A sokat utazók és a turisztikai szakértők Lisszabont az új Barcelonaként látják. Valójában mindkét úti cél közös vonásokkal rendelkezik, jó és rossz értelemben egyaránt. Mindkét város gyönyörű, a régi felújított épületeknek köszönhetően rendkívül bűbájos, laza déli hangulattal bír, és kulináris szempontból a legegyszerűbb, legkiválóbb mediterrán ételeket kínálja. A kevésbé kellemes oldalon a turistahordák és az Airbnb-szállásokban szelfibottal pózoló vendégek, az elképesztően vacak árukat kínáló utcai árusok, valamint az utcai zenészek állnak, akik Fado helyett a Queen és a Nirvana dalait pengetik.
Mindkét városban az őslakosok a turista-mentes visszavonulási helyek hiánya miatt már több mint idegesek, miközben az önkormányzati képviselők folyamatosan a közösségi kasszába befolyó bőséges bevételekre mutatnak rá. De éppen Lisszabon lakói tudják, hogy a pénz önmagában nem old meg semmit. A történelmi Chiado negyedben 1988-ban bekövetkezett nagy tűzvész, amely az óváros több hektárját elpusztította, valamint az a portugál gazdasági válság, amely az évtized elején az államadósság és a bankválság miatt a lakosság többségét egzisztenciális nehézségekbe sodorta, kemény próbatételek voltak, amelyeket nem lehet olyan gyorsan elfelejteni.
2012-ben, pontosan ezen kedvezőtlen gazdasági forgatókönyv csúcspontján, José Avillez érettnek érezte magát első saját éttermének megnyitására. Avillez klasszikus pályaelhagyó. Eredetileg üzleti adminisztrációt tanult, mielőtt a szomszédos Spanyolország modern konyhai csodája elbűvölte volna. Szakács képesítést a szó szoros értelmében sosem szerzett, de a Ferran Adrià-féle legendás El Bulliban végzett szakmai gyakorlatok, valamint az Alain Ducasse-nál Párizsban töltött hónapok végleg megváltoztatták az életét. A Tavares konyhafőnökeként, amely akkor Lisszabon legrégebbi és legtekintélyesebb étterme volt, először tudta megvalósítani elképzeléseit egy modern portugál konyháról. Az eredmény egy Michelin-csillag lett a konyhaművészetéért, és éppen elég bátorság a saját étteremhez.
José Avillez minden pénzét, sőt még azt is, amije nem volt, a Belcanto étterembe fektette, amely az operával szemben, a legjobb helyen található. „Szörnyű volt, volt, hogy napközben és este is csak öt vendégünk volt.” Avillez kénytelen volt kitartani. A kevés vendég között egy nap ott volt Frank Bruni, a New York Times újságírója is. Annyira el volt ragadtatva a modern, kortárs Belcanto-konyhától, hogy a cikk megjelenése után az étterem telt házzal működött.
Ma a Belcanto a World’s 50 Best listáján 2018-ban a 75. helyen szerepel, 2014 óta két Michelin-csillaggal büszkélkedhet, és éppen egy költözésen van túl az eredeti alapítási helyétől néhány házzal arrébb. Az új cím atmoszférája még elegánsabb, még intimebb. Továbbra is választhatunk a klasszikus menü és az úgynevezett „evolúciós menük” között, vagy mindkét kínálatból rendelhetünk ételeket. Mindenképpen ajánlott a Carabinero-trilógia, amelynél az egyik rész a fej felében meleg tatárként kerül felszolgálásra, amelyet a hihetetlenül édes test követ, majd maga a fej, amelyet só-répa burokban tartanak melegen; a tartalma egy élénkvörös, őrülten intenzív és tiszta ízű lé. Egy nagyon fiatal és kicsi malac hátát egy klasszikus pekingi kacsához hasonlóan készítik el és tálalják. Ott is, itt is minden az ízletes bőrről szól. Mára közismertté váltak a csicseriborsóból, tőkehalból és májból készült fekete és fehér „kövek” az amuse-gueule-nál. Nagyon játékos az El Bulli hagyományai szerint egy virágcsokorba rejtett tonhal-stanitzel. Hatalmas élmény már önmagában a termékminőség miatt is a homár fehér babbal, valamint az ezüstösen csillogó makréla, amelyet csak egészen finoman füstölnek. Desszertként meghökkentő a csokoládé és a tintahal tinta kombinációja. Feketébb egy desszert nem is lehetne – és mégis, ízvilágában (édes, keserű és sós) annyira élvezetes.
Visszatekintve, a Portugália gazdasági válsága közepette történt indulás José Avillez számára szerencsés véletlen volt. Ma már közel 600 alkalmazott ura, és 15 éttermet üzemeltet Lisszabon nagyvárosi övezetében. Nemrég szülővárosában, Cascaisban, az egyik legszebb tengerparti ponton nyitott egy újabb vendéglőt. „Terjeszkedésünk szempontjából a pénzügyi összeomlás utáni időszak egy lehetőség volt, amit kihasználhattunk. Az összes alapvető költség akkor nagyon alacsony volt. Hosszú távú bérleti szerződéseket tudtunk kötni az óváros legjobb ingatlanjaiban, amelyek ma már megfizethetetlenek lennének.” José Avilleznek már akkor is volt érzéke a legjobb helyszínekhez, különösen a lisszaboni ingatlanok tekintetében. Valójában sok gasztronómiai projektnél ezek jelentik a szó szoros értelmében a siker felét. Sokukat akkor alapították, amikor a bérleti díjak még megfizethetőek voltak; a portugál gazdasági válság közepén és a mai ingatlanboom előtt, amelynek során még olyan világsztárok is, mint Madonna, Lisszabonban telepedtek le. Állítólag a kultúra és a város szépsége miatt tette. Az adózási kedvezmények valószínűleg megkönnyítették a végső döntését.
A Bairro do Avillez-ben, az óvárosban található hatalmas komplexumban, amely a Mercearia-ból (egyfajta csemegeüzlet a legjobb portugál sonkákkal és sajtokkal), az inkább rusztikus Taberna étteremből, de mindenekelőtt a nagyszerű Páteo étteremből (csodálatos hal- és tenger gyümölcsei kínálattal) áll, a legjobban kóstolható meg Avillez elképzelése a modern portugál konyháról.
A friss halra, tenger gyümölcseire és zöldségekre épülő modern, könnyű konyha a század elején valami teljesen újat jelentett Portugáliának. Az ország hagyományos konyhája a nehézkességébe kis híján belefulladt. Avillez azt tette, amit az El Bulliban tanult: kilépett a dobozból, mindent megkérdőjelezett és újra összerakott.
A regionalitás a témából fakad. „A felhasznált alapanyagaink tervezett 95 százaléka Portugáliából származik. De gondolni kell arra is: Portugália egykor nemcsak országokat fedezett fel, és ezzel számos növényt, fűszert és elkészítési módot hozott be Ázsiából, Afrikából, Közép- és Dél-Amerikából az országba. Mi viszont például a tempurát is Japánba exportáltuk.” És ott van még a tőkehal esete, amely bár tipikus portugál alapanyagnak számít, „de tegyük a szívünkre a kezünket: tőkehal sosem úszkált Portugália partjai előtt. A tipikus Bacalhauhoz való sózott és szárított hal mindig is Európa északi részéről érkezett.”
„A hagyományt meg kell tanulni érteni és újra élni” – véli Avillez. „A legtöbb ételt és terméket kényszerűségből hozták létre. A halat sóval szárították, a zöldségeket ecetben vagy olívaolajban tették el. – Nem voltak hűtési lehetőségek. Szóval nem kizárólag az ízről volt szó, hanem az élelmiszer megőrzéséről.”
A kagyló fokhagymával és petrezselyemmel klasszikus elkészítése ma két percig tart. Az eredeti receptben a kagylókat 15 percig főzték. Ez azért történt, hogy megvédjék magukat az egészségügyi problémáktól. Így van ez sok mindennel. Nem elég azt mondani, hogy a nagymama mindig így csinálta. Nem maradhatunk a történelemben. Ugyanakkor pontosan tudni kell, miért szegjük meg a régi szabályokat és teszünk valami újat. A 'miért'-re adott válasz rendkívül fontos.” A Belcantóban napirenden vannak a technikai trükkök és ötletek, amelyek meghökkentenek és elcsodálkoztatnak. „Nem öncélúan, hanem az alapelveink támogatásaként. Ez ma egyszerűen hozzátartozik a szórakozáshoz egy csúcsétteremben.” És ezt végre a helyi vendégek is újra élvezhetik. „A gazdaságunk annyira padlón volt, hogy senki sem tudott örülni az ételemnek. De most már a középosztálybeli helyiek is visszatérnek hozzánk.”
A sokféle üzlettel José Avillez egyes helyzetekben már kicsit felelősnek érzi magát az általa menedzselt óvárosi negyed jövőbeli fejlődéséért. Például, amikor a Café Lisboa-t úgy állíttatja helyre, hogy az ember azt hiheti, a régi, márvánnyal és arannyal díszített pompa soha el sem tűnt. Vagy amikor az elharapózó uniformizált ételekre úgy reagál, hogy burgerezőket, pizzériákat és szendvicsezőket nyit. „Csak éppen jobb minőségben” – ahogy a fehér szakácskabátos okos üzletember csibészesen megjegyzi. Csak avantgárdból senki nem lakik jól.
A Bairro do Avillez-ben tudatosan kissé elrejtve, Avillez egyfajta gyerekkori álmot valósított meg, és elindította a Beco nevű gourmet-kabarét. Varieté-színház stílusban, a vendéget különböző ének- és akrobatikus előadások mellett részben meghökkentő ételek is várják, a molekuláris konyha egyfajta legjavával. „Itt semmi sem az, aminek látszik” – ígéri az étlap. És valóban, a különböző gasztronómiai ötletek marketingje terén José Avillez számára a kínálkozó lehetőségek vége még messze van.
Belcanto
Az avantgárd vendéglő Portugália egyik legjobb konyhájával. Rua Serpa Pinto, 10 A, Lisszabon. www.belcanto.pt
Páteo
A legjobb hal és tenger gyümölcsei nyugodt környezetben. Rua Nova da Trindade 18, Lisszabon. www.bairrodoavillez.pt
Taberna
Sonka, sajt és más portugál finomságok, valamint hagyományos ételek a Bairro do Avillez-ben, Rua Nova da Trindade 18, Lisszabon. www.bairrodoavillez.pt
Café Lisboa
Hagyományos kávézó tele nosztalgiával. Jó harapnivalókhoz és ebédhez. Largo de São Carlos 23, Lisszabon. www.cafelisboa.pt
Pizzaria Lisboa
Olasz konyha és néhány Avillez-klasszikus kötetlen környezetben. Rua dos Duques de Bragança 5 H, Lisszabon. www.pizzarialisboa.pt
Cantinho do Avillez
Újonnan nyílt elegáns étterem a fürdőváros Cascaisban, mediterrán portugál konyhával. Rua da Palmeira 6, Cascais. www.cantinhodoavillez.pt