir kapcsán szintén egyértelmű: „Minél elegánsabb, finomabb és kifejezőbb, annál több örömöt okoz a bor. A vinifikáció és a dűlőválasztás a rögzített pontok, és egyszer el akarok jutni oda, hogy a kóstoláskor fel lehessen ismerni: ez ebből vagy abból a dűlőből származik. Josef Lentsch-nél hasonlítottuk össze az osztrák és a burgundi pinot-kat, ott már észre lehetett venni, mit tudnak ők. Annak terroiroknak és klímának kell lennie, mert a csúcstechnológiával felszerelt üzemek ott is kivételnek számítanak.”
És Axel Stiegelmar így véli: „A pinot-t soha nem szabad tanninmonstrummá verni, bár mazochista módon nálunk mindent szeretnek, ami kemény és ihatatlan. De ha a kamaszkor véget ér, akkor eljön a pinot ideje, lassan a hazai piac is érett lesz az ilyen borokra. Külföldön – az USA-ban, Angliában, Norvégiában, Svédországban vagy Svájcban – a bort már sokkal régebb óta értik, ott a pinot volt az exportunk kapunyitója. A Pinot Noir egy olyan súlycsoport, amelyet elismernek.”
Hogyan kerül az ember a kékburgundi közelébe? A podersdorfi Josef Lentsch számára ez teljesen egyszerű: „A fajta számomra történelmi elköteleződést jelent. A vendéglőnk 1852-ig a ciszterciek gazdasági udvara volt az egész körzet számára. A szerzetesek itt szedték be a tizedet, iskolákat építettek, megszervezték a lakosság orvosi ellátását, gazdaságilag nagyon aktívak voltak, és forradalmasították a mezőgazdaságot azzal, hogy behozták a szőlőművelést a régióba. A poggyászukban Pinot Noir és Pinot Gris (kék- és szürkebarát) volt, valamint rizling. Az első kettő elterjedt, a rizling nem.” Josef Lentsch-nek egyébként egyetlen saját Pinot Noir tőkéje sincs, viszont van négy borásza, akik az ő elképzelései szerint dolgoznak. A pinot-val való foglalkozás oka közvetve Georg Stiegelmar volt: „Évekig vásárolt szőlőt egy jó törzsvendégtől. 1990-ben aztán már eleget telepített saját magának, és akkor arra gondoltam: ha a pinot jó volt a Schurlnek, akkor nekünk is az lesz.” A szőlőtermelőket egyébként kizárólag terület alapján fizetik ki, így megszűnik az ösztönzés a hozamok kényszerítésére.
Hasonlóan látja ezt Axel, Georg Stiegelmar fia, a Golsban található Juris borászattól: „A pinot azért készül, mert mindig is ott volt. Úgy 1000 körül a ciszterciek keresztényítették a magyarokat, Mönchhof kolostori udvar volt, és körös-körül egyszerűen sokkal több volt a Pinot Noir, ugyanez vonatkozik egyébként Heiligenkreuzra is. Már a nagyapámnak is volt ilyen fajta a termelésében, és még emlékszem néhány vitára a nagyszülők között, mert a pinot mindig olyan keveset terem, a nagyapa viszont önfejűen ragaszkodott a fajtához, és újra elültette, mellesleg a dédapa legjobb tőkéinek szelekciójából. Mi is ezekből a tőkékből szelektáltunk, tehát legalább 100 éve ugyanaz a szaporítóanyagunk van a családban.”
Valamivel rövidebb ideje honos a pinot Fritz Wieningernél a bécsi Stammersdorfban: „Az 1950-es évek óta van elültetve nálunk, pontosan nem tudom, mert a nagyapám 37 éve halt meg. A legidősebb pinot a pincénkben 1964-es, és még mindig finom inni. Ha nem tévedek, azt még az anyám készítette, elég jól sikerült neki. A nagyapám privát bortárában találtam vörösborokat Burgundiból, de egyetlen Bordeaux-t sem. Azt gyanítom, hogy vonzódott a fajtához, és ki akarta próbálni. Kereskedelmileg mindenesetre nem a döntése inspirálta, akkor mást ültetett volna.”
Karl Fritschnél az idősebb Karl volt az, aki az 1970-es évek vége óta foglalkozott vörösborral. „Aki vörösbort mond, annak nincs más út, mint a pinot” – idézi a junior a seniort. A telepítés az 1980-as évek közepén történt. Josef Jameknek akkoriban vezető szerepe volt a pinot kapcsán, a salomoniaknak Oberstockstallban (akik házasság révén kapcsolódnak a Jamekekhez) szintén volt pinot-juk, onnan származott az anyag is.
Egészen fiatalok pinot ügyben Thomas Schwarz Purbachból és a golsi Gernot Heinrich. Az előbbi azt mondja, az első igazi „az a 2001-es volt, amely az A-la-Carte-Guide-ban 96 pontot kapott”, ami azért nem volt rossz kezdet, „1999-ig azonban egyáltalán nem jöttem ki a pinot-val, egyszerűen túl magas volt számomra” – ismeri el őszintén. Gernot Heinrichnél a pinot 1993 óta terem, fajtisztán csak 1999-ben palackozták először.
Egészen más megközelítése volt Toni Hartlnak. A pragmatizált tisztviselői munkáját – a villamosvezető az utolsó időkben a Wiener Linien összekötője volt az új alacsonypadlós villamoskocsik gyártójával – az 1990-es évek közepén akasztotta szögre, mert megcsípte a filoxéra. Akkor nyílt egy Heuriger (borozó), és Toninak le kellett tennie a koncessziós vizsgát: „A tanfolyamon véletlenül csupa nagyság volt, Witzigmann-tanítványok és hasonlók, és ott ösztönöztük egymást. Otthonról persze én voltam az italismeretben, főleg a borban, aki a legtöbbet tudta. Ez adott aztán valahogy lökést. Elutaztam Toszkánába, Bordelais-ba, Burgundiba, Kaliforniába és Dél-Afrikába, és ott valahogy mindenhol téma volt a Pinot Noir.” Toni első évjárata 1996 volt, az első pinot-ja 1997-ben termett: „Mint ismeretes, Reisenbergben vannak szőlőültetvényeink, ez a Thermenregionban fekszik, és a Lajta-hegység túloldalán, Purbachban. Ott lényegesen melegebb van, de a pinot érettsége ott már túl extrém volt számomra. A mi pinot-nk tehát csak a hűvösebb oldalon nő. Egyáltalán az éghajlatot tartom a klónválasztásnál sokkal döntőbb befolyásnak, bár igazán el kell mondanom, hogy a pinot számára választott termőhelyekkel nagy szerencsém volt.”
Karl Fritsch őszintén elismeri: „Akkoriban egyáltalán nem tudtuk, milyen klón vagy milyen nemesítés az elültetett anyag.” Németek voltak, azóta a franciák vannak többségben. Karl Fritsch azonban nagyon erősen a szelekcióra épít: „Ez a borász tőkéje – nem szabad olyan szőlőoltványokra építenie, amelyek eredetéről fogalma sincs” – beszél saját tapasztalatából.
A klónválasztás terén Thomas Schwarz különleges módszerrel rendelkezik: „1988 óta kapcsolatban állunk egy burgundi faiskolával, és onnan csak francia klónokat szerzünk be. Ez úgy működik, hogy a szőlőültetvényben próbaásatásokat végzünk és talajelemzéseket készíttetünk. A faiskola megkapja az értékelést, én elmondom, mit képzelek el – a faiskolás egyébként maga is borász –, és ő akkor ajánl valamit. Időközben hét különböző klónom van három alanyra oltva. Carlo Wolf a Schloss Halbturnnál egyébként szintén onnan szerzi be az anyagát.”
Klónozás tekintetében Gernot Heinrichnél inkább vegyes a kép: „Az idősebb ültetvények vegyes populációk, a mix valójában nagyon tetszik. A fiatalabbaknál főleg franciák vannak.” Axel Stiegelmarnál hasonló a helyzet: „Részben szelekcióink vannak egy régi ültetvény jó tőkéiből, ugyan növekedésgátló vírusokkal, de a pinot-nál egyáltalán nincs szükség az erős növekedésre. Ehhez jönnek a Dijon-113, -114 és -115 klónok az összehasonlításhoz.”
Fritz Wieninger differenciáltabban látja: „A klónvita a botritiszre való érzékenység miatt nehéz. Az aromásan jobb klónok sajnos érzékenyebbek. Kétség esetén inkább egy rosszabb klón, amely egészséges marad, mint egy szuperjó, amely elrohad. Problémás években a németeket, száraz években a franciákat részesítem előnyben. Egyébként épp most csinálok egy kísérleti ültetvényt a klónok szőlőízének tesztelésére.”
Természetszerűleg Josef Lentsch-nek más a megközelítése: „Az anyagot tekintve ez klónok és alanyok mixe, részben Marienfeld és 113, 115, részben egészen régiek, amelyek már évszázadok óta megvannak nálunk. Ezek nem olyan tömör bogyójúak és kicsik, inkább lazábbak és nagyobbak, átlagosan 1-1,5-tel kevesebb cukorfokot érnek el, de egy év hordós érlelés után jobb bort adnak.”
Hova tartozik a pinot? Karl Fritsch: „Itt a Wagramon hűvösebb van, mint a Fertő-tónál, ezt a pinot számára mindenképpen előnynek tartom. Talaj tekintetében van néhány foltunk magas vastartalommal, ott a fehérbor nehéz helyzetben van, de a pinot jól érzi magát.” Ennek ellenére a Pinot Noir a Burgenlandban kifejezetten sikeresnek tűnik. Josef Lentsch: „A pinot Frauenkirchen és Illmitz között áll, de nem közvetlenül a tónál, ott a botritiszveszély túl nagy. Az ember amúgy is gyakran küzd a rothadás ellen. Ha az rendesen beüt, akkor úgyis lesz egy Trockenbeerenauslese.” Gernot Heinrich pinot-ja a Goldbergre van telepítve, egy inkább hűvösebb északi fekvésű, áteresztő, alacsony agyagtartalmú talajon, ami az ő nézete szerint elengedhetetlen a terroir-jegyekhez. Thomas Schwarz számára a dűlő maga nem annyira döntő, mint a szőlőmunkák: „A hőségre való érzékenység miatt a pinot-nak olyan lombkezelésre van szüksége, mint egyetlen más fajtának sem. Egyrészt árnyékban kell maradnia, másrészt jól kell szellőznie. Ez mindig egy hatalmas trükközés.” Fritz Wieningernél meszes, homokos löszön áll, amely jól vízelvezető (ami különösen fontos). Szelesebb fekvésű területeken jól érzi magát, és Fritz már nagyon kíváncsi rá, milyen íze lesz a Nussberg-inek: „Elméletileg ott szupernek kellene lennie, de a pinot annyira szeszélyes, hogy már semmin nem csodálkoznék.”
Az érlelés tekintetében minden borász figyelemre méltóan egyetért: annyi beavatkozás, amennyire csak lehet, csak annyi új fa, amennyire szükséges, bár mindannyian visszafogottak az újhordós használatot illetően. A legtöbbször nyitott faerjesztőkádban (a törkölykalap lenyomásával), Gernot Heinrichnél a felénél rozsdamentes acélban erjesztenek. Fritz Wieningernél a 2003-as először erjedt fenék nélküli dupla barrique-ban. A jobb aromakivonás érdekében hidegmacerálást alkalmaznak egyesek, egységes a viszonylag hosszabb, két-három hetes héjon áztatás, Josef Lentsch-nél ez négy-öt hét is lehet. A hordók, amelyekben aztán tovább érlelik, 225 és 1300 liter közötti űrtartalmúak. A legnagyobb arányban Fritz Wieninger használ új fát, 60%-ot a dupla barrique-oknál. A borászok egységesen látják a fa funkcióját: „Itt nem a vaníliaízről van szó; éppen ellenkezőleg, a fa a pinot-nál hosszt és komplexitást hoz.
Falevest nem tudok elviselni” – mondja Fritz Wieninger. Karl Fritschnél is a hordóban megy végbe az almasavbontás: „Ezáltal a borok textúrája egyértelműen krémesebb lesz.” A finomseprőn való hosszú érlelés szokásos, még a fehérbortól származó batonnage technikát (a finomseprő felkeverése a hordóban) is alkalmazzák Lentsch-nél és Wieningernél az aromakomplexitás növelése érdekében. Gernot Heinrich azonban nem keveri: „Kipróbáltam – és nekem a nem kevert ízlett jobban”, ami ismét jele annak, hogy a pinot-nál nincsenek csodareceptek.
Egy tényező Josef Lentsch számára különösen fontos: „A burgundi a szőlőben és a pincében is annyira szeszélyes, hogy végtelen türelem kell hozzá. Alois Kracher is azt mondta nekem: egy Pinot Noir-TBA néha fél évig olyan büdös lehet, hogy az ember a fejéhez kap, de egyszer csak rendbejön.”