Azt képzeltem, hogy az észak-angliai utazásomat a saját autómmal fogom teljesíteni, és ez, mondjuk óvatosan, jó ötlet volt. Ugyanis lassan álltam neki a dolognak, Bécstől először a Starnbergi-tóhoz hajtottam, ahol Sepp Bierbichler Fischmeisterjében elfogyasztottam egy bajor-mediterrán ételt, majd olyan hosszan bámultam a tóra, mígnem az ülőhelyszomszédaim megkérdezték, minden rendben van-e. „Több mint rendben” – válaszoltam –, „az ülőmeditációt művelem.” Ezt a kettő érdekesnek találta. Ő egy nürnbergi szeszesital-képviselő volt a legjobb korban, a hölgy az új szeretője, és én már azelőtt, hogy elmélyedtem volna a dűnék és hullámok mintázatában, többet tudtam meg a viszonyukról, mint szerettem volna, ami talán az azt követő részleges eszméletvesztést okozta, amibe menekültem. Elbúcsúztam, mielőtt még javasolhatták volna, hogy tartsak velük egy spirituális ülést, de egy hosszabb séta után újra találkoztam velük, mert a szeszesital-képviselő nem találta a Maseratiját. Épp izgatottan futott a rossz irányba, miközben én a szállodám, az ajánlott Schlossgut Oberambach felé tartva elhaladtam egy kihalt parkoló mellett, ahol már csak egy magányos, nürnbergi rendszámú Maserati állt. De béna. Energiát küldtem a férfinak, és lefeküdtem aludni.
A következő állomás Zürich volt, ahol ismét a fantasztikus Signau House-ban szálltam meg, amely egyike azon kevés szállodáknak, amely valóban kiérdemli a „Home away from home” címkét, legalábbis számomra. Zizi Hattab vegán csillagos éttermében, a Kle-ben étkeztem, ami egy kifejezetten üdítő meglepetéssel szolgált. Az étel olyan meggyőző módon mutatta be a növényi főszereplőit, hogy egy másodpercig sem gondoltam arra, hogy hiányozna egy darab hús vagy hal. Zizi Hattab olyan hozzáférést talált a multikulturális alapokon nyugvó, mély, szórakoztató ízekkel teli csúcskonyhához, hogy csak úgy zúg. Legközelebb többet erről, mert nem, nem felejtettem el, hogy Észak-Angliába tartok. Biztonság kedvéért még megálltam Reimsben, ahol nemcsak a híres katedrálist néztem meg, hanem két-három híres pezsgőházat is, de aztán már a Calais-ból Doverbe tartó kompon voltam, megdöbbenve a világ legrosszabb szendvicsén, amit a kompkikötőben vettem, még inkább megdöbbenve azon, hogy valóban megettem, úgyhogy most puffadtan és rosszkedvűen ültem a Quiet Zone-ban, és bámultam a ködöt, amely többé-kevésbé láthatatlanná tette a La Manche csatornát – nem, ez nem ülőmeditáció volt, hanem színtiszta zsémbeskedés.
Mivel kérdezitek: bizonyos kihívást jelentett a saját járművemet balesetmentesen beilleszteni a brit bal oldali közlekedésbe, különösen a körforgalmaknál, amelyekből az észak felé vezető úton több van, mint Alsó-Ausztriában. Még egyszer megálltam Yorkban – a figyelmes A la Carte-olvasók emlékeznek rá, hogy itt a Cochon Aveugle nevű étteremben már ettem valami egészen kiemelkedőt, amit sajnos nem tudtam megismételni, mert az étterem bezárt és vidékre költözött. Ehelyett egészen kiválóan étkeztem egy vidám, sharing-koncepciójú helyen – ne ásítsatok, semmiképp ne ásítsatok! –, a Skosh-ban, ahol a piaci helyzettől függően főznek aznapi frissességgel, méghozzá elég lélegzetelállítóan. Egy főtt osztriga kombuval, retekkel és ponzuval jégen, lenyűgöző, régi sárgarépafajták puffasztott rizzsel, jalapeñóval és maracujával, tarka és meggyőző, brokkolicsíra tempura friss fokhagymával, retekkel és furikakéval, klassz, végül egy sóban érlelt kacsa szecsuáni borssal, mangóval és újhagymával, ami olyan jó volt, hogy a textúra-szenzációt – ropogós bőr, májlágy hús – a mai napig nem tudom elfelejteni.
Másnap érkeztem meg először: Hovinghambe. Hovingham egy kis falu a Howardian Hillsben, amely – helyesen – a Howard családról kapta a nevét, akiké a Castle Howard is, egy hihetetlenül magabiztos, impozáns kupolával rendelkező álbárokk épület, amely valóban elég lenyűgözően áll a dombok között, mondjuk: drezdai Zwinger vidéki formátumban. Az utazás egyik poénja az volt, hogy a Hovinghamba vezető út több szűk keresztmetszeten halad át, amelyeket történelmi kapuk és egy hatalmas obeliszk alkotott, amelyet ki kellett kerülnöm. Eközben láttam a bejelentést, hogy épp számos Tony Cragg szobrászművész alkotásait állítják ki a Howard-területen, és ezt természetesen meg kellett néznem: megint fél nap elmeditálva. Szerencsére aztán már csak egy ugrás volt Hovingham. Oda ugyanis két éve Joshua és Victoria Overington, a Cochon Aveugle egykori üzemeltetői költöztek, hogy egy történelmi házban megnyissák új éttermüket, a Mýse-t, egy átlátható, elegáns, maximum 24 vendég számára kialakított helyet, amelyet nem akartam kihagyni.
A Mýse egy régi angolszász szó, amelynek semmi köze ahhoz a jelentéshez, ami egy német nyelvű embernek eszébe juthatna, ha hangosan felolvassa a szót. A jelentése: Az asztalnál ülni és enni. Overington az étterme koncepcióját North Yorkshire környezetének és rendkívüli tájának tükreként írja le:
„Menünket északi nagyvonalúsággal szolgáljuk fel, és a régió gazdag történelméből merítünk, hogy elegáns csavart adjunk a yorkshire-i hagyományos konyhának.”
Az északi motívum valóban a szívügye az Overingtonoknak, gondoltam, amikor beléptem az étterembe. A két vendégtér – az egyik aperitifhez és kávéhoz, a másik az evéshez – takarékosan és elegánsan volt berendezve, szuper-elegáns skandináv bútorokkal egy hamisítatlan angol cottage-ban – mély mennyezet, szabálytalanul meszelt falak. A személyzet, szabályosan tetoválva, mint maga a főnök, ugyanazt az alapvető lazaság és projekt-központú komolyság keverékét árasztotta, mint amit a Noma első napjai óta ismerünk. Kaptam egy nagyon kis, nagyon jó sört, hogy áttekintést kapjak a menüről, aztán jöttek is az első snackek, én pedig úgy döntöttem, hagyom magam meglepni.
Röviden összefoglalva: igazán emlékezetes menü volt, amelyet gyorsan és elképesztően komolyan szolgáltak fel. A „faszén-pástétom, nyers vadhússal és füstölt kaviárral töltve” című fogást grandiózusnak találtam. Egy vékony fekete tésztával körülvett őztatár volt, kaviárral koronázva, amely a konyhából kifelé menet az üvegbúra alatt kapott egy kis füstöt, és ízletes rusztikus jegyet adott az ételnek. Egy ágra tűzött „Párolt marhapofa Yorkshire puding tésztában fermentált uborkával” – másutt az ételt talán marhapofa-pralinénak hívták volna – és a csirkezsírral tálalt kovászos kenyér – követésre méltó ötlet! – után jött az első fogás, ami egy hatalmas ütés volt. Egy Orkne-szigeteki fésűkagyló volt, amelyet a saját héjában pároltak és tengerisün-vajjal finomítottak. Ha létezik mennyország, és kapok egy foglalást, csak tengerisün-vajat szeretnék enni, és ez itt egy előíz volt: a feszes, belül még üveges kagyló, édes és csábító, ehhez a tengerisün jódos íze, a tenger, a permet és a messzi horizont sejtése, a tökéletes kulináris boldogság egy pillanata.
Ezt egy spárgaétel követte sarkantyúka virágokkal, friss sajttal és savóval, egy vad laposhal egy posírozott Lindisfarne-osztrigával és egy ízletes angol habzóboros mártással. Aztán már kezdődött a főétel felvezetése, a sült Thirkleby-kacsa. Különösen az indítás maradt meg bennem, a kissé füstölt kacsasonka, amely egyfajta Yorkshire pudingban állva volt elrendezve, és igazán mennyei volt (ott a mennyország-motívum megint, bocs). A máj egy gombócban a kacsa-dió alaplében, a mell roppanós céklával és fekete dióval. Később még négy desszert érkezett, mind a legmagasabb szinten: citrus-boglárka fagylalt, lenmag-karamell, föcstej-puding tortácska, flambírozott naspolyatorta malátafagylalttal: élveztem őket, de gondolkodás nélkül elcseréltem volna egy második adag fésűkagylóra tengerisün-vajjal (és emlékeztem közben arra, hogy nem először ettem a fésűkagyló és tengerisün kombinációját. Az első alkalom a yorki Cochon Aveugle-ben volt. Micsoda véletlen).
Amikor vidáman és jóllakottan visszasétáltam a szállodámba, a Worsley Arms Hotelbe, amely szabályszerűen a hovinghami egyetlen útkereszteződésnél áll, még nem volt sötét. Az északi éjszakák rövidek. A szállodában még láttam fényt, amely a Cricket Barból áramlott ki, ami természetesen arra ösztönzött, hogy tegyek egy látogatást a bárban. Egy sörrel a krikettcsapat szépen festett csapatképe előtti kis kerek asztalnál beszélgetni kezdtem a másik asztalnál ülő vadászokkal. Nem mintha sokat értettem volna. A Northern Accentbe még Jürgen Klopp is belebukott Liverpoolban, de az urak barátságosak voltak, és én is barátságos voltam, úgyhogy ittunk még egy-két kör sört egymással, és ritkán éreztem magam ilyen jól: a megfelelő idő, a megfelelő hely; és az utolsó kör után aludni is elég jól tudtam.
Másnap áttelepültem a Lake Districtbe. Északnyugat felé menet megnéztem pár csodálatos kertet, a Helmsley Walled Gardent, de főleg a Newby Hall and Gardens fantasztikus területét. De a részletekkel senkit sem fogok untatni. Szállást Ulverstonban foglaltam, egy helyen, amely a Lake District perifériáján fekszik, és az az előnye, hogy közvetlen tengeri kijárata van, és nem szerepel a brit belföldi turizmus térképén. Így viszonylag szabadon mozoghattam egy olyan városközpontban, ahol a kocsmák olyan szórakozást kínáltak, mint a Pub Quiz vagy sportközvetítések, tintahalat és kagylót vásároltam a halasnál, részletes sétákkal és tisztességes irodalommal ütöttem el az időt, és a Hope & Anchor pultjánál ülve minden nap egy kicsit többet éreztem a közeli L’Enclume étterem mágneses vonzásából. Mondhatnám úgy is, hallottam a szirénák énekét. Ez részben a természetes falánkságomnak volt köszönhető, másrészt a L’Enclume tulajdonosának, Simon Rogannak a biográfiájának, aki azt a feladatot tűzte ki maga elé, hogy a közben három Michelin-csillaggal kitüntetett étterme számára az élelmiszereket nagy részben a saját farmján, a csinos Our Farm néven állítsa elő. Rogan a „farm to table” konyha szószólójának számít, tehát azt a radikális megközelítést követi, hogy a konyhában szükséges zöldségeket, fűszernövényeket és gyümölcsöket maga termeszti, hogy ne függjön termelőktől vagy köztes kereskedőktől.
Néhány kerülővel sikerült nemcsak egy ebédre való asztalt szerveznem a L’Enclume-be, hanem előtte az Our Farmot is megtekintenem. Cartmel falucskától kissé kívül fekszik, ahol Simon Rogan a nem is olyan kicsi birodalmát megalapította. A vezető üzem, a L’Enclume mellett éttermeket működtet Londonban, Hongkongban és Phuketben is. A farmra vezető úton ki kellett térnem egy önelégült tehén elől, amely az úton feküdt és azt tette, amire az estémet fenntartottam: emésztett, és hajszálon múlt, hogy egy traktornak kellett volna kihúznia a járművemet a sárból, amiben majdnem elakadtam. Angliában voltam. Minden nap esett az eső, minden nap sütött a nap, de épp az eső volt soron. De aztán egy mosolygós, rövid nadrágos férfi fogadott, akit Adam Frickelnek hívtak, és egyike volt a nyolc dolgozónak, akik fixen a farmon dolgoznak, és természetesen azonnal újra kisütött a nap. Adam először is élvezettel rombolta le az ódivatú vidéki gazda romantikus képét azzal, hogy büszkén bemutatta nekem a „The Monster” nevű aprítót, amelyben az éttermek és a kertészet összes szerves hulladékát komposzttá dolgozzák fel. „Nem néz ki jól” – mondta Adam –, „de ez a legfontosabb alapja a munkánknak: a föld.”
Miután ez kezdésnek rögzítve volt, körbevezetett a tényleg lenyűgözően hatalmas területen, ahol mindenféle zöldség, fűszernövény és bogyós gyümölcs nőtt, és folyamatosan a megfelelő talajkeverés művészetéről mesélt (mesélt arról is, melyek Simon „kedvencei”. Csak annyit: Simonnak sok kedvence van). Kinyitotta értem a fóliasátrakat, amelyek már a nyári paradicsomtermesztésre voltak előkészítve, megmutatta a hosszú sorokat karalábéval és különböző káposztafajtákkal, és felhívta a figyelmemet a számtalan eperre nagy edényekben, amelyeknél hosszú kísérleti sorozatokban vizsgálják a talajkeverék és a fajta helyes arányát. Megkóstolhattam egy Malwina epret, amely lenyűgözően ízlett, mert puha és gyümölcsös volt, egyike azoknak az epreknek, amelyek túl érzékenyek ahhoz, hogy szupermarketbe szállítsák és ott eladják (mint például a grandiózus hazai Mieze Schindler fajta). Csak ezért az eperért megéri, ahogy minden kertész tudja, ágyást kialakítani vagy egy edényt beültetni, mert másképp egyszerűen nem jutsz hozzá az isteni gyümölcsökhöz. Nekem mindenesetre az a sejtésem támadt, hogy desszertnek kapni fogok még egy Malwinát, és nem kellett csalódnom. Amikor Adam figyelmeztetett, hogy pár perc múlva az étteremben várnak ebédre, a kertterületet épp csak bejártuk, egy egész órán át. Itt, gondoltam magamban, komolyan veszik az önellátást. Megköszöntem, beültem az autóba, másodszor is áthajtottam a sárban, mert az az állat egy centit sem mozdult, és majdnem a leggyorsabb úton a L’Enclume-be, mert már egy kicsit zavaros ez a bal oldali közlekedés.
A „l’enclume” szó egyébként üllőt jelent. Lassú felfogású lévén csak akkor értettem meg a nevet, amikor az étteremvezető elnézően elmagyarázta: itt régen kovácsműhely volt. Ja úgy. Ezért a kalapált tányérok, ezért a műkovács által készített evőeszközök. Mindennek belső logikája volt. Be kell vallanom, hogy a kertben tett túra után arra számítottam, hogy többé-kevésbé vegetáriánus étrendet kapok, de ezt az elképzelést már a snackek elsöpörték. Volt sült sertéshas és füstölt angolna, pisztrángos kosárka retekkel és rózsaszirommal, egy elragadó sajtpuding érlelt Corra Linnből, egy helyi juhtejből készült sajtból, és legkésőbb az élesztőolajban sült zellerrel, amelyet íróval és süllőkaviárral finomítottak, tudtam, hogy a naiv elvárásaim, hogy vegetáriánus tűzijátékot éljek át, ugyan csalódtak, de helló, szerencsére: ez a zellerétel azonnal olyan mélyen beégett a tudatomba, hogy soha nem fogom elfelejteni.
És aztán jöttek csak a csirkezsírban sült Pink-Fir-Apple krumplik, amelyekért önmagukban is megérte a kert kialakítása, majd egy alga-pudding csontvelővel és marhahúsleves-alappal, kaviárral és osztrigával, amely a teltség és az elegancia közötti kötéltáncot mintaszerűen teljesítette. A halas fogások – egy pisztráng hajdinával, aztán egy ördöghal gombával és vöröshagymával – és a Dry Agerből származó kacsa után végre bezárult a kör: a kertből származó Malwina-eper köré a konyha egy briliáns desszertet épített citromverbénával, Wraysholme-joghurttal és édes fűszernövényekkel, egy kicsi, de nem kevésbé meggyőző kulináris műalkotás. Hátradőltem, elégedetten, több mint elégedetten. A sommelier megismertetett a német kivételes borász, Egon Müller szlovák rizlingjével, amellyel azonnal barátságot kötöttem, ehhez jött még néhány válogatott akcentus Burgundiból és a Mosel-völgyéből. Megpróbáltam visszaemlékezni, vajon kezeltek-e már valaha más háromcsillagos étteremben a szerviz pontossága és a kezelés lazasága ilyen üdítő keverékével. Egy sem jutott eszembe, legalábbis abban a pillanatban nem.
Amikor boldogan felálltam, mélységesen hálásan, hogy a L’Enclume csábításának engedtem, hirtelen a „Monsterre”, Adam komposztaprítójára gondoltam. Mert ott, ez volt a mai tanulságom, ott ered minden élvezet. De még nem végeztem a mai nappal. Paul Burgalières, a L’Enclume konyhafőnöke várt rám a szomszédos Aulis Chef’s Table-jénél. Paul viszi a boltot Simon Rogan számára, és el akarta magyarázni, hogyan dolgoznak a L’Enclume-ben. Logikusan a kertről beszéltünk először. Paul azt mondta, hogy ő és csapata naponta vizsgálják a farm kínálatát, hogy a termést azzá a különleges, erő és elegancia keverékévé dolgozzák fel, amely az étterem védjegye. Megkérdeztem tőle azt a témát, ami eleinte irritált. Gondolkodik-e azon, hogy több vegetáriánus vagy akár vegán ételt tegyen az étlapra, a rendelkezésére álló kiemelkedő zöldségkínálattal?
„Gondolkodom rajta” – mondta Paul –, „de a téma trükkös.” Szünetet tartott. „Az átmenet idejét éljük. Meglátjuk, hová jutunk.”
Megkérdeztem a koppenhágai Geraniumban töltött idejéről, ahol öt évig dolgozott konyhafőnökként. Ott a zöldségek kezelését nyilvánvalóbban ünnepelték, gondoltam, de Paul ellentmondott. „Itt sokkal nagyobb közelségben vagyunk a kerthez, mint a Geraniumban” – mondta –, „ami saját érzéket ad a zöldségek fejlődéséhez és ízéhez.” Ez pontosabb kompozíciókat és a szezonális kínálat gyorsabb átültetését teszi lehetővé az étlapon. „Mennyire gyorsan?” – kérdeztem. Végül is az ételek, amiket fogyasztottam, rendkívül komplexek és kidolgozottak voltak. Hogyan lehet ott spontán megvalósítani új kreációkat? Hetente egyszer, mondta Paul, nyáron legalábbis. Télen kicsit tovább tart, de az ember nincs is annyira a természet nyomása alatt: „A farm diktálja, mit teszünk. Kísérletezünk, hogy helyesen valósítsuk meg a kínálatot.”
A tűzhelyen közben rákfélékből készült alaplé rotyogott, ami rendkívül csábítóan illatozott. Paul kitalálta a gondolataimat. „Ezzel hamarosan az ördöghalat, amit ma ettél, helyettesíteni fogjuk. Így az étel” – csettintett a nyelvével –, „finomabb lesz.”
Megettem volna még belőle egy tesztverziót? Micsoda kérdés. Sajnos Paul nem tette fel nekem.
Még mesélt a közel 30 fős csapatról, amely évek óta szinte változatlanul dolgozik, és a nehézségekről, amelyeket a Brexit okoz az új munkatársak toborzásánál. Aztán visszatért a bevezető kérdésre: „A jövőben biztosan többet fogunk plant-based főzni” – mondta elmerengve, mintha csak akkor jött volna rá –, „de vegánok nem leszünk.” Amikor már a csevegő üzemmódban voltunk, beszéltünk még általánosabban a gasztronómia kihívásairól és kínálatáról, stíluskérdésekről, atmoszféráról és hangulatokról. Megkérdeztem a saját kulináris expedícióiról, és Paul azt válaszolta, egy dolgot tanult Rasmustól és Sőrentől, a Geranium tulajdonosaitól: csak olyan helyekre menj, ahol korlátozás nélkül jól érzed magad. Függetlenül attól, csillagos-e vagy sem. Minden másra egyszerűen túl kevés az idő.
Ez valamikor este jutott eszembe, amikor azon gondolkodtam, miért éreztem magam annyira jól a L’Enclume-ben. Valaki ott megtanulta a leckét.
Ezen a haladó ponton nyugodtan búcsút inthet a történetnek, ha kizárólag az evés érdekli. De a North York Moorsban még egy olyan rendkívüli történetet éltem át, hogy az Angliába tartó autós utazásom hiányos lenne, ha nem mondanám el. Az autó egyébként nem sokkal később tele volt Clotted Creammel és pirítandó Crumpets-szel, amikor visszatért Ausztriába, és elmondhatom, hogy a jobb oldali közlekedésre való váltás elég nagy megkönnyebbülést jelentett. A North York Moorsban Andy Goldsworthy tájművész valósította meg az Opus Magnumát, egy művészeti installációt, több mint tíz kőkunyhóval, amelyek egy hihetetlenül szép tájban szétszórva találhatók, és egy körülbelül tíz kilométeres túrán keresztül közelíthetők meg. Ehhez a hangingstones.org weboldalon kellett regisztrálnom és jegyet foglalnom. Naponta négy idősáv van, amikor elindulhatsz, és nem a művészetkedvelők tömegében, mint a legtöbb múzeumban, hanem egyedül vagy azoknak az embereknek a társaságában, akikkel át szeretnéd élni a természet és a művészet eme csodáját.
Egy kissé különc, de csodálatos, Sevenford House nevű panzióban vettem át egy kulcsot, amely az említett kunyhók és házikók zárjait nyitja, hogy megtekinthessem Goldsworthy művészetét. Tehát Rosedale Abbey-ből egy mélyzöld völgyön felfelé mentem, útleírással, térképpel, esővédővel és erős cipővel felszerelkezve – és egy olyan feszültséggel, amely e dús zöld, számtalan száraz kőfal által átszelt táj csodálatából fakadt, ahol több száz birka elég elégedetten rágcsálta a füvét. Aztán a művészet. Egy lebegő szikla az első kunyhóban. Egy embernél nagyobb kúp felkarvastagságú gyökerekből, amelybe felülről süt be a nappali fény. Egy fa, amely keresztül nő egy tetőszerkezeten. A felemelkedés a lápra, ahol a kápolna áll, amely a fény ellipszisét tiszteli. Egy ház vörös fényből. Egy ház, amelynek a falán a legnehezebb szikladarabok táncolnak tollkönnyűn. Egy ház, amelyen keresztül vörös víz folyik. Kicsit kriptikusan hangzik, tudom, de olyan boldogító volt, mint például a fésűkagyló a Mýse-ből vagy a zeller a L’Enclume-ből. És a Starnbergi-tónál végzett ülőmeditációval ellentétben ennek a Walking Meditation-nek a sikerét száz százalékban garantálni tudom. —
INFÓK:
Mýse
restaurantmyse.co.uk
L’Enclume
lenclume.co.uk
The Worsley Arms Hotel
worsleyarms.co.uk




Másképp gondolkodva: Simon Rogan L’Enclume étterme egy egykori kovácsműhelyben kapott helyet. Ha valaki tudná, hogy a „l’enclume” üllőt jelent, kevésbé lepődne meg.



Simon Rogan L’Enclume-je. Minden zöldség a saját farmról érkezik, az ételek (lent) lélegzetelállító pontosságúak.



A legfontosabb kulináris valuta az, hogy soha ne felejts el egy ételt.
Simon Rogan zelleres tányérja egy ilyen étel.