A-La-Carte

Szívvel-lélekkel gazdálkodónak lenni (2019/4)

Michael Wilhelm hegyi gazdálkodó a söldeni Windach-völgyben. Ez az Ötz-völgy csendes oldala. A nyugodt ellenpólusa a másik oldalon zajló sí- és pályatömegőrületnek. Wilhelm 20 éve tenyészt itt jakokat és rackajuhokat. Ami vakmerő ötletnek indult, mára az alpesi kulinária egy tiszteletreméltó projektjévé vált. Jürgen Schmücking a slow am Berg számára járt ott és…


Michael Wilhelm hegyi gazdálkodó a söldeni Windach-völgyben. Ez az Ötz-völgy csendes oldala. A nyugodt ellenpólusa a másik oldalon zajló sí- és pályatömegőrületnek. Wilhelm 20 éve tenyészt itt jakokat és rackajuhokat. Ami vakmerő ötletnek indult, mára az alpesi kulinária egy tiszteletreméltó projektjévé vált. Jürgen Schmücking a slow am Berg számára járt ott és meglátogatta a jetit és a jakokat.

Amikor az ember Michaellel utazik, elsősorban ámulatot és csodálatot érez. A Söldenből a magasvölgybe vezető út, ahol az alpesi legelője és az állatai vannak, egy keskeny erdei úton halad. Az út jobb oldalán meredek lejtők vannak, balra nem kevésbé meredeken lejt a terep. A hegyi gazda alig figyel az útra. A nagy kátyúkat vakon kikerüli, a lehullott ágakon egyszerűen áthajt. Teljes figyelmét a környezetének szenteli. Ha meglát egy gombát, rálép a fékre. Egy ragadozó madarat addig követ a távcsővel, amíg azonosítani nem tudja. A szemközti lejtő egyik tisztásán három bikát fedez fel. Négynek kellene lennie. Tíz perc elteltével megtalálta a negyediket is. Az árnyékban feküdt, pár száz méterre a társaitól. Azonban csak akkor indult tovább, amikor a csavargó bika felállt, és Michael Wilhelm biztos lehetett abban, hogy minden rendben van. Még feljebb, már az erdőhatár felett, a gazda egy bárányt fedez fel a sziklák között. A szabad (és gyakorlatlan) szem számára ott, ahová mutat, csak fehér foltok látszanak. Fehér foltok, ahogy szétszórva találhatók az egész lejtőn. Kövek, törmelék, néha egy kis hókupac. A gyakorlatlan szem segítséget kap. A távcsövön keresztül a fehér foltok nagyobbak lesznek. De továbbra is csak fehér foltok maradnak. Egyikről sem állapítható meg, hogy bárány lenne. Amíg az egyik folt hirtelen meg nem mozdul és fel nem emeli a fejét. „Annak ott nem szabadna lennie. Ezt el kell hoznom.” Beszáll terepjárójába és továbbhajt. Elgondolkodóbban, mint azelőtt.

Szenvedély és ellenszél
Michael Wilhelm éber és érzékeny lélek, művészi vénával. Miután szülei korán elhunytak, nagyon fiatalon kellett átvennie a gazdaságot. 16 éves volt akkoriban. A mezőgazdaság, az állatai melletti döntését a mai napig nem bánta meg. Egy pillanatig sem. És bár a mezőgazdaság, vagy inkább a „gazdálkodói lét”, ahogy ő nevezi, a vérében volt, egy második lábat is épített magának. Fa- és kőszobrászatot tanult, és olyan jó lett benne, hogy egy általa készített oltárért díjazták. Egy ponton azonban rájött, hogy döntenie kell a művészlét és a gazdálkodás között, és ez a döntés kristálytiszta volt. Túl közel álltak hozzá az állatai, és túl elkötelezettnek érezte magát a gazdaság és a legelő iránt.

Körülbelül 20 évvel ezelőtt következett a következő döntés. Bár a „döntés” talán rossz kifejezés erre az akcióra. Ifjúkori könnyelműségében vett öt jakot. Kistestű, bozontos szarvasmarhák, amelyek Közép-Ázsiából származnak. Megtalálhatók a Himalája felvidékén, Mongólia sztyeppéin, egészen Dél-Szibériáig. Származásuk mindenképpen gyanússá tette őket a hazai bürokrácia számára. A Mezőgazdasági Kamara részéről határozott elutasítás érkezett. Olyan indoklásokkal, amelyek – jóindulattal nézve – legalábbis kalandosak voltak: „Nem ide valók”, „Mi van, ha ezek a jakok kereszteződnek a mi szürkemarháinkkal?”, „Senkinek sincs rá szüksége”. A gazdaszövetség nyílt elutasítása oda vezetett, hogy a jakok kezdetben nem mehettek ki a legelőre, és az istállóban kellett maradniuk. Amire az állatok hirtelen megbetegedtek és hullani kezdett a szőrük. Mára a csorda (az öt állatból egy tisztességes, körülbelül 40 jakból álló csoport lett) a nyarat magasan fent, a Windach-völgyben tölti, a telet pedig Längenfeldben, lejjebb az Ötz-völgyben. Michael Wilhelm számára a Kamara (és néhány kolléga) idegengyűlölő érvelése sosem volt érthető. Végül is a jakjai a Windach-völgyben pontosan azokat a körülményeket találják, amelyekre szükségük van: száraz, hűvös klíma és magashegyi táj. Ha 2500 méteren túl melegük van, megeshet, hogy még feljebb mennek. Körülbelül 2700 méteren található a Siegerlandhütte, mögötte pedig egy (nyáron is) jéghideg hegyi tó. Minduntalan előfordul, hogy a jakok hűsölni akarnak, és megfürdenek benne. A jakoknak inkább rövid lábaik vannak, és a hosszú szőrrel párosítva úgy néz ki, mintha hiányozna a hasmagasságuk. Pedig a terepen hihetetlenül gyorsan és ügyesen mozognak. Amikor Michael meglátogatja őket, odatrattognak. Ismerik az autóját, és ismerik őt.

Mélyvörös és vad
A húst értékesítik. A vágás Michael Wilhelm számára 20 év után is nehéz. Ami érthető. Hetente négyszer keresi és látogatja a csordát. Néhány borjút kézzel nevelt fel. A vágáshoz egyértelmű irányelvei vannak. Minden állatnak – legalább – egy nyarat a legelőn kell töltenie. Ez azt jelenti, hogy a jakokat legkorábban 18 hónaposan vágják le. Egy jaktehén ekkor körülbelül 300 kilós. Lényegesen kevesebb, mint egy tarka marha. Az állatokat egyenként viszik a vágóhídra. Ennek eredményeként magánál a vágásnál nincsenek várakozási idők, és az állatok így kevesebb stresszt élnek át. A különösen félős állatokat közvetlenül a legelőn vágják le. Michael Wilhelm azt mondja, ezzel tartozik az állatoknak. Az ipari vágás és módszerei mélységesen ellenérzést váltanak ki belőle.

A jak húsa a magas mioglobintartalma miatt lényegesen sötétebb, mint a klasszikus marhahúsé. A zsír pedig a magasabb karotintartalom miatt enyhén sárgás. Márványozottság, ahogy az néhány más marhafajtára jellemző? Szó sincs róla. A jakhús sovány és egy kicsit a vad húsára emlékeztet. Talán a bölényre vagy a lóra is. Kizárólag privát vásárlóknak értékesítik a gazdaságból, valamint olyan vendéglősöknek, akik felismerték és értékelik a termék értékét. Az ország legjobb szakácsai közül néhányan „Yak-Michel” néven mentették el a számát: például Andreas Döllerer Gollingban, akinek egyrészt mindig van jak-hét a programjában, másrészt egy olyan étel is szerepel az étlapján, amely Michael Wilhelm második lábának, a Tuxer marha és Wagyu keresztezésének a húsából készül. De Richard Rauch a Steira Wirttől vagy Thomas Kluckner és Waal Sterneberg a Zomm.-tól. a Meilerhofban szintén rendszeresen Söldenből vásárolnak. A legtöbb esetben egész állatokat.

A jakok és az említett Tuxer- ill. Wagyu marhák mellett Michael Wilhelm rackajuhokat is tart a gazdaságban. Ezek – akárcsak a jakok – hosszú szőrű, bozontos juhok, hosszú, egyenes, de csavarodott szarvakkal. Ez az utolsó fennmaradt fajta ezekkel a csavart szarvakkal, az állomány erősen veszélyeztetettnek számít. Az Arche Austria becslése szerint még körülbelül 3500 egyed létezik.

Michael Wilhelmet egyébként meg lehet látogatni a legelőjén. A Windachalmhoz vezető út Söldenből körülbelül két óra. Ez egy hagyományos alpesi legelő, áram és vezetékes víz nélkül. Michael szeret ott lenni. Bár a természethez való kötődés mellett a hegyi gazda egyáltalán nem maradi. Néhány nappal a közös utazás után, és miután felfedezte a sérült bárányt a sziklás lejtőn, közzétett egy képet a mentőakcióról az Instagramon. Egyik kezében a pásztorbot, a másik karjában a bárány.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!