Élet a szállodában
Csak egy fél vendég: az egyedülálló vendég. Az egyedül utazók az utazások során még mindig másodosztályú emberek.
Szöveg: Alexander Rabl Fotók: rendelkezésre bocsátva
F. asszony például néha kénytelen egyedül utazni, néha pedig akkor is egyedül utazik, amikor nem kényszerül rá. Az utazási ágazat csak elégtelenül készült fel az egyedül közlekedő emberekre. A repülőgépek és vonatok ebben mindenki mást megelőznek. Aki repülőjegyet vált, annak nem kell másodikat is megvennie, és a jegypénztárnál sem néznek rá különösebben ferde szemmel. Amikor azonban F. asszony a kiválasztott szállodája recepciójánál áll, sokat kell magyarázkodnia. „Hol van F. úr?” – kérdezi a recepciós fiú, és ezt a sejtés barátságos felhangjával teszi, miszerint ott bizony nem fog F. úr bejelentkezni. „Nincs F. úr” – erősíti meg F. asszony, és e tájékoztatás következményeként a szálloda leghátsó szobáját utalják ki neki, amelyet a felújítási terv szerint csak jövőre irányoztak elő teljes átalakításra. F. asszony abban a szobában áll, amelyet kegyesen kissé csökkentett áron ajánlanak fel neki, mivel a szálloda sajnos nem rendelkezik egyágyas szobákkal, csak kétágyasokkal. F. asszony szemügyre veszi a lepattant szekrényeket, a kikopott foteleket és a szétrepedés szélén álló fürdőszobai csempéket. Bepillant a minibárba, és úgy dönt, nem issza magát olyan állapotba, hogy ez a szoba szépnek tűnjön. Természetesen vannak még más szabad szobák is, mi a probléma, válaszolja a recepciós fiatalember. F. asszonynak sajnos ragaszkodnia kell a költözéshez. Most szeretné, ha egy F. úr is vele lenne, aki elmagyarázná ezt a recepciósnak, aki láthatóan azt hiszi, joga van a magyarázathoz. Este a szálloda éttermében F. asszonynak nem kell sokáig találgatnia, melyik asztalhoz fogja őt ültetni a maitre.
A terem leghátsó asztala az, körülbelül egy lábkilométernyire az előétel-büfétől. F. asszony otthon felejtette a futócipőjét, micsoda ostobaság. De egyébként sem visel feltűnően ízléstelen ruhát, nem is volt régen fürdés nélkül, és más okot sem lehet találni F. asszony Szibériába száműzésére. Kivéve, ha F. úr hiányát elfogadnánk annak. F. asszony megismétli azt a játszmát, amelyet az ehhez hasonló alkalmakkor már néhányszor eljátszott: megmondja a maitre-nek, hogy nem kívánja igényt tartani a terem legrosszabb asztalára. A maitre csodálkozva húzza fel a szemöldökét. Valaki, aki egyedül utazik, és még igényei is vannak. Máskor egy másik szállodában a maitre különösen empatikusnak bizonyul: megkérdezése nélkül három nyaraló házaspár asztalához ülteti F. asszonyt. „Ön olyan egyedül van, biztosan örül a társaságnak” – mondja a maitre. F. asszonynak vennie kell a fáradságot, hogy elmagyarázza a maitre-nek és a nyaraló pároknak, hogy aki egyedül utazik, az nem vágyik mindig társaságra. Ez lesz az egyik olyan pillanat, amikor F. asszony elgondolkodik egy „Rent a útitárs” ügynökség alapításán, mert az, hogy a szállodák makacsul ragaszkodnak a gazdasági csoda idejéből származó társasági formákhoz, amelyekből sok fürdőszobai szerelvényük is származik, sajnos tény. F. asszony ezeket a helyeket akkor is megjegyzi, ha egyszer lesz F. úr, és kihúzza őket az útitervéből.
Pay-TV a szállodai szobában
A szolgáltatás válságban van. Nem csoda, a blockbusterek és az olcsó pornó mellett az ember elszunnyad az unalomtól. Le kell cserélni az embereket, akik a műsort összeállítják.
Szöveg: Manfred Klimek
Szobakártyát bedugni a MarriottCrownPlazaHolidayInnRamadaIntercontiheraton-MercureHiltonban Wuppertalban, Párizsban, Newcastle-ben, Lausanne-ban, Bolognában, Malmőben, Varsóban; szobakártyát bedugni, annak, aki havonta tíz napot ébred bérelt ágyban, ez egy olyan kézmozdulat, amelyet a „Was bin ich?” (Mi vagyok én?) tippcsapata – ha még létezne az eredeti adás – azonnal egy életstílushoz tudna rendelni: a piacgazdaság nomádja, otthon nélküli ember.
Szobakártyát bedugni, a csomagot hanyagul a lerakóhelyre dobni, és a tekintet máris végigsiklik az mindig egyformán berendezett téglalapon, amely gyakran csak a fal színében különbözik a többitől. A tekintet megakad a televízión, e pillanat egyetlen kivilágított bútordarabján.
A tévékészülék üdvözöl. „Üdvözöljük, X. úr!” – mondja a készülék. A recepció számára az ember épp csak egy anonim vendég volt, ám a műanyagból, képcsőből és tranzisztorokból álló technikai darab szívélyesen köszönti az embert személy szerint.
12 euróért az ember a Pay-TV világában találja magát.
Ezért az elkötelezettségért fokozott figyelmet érdemel. Tehát az üdvözlést az OK gombbal elzappolni, és végigszörfölni a csatornákat. Mit lát az ember? Három hírcsatorna, első helyen az amerikai, másodikon a brit, harmadikon a német, amely egyben a legrosszabb is. Rengeteg kereskedelmi adó, amelyek késői órán „Hívj!!Fel!!Engem!!”-reklámokkal zsongítják az embert. Idegen és furcsa országok adásai, mint Japán, Szaúd-Arábia vagy Üzbegisztán. A mozgóképeket az egyes rádióadók sivító hangjai követik („a legjobb a hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes évekből”), amelyeket már tényleg senki sem akar hallani. Ám ezen öt, a buta középszerűségből vett ízelítő után, amelyek korábban a csatornák végét jelezték, a képernyő hirtelen újra kivilágosodik: a Cinemascope a vetítés amúgy is szerény méretét még kisebb és szélesebb méretre vágja, az ember Bruce Willis arcába néz, és felismeri, hogy ő egy újabb keletű filmben játszik.
Másodpercekkel később jön a felszólítás, hogy adja meg a szobaszámot, és ezzel az ujjgyakorlattal adjon hozzá tizenkét eurót a számlához: landolás a Pay-TV világában.
A fizetős televíziózás általában hat csatornát jelent: kettőt az ország nyelvén, kettő angolt és kettőt, amelyeket gyerekzárral is el lehet látni. Ezek pornócsatornák – gyakran szégyenlősen „Blue-Movie-Channels”-nek nevezve őket.
A műsorszerkesztők a mainstream-maffia részét képezik. Ki választja ki tulajdonképpen a filmeket ezeken a csatornahelyeken? Olyan emberek, akik azt gondolják, hogy egy üzleti szálloda vendégeinek csak két dolog jár a fejében: akció és b*****. Nőknek, akik ritkán üzleti utazók, néha megteszi egy film Sandra Bullockkal vagy Meg Ryannel. Fontos, hogy a stresszes idegen be tudja pótolni azt a blockbustert, amelyet hetekkel ezelőtt elmulasztott a moziban. Mivel a szállodai szobában való megtekintés feleannyiba kerül, mint a konzervek megvásárlása (a „fukarkodni jó” áruházakban egy CD-re kiadott összeg időközben ugyanekkora), alig nyomja meg valamelyik vendég a Pay-TV gombot, és az összes mű alkotás maradt. Joggal, mert azok a filmek, amelyek csak egy kicsit is mesterkéltnek tűnnek, el sem jutnak odáig, hogy megszállják a szállodai felvevőket. Azzal a feltételezéssel, hogy klienseik buták és csak a könnyed dolgok érdeklik őket, a műsorszerkesztők a kimondhatatlan mainstream-maffia részét képezik. És növekvő sikertelenségük sem kényszerít ki szemléletváltást: a műsor továbbra is sekélyes marad.
Főleg a pornográfia. Azt amúgy sem akarja senki látni. Mert ha másnap a recepciós hölgy hangosan elkiáltja magát: „A videó is kerüljön a számlára?”, akkor a csíkos öltönyös férfi így tagad: „Nem, nem, a Sean Penn-es film ezúttal nem volt olyan jó.” Egy ostoba dadogás, a körülállók mind megvető mosollyal nyugtázzák. Itt mindenki néz pornót. És mindenki tudja mindenkiről. Miért ne vallanánk be?
Olcsó szórakozás drága szállodai szobában. Mert a filmek olyan végtelenül pocsékok, hogy az ember szégyellheti magát, amiért ilyen szeméttel elégíti ki a vágyait. Ki választja ezt megint? Tegyük fel: senki. Mindenesetre nem nő.
Mert egyetlen nő sem engedné meg, hogy a nemét így megalázzák. Nos, vannak kivételek is. Nemrég egy skandináv Hiltonban futott egy régi videó a Los Angeles-i „Vivid-Production”-től. Furcsa cselekmény, de igazán dögös gyengédségek. Csak a göndörítővel készült frizurákról lehetett felismerni a lejárati dátumot.
De ez a kivétel, mert az ember mindenekelőtt a legolcsóbb kivitelezésű kelet-európai produkciókért fizet, amelyek ráadásul egy igencsak sértő nőképet közvetítenek, amely talán még a legkeletibb szláv tartományokban találhat barátokra. Amikor Alice Schwarzer tíz éve azt követelte, hogy tiltsák be az ilyen pornográfiát, kinevették. Ám ő ezt már akkor látta előre. És most a szemét délig fut.
Le kell cserélni az embereket, akik a műsort kiválasztják. Több csatornát kell felszabadítani az igényes produkciók közvetítésére. Ezek léteznek – nem hinné az ember – időközben a pornográfiában is. Még olyan rendezők is, mint Lars von Trier és Michael Winterbottom, kísérleteznek a szigorú korhatáros kategóriában. Csak senki sem veszi észre, mert a jó zene már csak a réscsatornákon fut.
Szobakártyát bedugni, a notebookot kinyitni és az ágyban fekve megnézni egy filmet CD-ről. Ha a választék nem javul hamarosan, a Pay-TV csatornák eltűnnek. Az olcsó szórakozás nem illik egy drága szállodai szobába.
A paplanboldogság szigete
Ausztria szállodái nemzetközi (részlet)-összehasonlításban
Szöveg: Anita Ericson
Az osztrákok népszerűvé tették a hordárt, majd a hazai filmiparral együtt ki is haltak. „368-as szoba. A lifttel ott szemben fel, a folyosón jobbra, kétszer a sarkon túl, és legelöl van a szobája. Kellemes tartózkodást!” Milyen szívesen húzná elő most ezen a fülledt-meleg késő nyári délutánon világiasan a pénztárcáját, adna jóakarattal néhány érmét egy szolgálatkész lélek kezébe, és nem törődne tovább a csomagokkal. Furcsa, gondolja az ember, még a leglepukkantabb törökországi charter-nyaralóhelyen is felcipelik a bőröndöket a szobába – zihál, izzad – Ausztriában a négycsillagos pluszos szállodában az embernek kell saját kezűleg nekilátnia.
Ha tovább töprengünk, rájövünk, hogy a hazai szállodákban sok minden kicsit másképp működik, mint a világ többi részén. Vagy legalábbis a világ azon részén, ahol az ember általában a szabadságát tölti. Ez nem feltétlenül mindig rossz, sőt ellenkezőleg: Gondoljon például arra a ribillióra, amit az animátorok vagy más szórakoztatók rendeznek minden nap a mediterrán szardíniásdoboz-szállodákban. A zene reggeltől estig bömböl a hangszórókból, és ha az embernek balszerencséje van, a legnagyobb hőségben a medence körül ugrálni kezdenek az amúgy felnőtt emberek, és hangosan „Jambo, Jambo”-t visítanak. Attól az embernek elmegy a jókedve. Ausztriában aligha talál majd ilyen tompa szórakoztatást, a szórakoztatás ha van is, inkább visszafogott, és legfeljebb néhány különös vadhajtást hordoz, amelyek nem zavarnak, mint például a vezetett üvöltéstúra faöleléssel vagy a vadgyógynövény-gyűjtő tanfolyam. (Rettegéssel jegyezzük meg azonban itthon is az előre rágott tevékenység növekvő tendenciáját: ahol Hans Huber szállodatulajdonos még tavaly túratérképpel és jó tanácsokkal útnak indította vendégeit, idén már a vezetett alpesi eseményt kínálja közös, eredeti uzsonnával. Csak remélni lehet, hogy ez nem kerekedik felül és nem fajul el. El sem képzelhető, hogy valakinek az az ötlete támadjon, hogy fúvószenét tanítson a vendégeknek a szálloda kertjében ...)
Negyven kilométer szállodaövezet a semmiben, péntek esti folklórral. Általánosságban elmondható, hogy az osztrák szállodai tájban szembetűnő a nagy láncok hiánya. Ha a városokat – elsősorban Bécset – kivesszük, és figyelmen kívül hagyjuk azt a néhány nagy nevű klubot, amelyek az Alpokban all-inclusive tevékenykednek, akkor majdnem kizárólag egyéni vállalkozókkal találkozunk. Mivel kollektíve mindannyian szeretjük magunkat individualistának látni, ezt szimpatikusnak kell találnunk, bár természetesen megnöveli a nehézséget, hogy a kijelölt üdülőrégióban első próbálkozásra megtaláljuk a megfelelő házat. Korlátlanul örülhetünk viszont annak a ténynek, hogy ezzel szemben valódi ágyvárak – olyan személytelen szörnyetegtömbök több mint ötszáz ággyal – gyakorlatilag teljesen hiányoznak, és hogy az egységes turistagettók – negyven kilométer szállodaövezet a semmiben, péntek esti folklórral – szintén nem részei a hazai szállodai topográfiának (bár némelyik sífalu már a jó ízlés határait súrolja).
A szállodatulajdonosok tehát egyéni harcosok, és a színfalak mögött valódi csatákat vívnak a vendégek kegyeiért, milliókkal és trendi koncepciókkal. Egy ponton azonban Ausztriában meglepően maradinak mutatkoznak: Nemdohányzó részlegek? Nincs, nem volt, nem kell. Ez most igazán nem a dohányosok elleni tiráda akar lenni – de mégis csak lehetővé kellene tenni, hogy kényes orrúként olyan szobát kapjunk, ahol a függönyök nem dohányfüst-nehezen lógnak az ablakon. Sokkal ritkábban kérdeznek rá az erre vonatkozó igényekre, sokkal gyakrabban még a reggelizőkben (az esti étteremről nem is beszélve) sincsenek rendes nemdohányzó zónák. („Igen, igen” – szólt a főnök – „ha szeretné” – és épp az egyedülálló tartózkodó asztalára egy megfelelő táblát tett. „Itt van a nemdohányzó zónája.”)
A lepedővel való küzdelem megfosztja az embert az álmától. De van egy második dolog is, amiben Vorarlberg és Burgenland között nem hajolnak meg a nemzetközi ízlésnek. És most újra azt kell mondani: Istennek hála! Igazán kevés rémisztőbb dolog van annál, mint este egy feszesen megfeszített és a matrachoz rögzített lepedőbe bújni, amelybe a szobalány egy bolyhos gyapjútakarót tűrt be. Egy mánia, amely világszerte terjed, mint az angol popzene. A paplanos alvásban elkényeztetett emberek lefekvés előtt az egész mesterséges konstrukciót erőszakkal kitépik a matracból (amely során elkerülhetetlenül megpillantják az alatta lévő matracfelületet, ami olykor kissé csökkenti a nyugalom iránti igényt), majd az így keletkezett gyűrődések között töltik több-kevesebb sikerrel az éjszakát. Ha rögtön Ausztriában nyaralnának, garantált lenne számukra az áldott paplan-szundi, zavaró előkészületek nélkül. Feloldva eddig
fél tizenkettő