A-La-Carte

Man nehme (2014/1)

Miért működnek egyes receptek, mások miért nem, a szakácskönyvi fotók miért néznek ki általában jobban, mint az elkészített eredeti, és mi a közös Redzepiben és a „Braunschlag”-ban.


Szöveg: Eva Rossman

Vasárnap délben minden hely foglalt, és a nagymama a sült burgonya helyett inkább rizst kér, miközben a meny egy nehéz időszakon megy keresztül, és a szokásos laktózérzékenysége mellett most már a búzagluténnal is gondjai vannak.
Ha kirohanok a konyhából, csak azért teszem, hogy felszolgáljak néhány tányért, hogy legyen hely újakat tálalni. Néha mégis megállítanak.

„A csokis marquise lenyűgöző volt – feltétlenül szükségem van a receptre!”

Igyekszem mosolyogni, és közlöm a rajongó vendéggel, hogy a recept megtalálható a Buchinger-szakácskönyvek valamelyikében.

„Igen, de biztosan nincs benne minden” – kapom válaszul. „Talán a mester személyesen…”

A mester személyesen a konyhában áll, és ugyanúgy izzad, mint én. „Nincsenek titkai” – mosolygok tovább. „Legalábbis ami a receptjeit illeti.”

„Meg tudná mondani, hogyan készül ez az ízletes csokis dolog?”

„Később!” – kérem, Walterre pillantva, aki éppen rekordidő alatt gépelte be a rendelést a bonírozógépbe. Ha elég gyors vagyok, akkor a konyhai nyomtatóból származó, immár méteres blokkal együtt térek vissza a tűzhelyhez.

Távozáskor egy ravasz, sajnálkozó pillantást kapok. A mottó: Ez a nő nyilvánvalóan szintén nem tud mindent!

Ezzel a marquise-rajongónknak alapvetően igaza van, de nem a mi desszertünk esetében. Mert az pontosan úgy van benne a szakácskönyvben, ahogyan mi csináljuk.

Talán a legnagyobb titok az, hogy a profi konyhákban sokkal kevesebb szakács-, konyhai és recepttitok van, mint azt sokan gondolják. Az a néhány recept, amire főleg a desszertekhez van szükségünk, elég zsíros, különálló lapokon hever egy régi műanyag edényben, közvetlenül a karamellizálásra szánt kristálycukor mellett. Különleges esetekre ott van a régi Duch (a konyhaművészet kézikönyve). Ha valami otthon elkészítve mégis másmilyen lesz, annak több oka is lehet: nem pontosan ugyanazok az alapanyagok, nem pontosan kimérve, nem ugyanazok a gépek, más időzítés, túl sok engedelmesség és túl kevés intuíció, túl sok intuíció és túl kevés engedelmesség, a holdállás, vagy eleve rossz főzési karma. Vagy: a gyönyörű szakácskönyvi fotóhoz igazodtál, és most elborzadsz az alkotásod valós képétől. A szakács-fotóknak ugyanis megvannak a maguk titkai. Lakkal vagy legalább vízzel bepermetezett részek, csodálatos fénycsillanás a kacéran elrendezett díszítésen, nem teljesen megfőtt és ezért ropogós-zöld zöldségek, órákig tologatott fűszernövények, amíg úgy nem tűnik, mintha véletlenül estek volna tökéletesre.

Ja, igen, vagy: olyan receptről van szó, ami úgysem működik soha, mert senki sem ellenőrizte pontosan. Ma ugyanis mindenkinek, aki képes megfogni egy kanalat, szakácskönyvet kell írnia. Igen. Én is csináltam már egyet. Bár csak utólag jöttem rá, mennyit szenvedhetett a nagyszerű szerkesztőm, Eva-Maria. Mert: először is, vegetáriánus. Másodszor, egy dél-tiroli szállodatulajdonos lányaként el kellett végeznie a vendéglátóipari képzést. Utána a bécsi egyetemre és a német nyelvbe menekült. Harmadszor pedig hihetetlenül precíz. Semmilyen hiányzó só nem kerüli el a figyelmét, sem olyan mennyiség megadása, amibe egy nulla véletlenül becsúszott. És akkor még a „Karib-térség” fejezetben egy leguánrecepttel is megkínáltam. Ilyen állatok evése számára egyszerűen elképzelhetetlen. Én részemről a bárányokat lényegesen szimpatikusabbnak találom, mint a hatalmas szájú gyíkokat, de kedvéért végül kihúztam.

Bizonyos dolgok egyébként is elvesznek. Manapság a Karib-térségben már recepteket sem adnak át generációról generációra a „Mountain-Chicken”-ről (egy állítólag nagyon ízletes óriásbékáról).

Egyébként még mindig sajnálom, hogy nem kérdeztem meg időben nagymama töltött csirke receptjét. Egyedülálló volt. Mindenesetre az emlékeimben. És sok hagyománynál éppen erről a meglehetősen szubjektív érzékelésről van szó. Szerencsére legalább tudom, hogy a vaníliás kiflijeit mindig dióval és margarinnal készítette. Semmi gond elmesélni. A világbajnok kiflijei szerencsére csak privát ügyek, és nem valamelyik olyan vendéglátó-dinasztia központja, amelyek – ahogy azt a televíziós dinasztia-sorozatokból is ismerjük – megosztják egymást, kijátsszák egymást, és éppen időben az üzlet előtt újra megtalálják egymást.

Az egyetlen igaz, valódi és eredeti Sacher-torta körüli vita évtizedekig és egy világháborúig elhúzódott. Mivel Eduard Sacher elment a Demelhez, és a szállodai utódok a tortájával reklámoztak. A perekben valóban arról volt szó, hogy szabad-e középen elvágni és lekvárral megtölteni. Valamikor aztán úgy rendezték, hogy mind a Demel, mind a Sacher kereshessen rajta. Amire a kilencvenes években kirobbant a kettes számú Sacher-torta-vita. Bár a feleket állítólag egészen egyetértésben látták Hamburgban ülni. Lehetséges, hogy ott nem is a recept, hanem a marketing állt a középpontban?

Mindenesetre: Az eredeti Sacher-torta receptje továbbra is titkos. És természetesen megtalálható Franz Maier-Bruck „Das große Sacher-Kochbuch” (A nagy Sacher-szakácskönyv) című könyvében. – Vagy mégis benne van már a „Kronen-Zeitung-szakácskönyvben”?

Mindegy. Én mindenesetre a szakácskönyv-mániások csoportjába tartozom. Fogalmam sincs, mennyi van belőle. A legtöbb számomra amúgy is inkább inspiráló olvasmány, mint elkészítési útmutató. A basseterre-i nőegylet receptgyűjteményétől kezdve egészen a konyhatörténet talán legnehezebb kompendiumáig, a „Modernist Cuisine”-ig terjednek: több kötet egy plexiüveg dobozban, ami kényelmesen használható kisasztalként is. Szerzője, Nathan Myhrvold huszonhárom évesen doktorált matematikai és elméleti fizikából, a Stephen Hawking Intézetében tett kitérő után szoftvercéget alapított, eladta a Microsoftnak, majd ott dolgozott vezető technikusként és vezető gondolkodóként. És hobbiszakács. Szörnyű művét a modern és tudományos főzési mód újradefiniálásaként értelmezi. A „molekuláris konyha” kifejezést ugyanakkor egyáltalán nem szereti, és már ezért hálás vagyok neki, mint fizika-rajongó. A burgerét, aminek az elkészítésére több mint egy egész napot szán, ennek ellenére még sosem próbáltam ki.

Most megjelent a „Modernist Cuisine at Home”, mint úgymond egy kis melléktermék. Ha a fő kötetet az ágyban, a hátamon fekve olvasnám és elaludnék közben, akkor is legalább egy törött orrom lenne utána. Buchinger „háziasszony-kiadásnak” hívja. Mert természetesen neki is megvan a mega-mű (és egyébként egyébként még sokkal több szakácskönyve is, mint nekem). Érdekes, hogy a munkatársaink közül ki olvassa, és ki nem. Persze, nem minden szakács van oda a sok betűért. Ráadásul, amikor a tévében naponta több menő és kevésbé menő főzőműsor megy. Volt egy szakácsunk, aki biztos, ami biztos, eleve hülyeségnek bélyegezte az experimentális konyhát. Ő gombócot tud. És azt nagyon jól. Mo, aki eredetileg Moritznak hívnak és tanuló, viszont odavan mindenért, ami főzéssel kapcsolatos, tehát minden újdonságért is. Van egy csipesz-készlete, szereti a pöttyöket, amiket aztán a nagyokhoz hasonlóan szószként ad elő. Boldog egy új sous-vide készülékkel, pacojettel vagy thermomixerrel. És örömet szerez nekünk, még ha ezt jobb lenne nem leírnom, mert valahol a zsenialitás és az őrület között ingadozik. – Bár: mikor, ha nem tizenhét évesen?
Már akkor is sok szórakozásom volt vele, amikor tizennégy éves volt és nálunk volt gyakorlaton. Akkor megkérdezte Buchingert egy receptről. Buchinger örült az érdeklődésnek, és pontosan elmagyarázta neki. Amire Mo az egyedi tekintetével nézett rá, és azt válaszolta: „Érdekes. Én ezt teljesen máshogy csinálom.”

Egyébként bizonyos receptutasítások teljesen mások. Ahhoz, hogy megértsük az új kombi-sütőnket a touch-funkcióval, USB-stickkel és jelzőhang-választékkal (mi egy hajókürtöt választottunk, és valahányszor megszólal a kis drágánk, Buchinger azt kiabálja: „Köt ki a jachtom!”), érdemes elolvasni az interneten a használati utasítást a praktikus főzési példákkal együtt. Így tudtam meg végre, hogyan sikerül főleg Németországban olyasmit, amit „bécsi szeletnek” neveznek, száraz húsként, kemény zsemlemorzsa-kéreggel tálalni. A megoldás: A cuccot készre panírozva, mélyhűtött állapotban és valamilyen anyaggal, aminek a nevét elfelejtettem, befújva teszik a sütőbe. Jó étvágyat. Ilyen online könyvekben hasonlóan kedves tanácsokat találhatunk a kiolvasztáshoz, sütéshez, regeneráláshoz. Mégis: azért még szabad főzni.

Még ha Redzepi legújabb könyve (nem, ez nem egy művésznév a recept közelében, a Noma-beli csávót tényleg így hívják, mert albán-macedón apja van) „Cook it raw”-nak is hívják. Amit németre „Manifest der rohen Küche” (A nyers konyha kiáltványa) címen fordítottak le. Mert az állítólag a világ legjobb szakácsa nem csinálhat csak úgy bármilyen szakácskönyvet. Annak már egy „kiáltványnak” kell lennie. Komoly és szent.

Pedig Redzepi ötlete meglehetősen vicces: néhány sztárszakáccsal együtt átbújt a dán bozótoson, és megpróbált új, jó ehető dolgokat felfedezni. Mottó: regionális, regionálisabb, legregionálisabb. Ez a kicsapongás egy kicsit a kedvenc sorozatom, a „Braunschlag” egyik epizódjára emlékeztet, amelyben egy mindenféle szakmát elhagyó, szakáccsá lett fickó mindenkit meghív a végső vacsorára az erdőbe. A gomba tisztán, egy oltárkövön tálalva, egy kis fűszernövény mellé, és a gasztronómiai kritikus a vendégsereggel együtt új szakács-messiásként imádta.

Redzepi receptjeit valószínűleg gyakrabban vásárolják, mint ahogy főzik. Kivételt képez egy csodálatos barát és vendég, aki igazi szenvedéllyel keresi a nehezet, és valóban ízleteseket szolgál fel nekünk. Modern, modernista vagy sem: azért elgondolkodom, miért kell pontosan 14,73 gramm cukrot 325 percig 47,8 fokon olvasztani. Csak lefordították és unciáról számolták át? Menza-receptet osztottak el 100 adagra? A tisztelt szerzőnek részesedése van egy precíziós mérleg-cégben?

Inkább dicsérem a poharas süteményt, mint más végletet. Szegény dílerek ezerféle must-have készülékkel! Felesleges étel-laborok! Egy joghurtos pohár elég. Abban mérnek ki mindent, utána mindent összekevernek, megsütnek és kész. Néhány saját kertből frissen szedett bogyóval, pont ahogy Redzepi, a kalandor szereti: egy költemény!

Hogy néha a kevesebb több, azt mutatja az alábbi Buchinger-történet is, amit az elzászi konyhaművészet egyik nagymestere mesélt neki. Annak a főnöke engedélyezte a fiatal szakácsoknak, hogy előkészítsék a mindenhol híres libamáj-terrine-jét. Megtisztíthatták, kiszedhették az ereket, kiteríthették, enyhén megsózhatták és hidegre tehették. De senki sem tudhatta, hogyan végzi el a mester. Ehhez teljesen egyedül ment be a hűtőkamrába. Csak akkor vallotta be a már régen befutott utódjának, amikor olyan korban volt, hogy az ember mindent elmond, amit még tud: fogta a kiterített libamájat, ráöntötte a kis konyakos üvegcséjét, összegöngyölte és préselte. A művészet az volt, hogy semmi feleslegeset nem tett hozzá.

Eva Rossmann újságíró volt, mielőtt a Mira-Valensky-krimikkel bestsellerszerzővé vált. Emellett szakácsként dolgozik Manfred Buchinger Zur Alten Schule nevű vendéglőjében.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!