Mrs. Bean
Claudia Schemerl-Streben szövege Fotók: Corbis, Getty Images
A kínai „On” étterem konyhájában a hét minden napján megállás nélkül vágnak, aprítanak, sütnek, párolnak és frittíroznak. Simon Hong Xie vendéglős és konyhafőnök selyemtofut kever össze tavaszi zöldségekkel, friss korianderrel, chilivel és szójaszósszal tatárrá, a yuba tofubőrből zöldségekkel tavaszi tekercseket formáz, és a gyapottofut – amelyet rendszertelen időközönként kizárólag a tajvani Chuang Shu-Chentől szerez be – a wok számára szeleteli. Az ő tofuját nem légi úton importálják Kínából Ausztriába. Mire Shu-Chen áruja megérkezik a bécsi Wehrgasséban lévő étterembe, háromórás autóút van mögötte. Shu-Chen termesztési területe: Dél-Burgenland.
A tajvani születésű nő tíz éve gyárt tofut Rotenturmban. Shu-Chen, aki 15 évig dolgozott a kozmetikai iparban, akkoriban semmit sem tudott az előállításáról. A Güssing melletti dűlőúton véletlenül fedezett fel egy szójababföldet, leszedett pár szemet, megfőzte, és úgy ette, ahogy hazájában szokás: egy tál rizzsel. „Ma már minden szupermarket fagyasztójában kapható a zöldbab, régen senki sem ismerte. A szomszédok kinevettek, és azt mondták, hogy csak állati takarmánynak való.” A megszállottság, hogy egy darabka hazát vigyen Ausztriába, és egyszemélyes vállalkozásként különleges terméket állítson elő, arra sarkallta, hogy a saját kertjét kísérleti tereppé alakítsa át, vetőmagot vásároljon és ültessen. Nem sokkal később Shu-Chen repülőre ült Tajvan felé, három különböző tofuüzemben ismerkedett meg a szójatúró gyártásával, vásárolt egy szójadarálót, és nekilátott otthon a konyhájában tofut készíteni.
Saját, fél hektáros szójababföldjét Shu-Chen öt éven át művelte – kézzel. Ma egy Großpetersdorf-i biogazda látja el, aki a hüvelyest termesztette számára. A vetőmagot a tavaszi utolsó fagyok után vetik el, és néhány hét alatt gyengéd csírából jelentéktelen, maximum 80 centiméter magas, bokorszerű növénnyé fejlődik, amely apró fehér és lila virágokat hoz. Július elején jelennek meg a hüvelyek, amelyek a nyári hónapok alatt a bab barna, szőrös védőburkává fejlődnek. A hüvelyek akár tíz centiméter hosszúra is megnőnek, tartalmuk – öt mag – barna, zöld és fekete, gömbölyű vagy vese alakú, és egy kis fekete heg található rajta. Ősszel a szójanövény lehullatja leveleit, a bab beérik, learatják, megtisztítják a földtől, és hűvös, száraz pajtában tárolják. Shu-Chen tofulapjának alapanyaga két évig tárolható minőségromlás nélkül. A fehérjedús babot azonban egy éven belül felhasználja. Hetente egyszer 15 kilogramm babot hoz el a raktárból, és egy éjszakára Grander-vízbe áztatja (az egész gazdaságot ezzel az „élénkített vízzel” látják el). Másnap a babot leszűrik, és friss vízzel együtt a szójadarálóban összezúzzák, amiből két köztes termék keletkezik: egyrészt a babból nyert szójatej, másrészt a visszamaradt szójakorpa, más néven okara. „A korpa értékes rostokból áll, és nagyon rostgazdag. Európában azonban nem használják fel tovább, ahogy az Ázsiában szokás.”
Shu-Chen 15 kilogramm babból 150 liter szójatejet nyer. A folyadékot fokozatosan egy sajtüstben hevíti, amíg forrni nem kezd. A tej három órán át marad az edényben, és alvasztószert adnak hozzá, hogy a zavaró keserű anyagok lebomoljanak, és a fehérje kicsapódhasson. A forró masszát a gazdasszony pamutkendőn szűri át. Ez a technika adja a tofu „gyapottofu” vagy „Momen-tofu” nevét. Amint a sárgás tejsavó elválik, Shu-Chen leszedi a tofumasszát, és téglalap alakú formákba préseli. Mint a hagyományos sajtmesterek a hegyi kunyhókban, Shu-Chen is egyszerű módszerekkel préseli a tofut. Műanyag lapokat helyez (Kínában fát használnak, nálunk higiéniai okokból tilos) a tofura, és vízzel telt vödrökkel nehezíti le. A tofunak három óra kell, amíg kihűl. „Ez alatt a folyamat alatt préselni kell, hogy ne veszítse el az alakját. Télen egyszerűen kinyitom az ablakot, hogy kicsit felgyorsítsam a folyamatot.” Nyáron Shu-Chen ventilátort használ. A kihűlt, vágható tofut téglalapokra vágja. Natúr tofuként csomagolja, kockákra vágva fűszeres olajban teszi el, vagy egy közeli hentessel füstölteti meg. A mozgékony gazdasszony még a szójatúró szeletelésekor keletkező leeső részeknek is talált felhasználási módot. „Az elején mindig megettem őket. Aztán arra gondoltam, egyszerűen csinálok belőlük tofu-krémet.” Shu-Chen termékeit (nemcsak tofut készít és szójacsírát termeszt, hanem ehető sásliliomot is, amelynek bimbóit pácolja) a gazdaságban és Dél-Burgenland összes parasztboltjában árusítják. A szállítást a szójatermesztő gazdasszony személyesen végzi. Termékei minőségével, valamint sok kézi munkával és meggyőző erővel sikerült érvényesülnie a régiójában: „Régebben a szemetesbe dobták a tofumot, ma ez a legjobb tofu, ami létezik. Erre büszke vagyok.”
Büszke lehet Matthias Krön is, az a sikeres üzletember, akinek sikerült a hagyományos „Mona” tejüzemet szójatermelésre átállítania. Kilenc évvel ezelőtt az oberwarti gépek még tehenek tejét és joghurtját csomagolták, 2008 óta ez a két termék kizárólag növényi alapanyagból: szójababból készül. A legtöbb versenytárssal ellentétben a „Mona” nem a világ minden tájáról származó babra, hanem kizárólag ausztriai, génkezelt összetevőktől mentes szójára épít. A szójaüzemet jelenleg hét szövetségi tartomány 450 hagyományos és 200 biogazdája látja el (a fő termesztési területek Burgenland és Felső-Ausztria, összesen 19 062 hektár szójafölddel). „Nem akarunk valahol egy azonnali piacon vásárolni, hanem a gazdáinkkal közösen akarunk minőséget létrehozni. Jó terméket csak akkor kapok, ha már a szántóföldön kezdem, és nem csak a gyárban. Ez nem minden termelőnek magától értetődő” – vallja meggyőződéssel a rutinos beszélgetőpartner –, „mert a legtöbb szójababot a világon takarmánynak termesztik.” A szerződéses gazdák – köztük Ausztria legidősebb, 70 éves szójatermesztője, Leopold Pischinger – négy szójababfajtát termesztenek a „Mona” számára; ősszel regionális gyűjtőhelyekre viszik őket, és igény szerint teherautókkal szállítják Oberwartba: Cardiff, Daccor, Gallec és Platters Gelbe. „Kezdetben tíz fajtát használtunk. De rájöttünk, melyik fajták ízlenek igazán. Egyetlen fajtánál nem maradhattunk, mert figyelembe kell venni a különböző éghajlati viszonyokat és a szövetségi tartományok talajminőségét.”
Az első kísérlet a szójajoghurt csomagolására kudarccal végződött: „Őrülten sok munka volt, mert senki sem tudta, hogyan kell szójajoghurtot készíteni. Eleinte jó íze volt, de aztán a recept hirtelen már nem volt megfelelő, a joghurt morzsalékos és keserű lett.” A következmény: Krön kutatni kezdett, új szójaüzemet vásárolt, és intenzíven foglalkozott a fajtaválasztással. Két évig kísérleteztek, amíg a megfelelő keverék „Joya” márkanéven a pohárba, és ezzel a szupermarket hűtőpolcára került. Ma már nemcsak natúr és különféle ízesítésű joghurtok szerepelnek a kínálatban, hanem krémes szójashake-ek és tej is. Krön, aki a „Szója Ausztriából” egyesület alapítója is, azonban nem akar senkit sem megtéríteni: „Sok szójatermelő vegetáriánus vagy vallási meggyőződésű. Én nem vagyok fanatikus, én is szívesen megiszom néha egy pohár tehéntejet.”