A-La-Carte

London nem egy város …

… hanem sok város. Felfedezések északnyugaton, a Kilburn Lane és a Queen’s Park között.


Szöveg: Christian Seiler
Illusztráció: Markus Roost

Ki ellenkezne velem, ha Londont városnak nevezném? Fogalmam sincs, de ha egyikőtök sem teszi, akkor majd én magam ellentmondok, mert London ugyanis egészen biztosan nem egy város, legalábbis nem egy homogén város, hanem városok, falvak, furcsa központok közötti terek összehalmozódása, amelyekről az ember sosem hallott, ha csak a Piccadilly körüli Hop-on-Hop-off busszal utazott, és talán meglátogatott egy futballmeccset Wembleyben. Amikor tehát legutóbb pár napra Londonba utaztam, hogy ott közelebbről meg nem határozható kötelezettségeknek tegyek eleget, barátilag lebeszéltek arról az ötletről, hogy a kedvenc szállodámban szálljak meg. A kedvenc szállodám, köszönöm, hogy kérdezed, a Notting Hill-i Portobello, egykori rocksztár-menedékhely kiváltságos helyen, ahol évek óta jól alszom, csak néha kell csikorgatnom a fogam, mert az árak gyorsabban nőnek, mint a vérnyomásom. Kerestem tehát egy látványosságok nélküli Airbnb-t a Queen’s Park közelében. Mivel már hallom az első kérdéseket, hogy vajon a Queen’s Parkban otthon vannak-e a legendás Queen’s Park Rangers-szel, íme a kijózanító válasz: nem ők vannak. Logikus ez? Szerintem nem. Mégis igaz? Sajnos igen.

A Queen’s Park Kilburntól nyugatra található. Mielőtt most megnéznéd a térképen, Kilburn a Notting Hill-től északra fekvő kerület, bár olyan messze északra, hogy a Portobello Hoteltől a Queen’s Parkba vezető séta egy jó óráig tart, ha az ember jól bírja a gyaloglást. Kicsit zavarban voltam tehát, mert azt képzeltem, hogy minden egyes utazás egy elégedettségre okot adó kocsmába egy Bécsből Salzburgba tartó utazással érne fel. De ott ültem, méghozzá nagyon szívesen, egy tévedésben. Queen’s Park és Kilburn ugyanis egészen kivételes ivóknak és étkezőknek ad otthont, amelyeknek az az előnyük, hogy nincsenek az idők végezetéig teltházzal foglalva, mint például a St John, a Lyles vagy a Brat. Fordítva ez természetesen nem jelenti azt, hogy a bejelentkezés nélküli vendégeket szívesen látják, de egy kis türelemmel és a naptári zsonglőrködéssel például lehetséges volt egy szép asztalt kapni annál az olasznál, amelyet a Condé Nast Traveller London legjobbjának tart. Egy Ida nevű negyedbeli étteremről van szó a Kilburn Lane-en. Kívülről a házat szürkészöldre festett fadeszka borítja, belül az ember örül, ha a szomszédos négyes asztalnál nem véletlenül hatan ülnek. Ketten közülük ugyanis különben az ölemben ülnének.

Volt már szerencsém Londonban Giorgio Locatellinél enni, aki szintén nem egy tehetségtelen szakács. De a különbség Giorgio zajos, csillogó, tökéletesen megvilágított nemes olasz-lakhelye és az Ida sötét barlangja között nem is lehetne nagyobb. Ha az ember azért megy enni, hogy utána egy jó történetet mesélhessen, a Locatelli egy jó, valószínűleg a tökéletes választás. Esetleg láthat ott az ember David Beckhamet vagy Boris Johnsont, miközben az Idában a legprominensebb személy a tulajdonos, Simonetta, aki vigyáz arra, hogy a tészta puha és rugalmas legyen, a ragu pedig olyan mély ízű, mint a Mariana-árok. Később, pár héttel az első látogatásom után, a Financial Times magazinban megtaláltam pontosan ennek a ragunak a receptjét, és az – a recept – azóta nem hagyta el a konyhámat. Már magában Kilburnben is elragadtatott, talán még el is varázsolt a szósz állaga, amely tökéletesen harmonizált a tészta állagával. Ha a régi, sajnos tavaly elhunyt barátom, Michael Horowitz is velünk lett volna, egy másodpercig sem habozott volna, hogy egy második adagot rendeljen ebből a tésztából és ebből a szószból. Én megelégedtem a vörösbor ideges újratöltésével és a tányérom lassított felvételhez hasonló sebességű ürítésével.

Mindannyian ismeritek azt a pillanatot, amikor egy könyv, amit igazán szerettek, a végéhez közeledik. Az ember megpróbál ilyenkor minden szónál, minden írásjelnél megkapaszkodni, csak hogy ne jusson el a szomorú jelzésig – VÉGE –. Így kezeltem én a tányéromat, és természetesen egyszer csak ott állt Simonetta az asztalom mellett, és megkérdezte, hogy nem ízlik-e. Miután elmagyaráztam neki a dilemmámat, azonnal életre szóló barátok lettünk. Sőt, hozott nekem egy ráadást, nem egy második adagot, nem, odáig egyikünk sem akart elmenni, de egy kis ráadást, ami motivált arra, hogy még egy kis vörösbort rendeljek. Ha azt hiszitek, hogy túlzok: itt a recept (jobbra). Próbáljátok ki magatok. Vagy, ami még jobb, szálljatok fel a Bakerloo Line-ra a Queen’s Park felé, amint legközelebb Londonban jártok, és győződjetek meg róla magatok.

Be kell vallanom, hogy annak az ötletnek, hogy a Queen’s Park körül kulináris mikromenedzsmentet folytassak, beépítettem néhány töréspontot. Az egyik estén például Észak-Londonból Dél-Londonba mentem, mert hozzáértő emberek beszélgetéséből elcsíptem, hogy a Trinityt Claphamen a legjobb kulináris tippnek tartják testvérek között. Természetesen riasztania kellett volna a ténynek, hogy rövid határidővel még kaptam egy asztalt, de mivel elkapott a vadászat láza, átsiklottam ezen. Köztudottan mindig a legnagyobb öröm olyan helyekről beszámolni, ahol elragadóan evett az ember, és amelyekről otthon, Bécsben még senki sem hallott soha. Heston Blumenthalnál vagy Fergus Hendersonnál a felfedezési fok inkább szerény, még ha az étel kiemelkedő is. A Trinityről viszont még a megbízható borkereskedőm sem mesélt, akinek Londonban körülbelül 150 szívecskés bejegyzése van ajánlható vendéglőkről a Google Mapsen. Rövidre zárva: Amikor két és fél óra nagyon igyekvő, nagyon drága fine-dining konyha után újra felszálltam a metróra, előttem egy Linz és Bécs közötti távolsággal, nagyon megbántam, hogy nem a Wolfpackba mentem, nem barnítottam kicsit a homlokomat az esti napon, és nem küldtem a pincért egy Margheritaért a szomszédhoz. Nem mintha a Trinity ételei rosszak lettek volna: tonhal-ceviche almatagetes-szel, retekkel és paradicsomvízzel, meleg füstölt lazac Beurre blanc-nal, Dulse-algával és uborkával, Anjou galamb, datolya, vérnarancs és zöld olajbogyó, és egy igazán finom sós karamellkrémes torta. De lehetett érezni azt az erőfeszítést, amibe ez minden résztvevőnek került, és még a világ legkiválóbb, legkifinomultabb éttermeiben is egyfajta könnyedség a koncepcióban és a megvalósításban a legfontosabb hozzávaló számomra.

A második joker-napom, amely a Bakerloo Line-nal elvitt Queen’s Parkból, egy olyan helyre repített, amitől egy kicsit féltem. Először is közvetlenül a Piccadilly mellett volt, másodszor egy meglehetősen nyugtalan honlapon hirdette az étkezés örömét és élvezetét, és ezzel harmadszor már teljesített is néhány olyan kritériumot, amelyek nálam inkább kizárják egy hely meglátogatását. Most viszont valami különös történt. Nemcsak hogy a Fallowban szuperhangos zene szólt, ami egy újabb kizáró ok lehetett volna, azonnal olyan jól éreztem magam, mint már régen. Persze, a szuperhangos zene egyben szuperjó zene is volt, a kortárs soul és jazzes leágazásainak keveréke. Az emberek hangulata is, akik fogadtak, kimagaslóan emelkedett volt, és a párbeszéd, amibe bevontak, nem volt tolakodó, hanem vidám és csábító, így már a legjobb hangulatban voltam, mielőtt az első koktélt megrendelhettem volna. Igen, természetesen a Fallow egyike azoknak a helyeknek, ahonnan nem távozik az ember anélkül, hogy legalább három koktélt ne ivott volna meg (1. Oyster Shell Martini vodkával, Noilly Prattel és Jalapeñóval, 2. Mandarin Mimosa mandarinlével és szódával, 3. Rhubarb & Custard Spritz ginnel, rebarbarával, joghurttal és vaníliával – de, ez egészen jól ízlett). Ezeket a koktélokat egyébként azért rendeltem, mert akartam, nem azért, mert valaki rám tukmálta volna, és pontosan így volt ez az étellel is. Először Potted Shrimp & Crab crumpet, egy kis edényke vajban pácolt garnélával és rákkal egy frissen pirított crumpet-tel, a tipikus brit élesztős süteménnyel, hozzá almasaláta. Aztán egy Tandoori-karfiol. Aztán egy füstölt tőkehalfej csípős thai Sriracha szósszal és póréhagymaolajjal. Végül a finom Yorkshire Rhubarb Cheesecake Mousse gyömbéres kekszmorzsával, a hagyományos sajttorta fordítása egy könnyebb formába, a gyömbéres kekszek morzsáival kísérve. Örömömben visítottam.
Összegzés: A hely, központi és elbűvölő. A szerviz, gyors és kompetens. A konyha, nyitott és megfelelően feszült, mert körülbelül 150 vendég volt az étteremben, mégis vidám. Nincsenek hangos parancsok, de a szerviz végére hallható jó hangulat. Amikor felálltam és kifizettem a számlát, nem ért, mint máskor néha, a gutaütés. Mind az ételnek, mind az italoknak megvan az ára, ami viszont nem haladja meg az értéküket. Talán nagy szó, de ez a hely ezen az estén reménytelenül boldoggá tett. Hogy ezt a boldogságot hazavihessem Queen’s Parkba, kivételesen megengedtem magamnak egy taxit.

További felfedezések Queen’s Parkban és környékén:
– Egy Lisboa nevű portugál cukrászda, amely csodálatos Pastel de Natát árul, és kávét, ami feketébb, mint a polírozott budapesti cipőim.
– A Kilburn Lane-i Sam’s Chicken lepukkant fiókja, ahol az egyetlen dísztárgy egy ukulelé lóg a falon, amelyen állítólag egyszer Ed Sheeran játszott, megtekinthető a következő klipben, amely egyébként nagyon vicces (youtube.com/watch?v=Nu9Cnxk-Qio).
– A Gail’s butik-pékséglánc kávézója, ahol tisztességes reggeli van avokádóval, még ülve is, ha az ember talál helyet a hátsó szobában. Ez nem olyan könnyű, mert láthatóan sok kreatív, aki itt lakik a környéken, kirajzik a túl kicsi lakásaiból, hogy olyan kávézókban dolgozzon, ahol stabil az internetkapcsolat. Nem csodálkoznék, ha a Gail’s következő látogatásakor egy fotó lógna a falon arról a kövér fickóról a lófarkával, aki időközben megcáfolta a Riemann-sejtést, és a feje tetejére állította a matematika világát.
– A Salusbury-kocsma, ahol van iható házi sör (a Fish & Chips-et az utca túloldalán lévő Mister Fish-től lehet elhozni).
– A Farmer’s Market a Salusbury Primary School területén, amely minden vasárnap zajlik, és zihálva hagyott hátra: ilyen bőségű halat, osztrigát, rákfélét, bárány-, marha- és sertéshúst, tejterméket, zöldséget és virágot eddig csak Franciaországban láttam.
És természetesen Ida. Idánál sosem voltál, ha nem tértél vissza hozzá. Hogy mit kell ott rendelni, az remélhetőleg világos. –

INFÓK
Ida
idarestaurant.co.uk
Wolfpack Queens Park
wolfpackbars.com
Carmel
carmelrestaurant.co.uk
Trinity
trinityrestaurant.co.uk
Fallow
fallowrestaurant.com
Lisboa
lisboa.co.uk
Sam’s Chicken, Queen’s Park
samschicken.co.uk
Gail’s Bakery Queen’s Park
gails.com/pages/queens-park
The Salusbury Pub
thesalusbury.co.uk
Mr Fish London
mrfish.uk.com
Queens Park Farmers’ Market
lfm.org.uk/markets/queens-park

Nem véletlen, hogy a Condé Nast Traveller az Ida éttermet a londoni olasz éttermek listájának az élére helyezte.
Itt minden stimmel: a környezet, a stílus, sőt a bájos tökéletlenségek is.

Ida Ragu Genovese
(6 főre)

Hozzávalók:
600 g marhahús, ideális esetben
a marhafartőből vagy lábszárból,
2 sárgarépa, 2 szál zeller,
1 kg (!) sárgahagyma (a hatalmas mennyiségű hagyma természetesen a ragu szíve-lelke, csak gondolj egy igazán jó gulyásra, és tudni fogod, miért),
250 ml olívaolaj, 4 babérlevél,
½ tk frissen őrölt feketebors,
1 tk só, 30 g reszelt parmezán fejenként

Elkészítés:
A sárgarépát megpucoljuk, és a zellerrel együtt másfél centiméteres kockákra vágjuk. A hagymát megpucoljuk és félkarikákra vágjuk, minél vékonyabb, annál jobb. Használj mandolint vagy szeletelőgépet, ha van. Önts olívaolajat egy nagy, vastag aljú edénybe, majd add hozzá a sárgarépát, a zellert, a hagymát és a babérleveleket.
A húst készítsd elő a felesleges zsír eltávolításával és három centiméteres kockákra vágásával. Az edényt a zöldségekkel alacsony lángon melegítsd öt percig, alkalmanként megkeverve. Add hozzá a húst, az őrölt feketeborsot és a sót. Keverd meg.
Fedd le az edényt, és alacsony hőfokon főzd körülbelül három-négy órán át. Nem szükséges vizet hozzáadni vagy a felkockázott marhahúst felaprítani, mivel a hagyma elég folyadékot enged ki ahhoz, hogy a szósz ne száradjon ki. Fontos azonban alkalmanként megkeverni. A húsnak sosem szabad az edény aljára tapadnia. A ragu akkor kész, ha a hús puha, és egy villával könnyen szétválasztható vagy egy habverővel szétnyomható.
Vedd ki a babérleveleket, és egy másik edényben főzd meg a tésztát bőséges, sós forrásban lévő vízben. (A szárított rövid tészták, mint a Rigatoni, Paccheri vagy Mezze Maniche ideálisak ehhez a raguhoz.) Szűrd le a tésztát, amikor elkészült, és tedd vissza az üres edénybe, miközben két csésze főzővizet elteszel. Személyenként adj egy merőkanál ragut a tésztához, és szükség esetén lazítsd fel egy kevés félretett tésztafőző vízzel.
Add hozzá a parmezánt és pár csavarásnyi feketeborsot. Keverd jól össze, és azonnal tálald.

*****************************************************************************************************

A Carmel nemcsak a legszínesebb homlokzattal rendelkezik, hanem értékes mediterrán ételeket is kínál, grandiozitással és a megfelelő adag lazasággal elkészítve.
A Wolfpackban a bent és a kint a legtermészetesebb módon találkozik. A legjobb hely: pontosan a kettő között.
Kirándulás Claphamre, ahol a Trinity gondoskodik a jó kulináris szórakozásról. Kicsit elegáns, természetesen, de néhány emlékezetes étellel, amelyek feltétlenül igazolták a hosszú, metróval történő utazást Londonon keresztül.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!