Új idők, új borok, új borászok
Szöveg: Michael Prónay Fotók: Nikolaus Similache
Valahogy a helyzet a 20-30 évvel ezelőtti Toszkánára emlékeztet: akkoriban a Chianti imidzse (és árai) a pincében volt. A vidékek az elnéptelenedés szélére kerültek, amikor hirtelen divatba jött az ágazaton kívüliek körében, hogy valaki birtokoljon egy szőlőbirtokot a Chianti régióban. A saját Fattoria felváltotta a korábbi státuszszimbólumokat – a gstaadi faházat vagy a Monte Carlo előtti jachtot –, az ipari és pénzügyi vezetők, első osztályon képzett borászokkal karöltve, megmutatták, milyen fantasztikus potenciál rejlik a régióban. Természetesen nem szabad megfeledkezni arról a néhány őslakosról sem, akik – ki gyorsabban (Antinori), ki lassabban (Frescobaldi) – reagáltak, de ugyanazokkal a jövőképekkel rendelkeztek, és ugyanabba a minőségi kürtbe fújták a passzátszelet.
Valami hasonló látszik mostanában Bécsben történni. Reklám- és divatszakemberek, vendéglősök, építőipari szereplők készítik jelenleg a főváros legérdekesebb borait. Ezek közül vettünk górcső alá ötöt, kiegészítve két fiatalabb generációs képviselővel Bécs déli pereméről.
Legkésőbb most fel kellene tenni a kérdést: És mi van Fritz Wieningerrel, ő nem szerepel? Természetesen szerepel, hiszen Fritz Wieninger spiritus rectorként áll a legtöbb projekt mögött. Úgy, ahogy anno a hetvenes évek elején Antinori a Tignanellójával gyakorlatilag egyedül rázta fel Toszkánát, úgy lett Fritz Wieninger azóta rég az a forgószél, amely újra dagasztja a bécsi boros hajó vitorláit. Fritz Wieninger úgymond a katalizátor, aki lehetővé teszi a pályaváltást vagy az ágazatba való belépést.
Azoknak az embereknek a célja, akik újabban Bécsben a szőlőművelésbe vágnak, általában a Nussberg. A legtöbben csak távolról ismerik, az északi hídról, ahonnan jó kilátás nyílik a Kahlen- és Leopoldsberg elé ékelődő szőlőhegyi gerincre. Ha végigmegyünk rajta – ami egyébként egyáltalán nem olyan egyszerű, mert gyakran behajtási tilalom van érvényben, amely alól csak a lakók és a gazdasági célú forgalom kivételek –, akkor egy rendkívül összetett szőlőhegyi kozmosz tárul fel, részben nagyvonalúan kialakított, hosszú sorokkal, részben szétdarabolt mikro-dűlőkkel szinte minden kitettségben, északról keleten át délnyugatig. A Nussberg minden lenyűgöző tulajdonsága mellett nem szabad elfelejteni, hogy a város más területein – akár a déli peremen is – remek borok teremnek.
Utak a borhoz Manfred Felix képzett építőmérnök, és 33 évet dolgozott az építőiparban. Bár családi háttere révén kötődik a szőlészethez: édesanyja a híres grinzingi Maly borász dinasztiából származik. Gyermekkorát a nagyapja duplán alápincézett házában töltötte a Sandgasse 33. szám alatt. A telken később a Molden-kiadó új épülete létesült, ma nagykövetségi épület. A nagyapa halála után a legtöbb szőlőt el kellett adni – ezért is ment Felix az építőiparba –, de a néhány Nussberg-beli csúcsdűlő megmaradt a családban. 1989-ben aztán a megmaradt részét az Obere Schoß dűlőben újratelepítette rizlinggel, 1993-ban préselte első borát. Időközben közel 1,5 hektárra bővült, egy kicsit bérelt a Golin-Grundban és a Rosengartlban (ami talán a legjobb, de mindenképpen a legmelegebb része a Nussbergnek, közvetlenül a beépítési határ felett). Azóta gyakorlatilag bérlete van az Arany Kamarai Éremre, és Manfred Felix különösen büszke arra, hogy idén részt vehetett a Weinsalonban. A Salon-tábla ott is virít a Rudolf-Kassner-Gasse 3. szám alatti új villa kertkapuján, ahol Manfred Felix lakik, és ahol bájos feleségével együtt a pincészetnél történő értékesítést – csak csengetni kell! – intézi. Egyébként az ottani épületek gyakorlatilag mind egykori családi szőlőbirtokokon állnak, ahogy a szenvedélyes borász büszkén megjegyzi.
Stefan Hajszan más kaliber. Főfoglalkozására nézve vendéglős, övé az egyetemi sörfőzde az egykori AKH campusán, amely az év 365 napján napi átlagban 1000 étkezést szolgál fel. Hogy lesz ebből szőlőművelés? Hajszan: „Tulajdonképpen nagyon egyszerű. Két idős hölgy megkérdezte a törzshelyük kocsmárosát, hogy nem tudná-e gondozni a 10 ár (100 m2) nagyságú szőlőjüket, mert a borozó, aki eddig csinálta, abbahagyja. Szóval spontán igent mondtam. Ugyanakkor az apám kapott egy szőlőt a kremsi Pfaffenbergen, és vett egy pincét a Dinstlguttól, amit felújítottunk és modern eszközökkel szereltünk fel.” Aztán felgyorsultak az események. Hajszan Bécsben terjeszkedett, a Nussbergtől egészen Neustift am Waldig, időközben már 10 hektárja van, jövőre 12 lesz; ebből 3,5 hektár új telepítés, ami a következő években termőre fordul. „A szőlő egy csodálatos kikapcsolódás – mások golfozni járnak, én kimegyek a szőlőbe leveleket ritkítani.”
Marina Mostbeck egy divatügynökség tulajdonosa. Hogy mi az? „Divatot közvetítek viszonteladóknak, tehát a kiskereskedelemnek. A nemzetközi divatházaknak több kollekciójuk van: Haute Couture, Pret-à-porter, Sportruházat. A divatházak a kollekcióikat a piacon helyesen akarják pozicionálni, és én pontosan ezt teszem.” Hogy jön ő akkor a borhoz? „Alsó-Ausztriában, a Pielach-völgyben nőttem fel egy parasztházban, csodálatos gyermekkorom volt, ezért kerestem újra egy parasztházat. 2002-ben, amikor Döblingben laktam, egy árverésen megvettem az első szőlőmet, 13 sort a Burgstall dűlőben, a Nussberg egyik legjobb részén. A helyszín teljesen lenyűgözött, az az elképzelés, hogy közvetlenül a nagyváros mellett valódi mezőgazdaságot folytassak, elbűvölt. Gyönyörű tavaszi nap volt, megláttam a tőkéket, és tudtam: ez az.”
Michael Edlmoser az egyetlen „igazi” borász ebben a körben abban az értelemben, hogy a szőlőművelést generációk óta űzik. Az ősei 1374-ben érkeztek Passaun és Bécsen keresztül Atzgersdorfba. Ott évszázadokon át vegyes gazdálkodást folytattak szőlőtermesztéssel, az 1920-as évektől tiszta szőlőtermesztés borozóval. A mostani, mauri telephelyen több mint fél évszázada van jelen a család. Pályafutása inkább klasszikus a hazai szőlőtermesztés fiatalabb generációja számára: a klosterneuburgi érettségit egy év közgazdaságtan követi az egyetemen, és közel egy év Paul Drapernél a Ridge Vineyardsnál a Napa-völgyben. 1998 óta van újra otthon, akkor 6 hektár volt, jelenleg 10, a növekedés vágyával: „Bár Maurerben alig van már valami” – mondja Edlmoser –, „ezért nagyon kacsintgatok Gumpoldskirchen felé. Anyai ágon családi kötelékek fűznek oda, és szőlők is.” Ő az egyetlen itt képviselt borász, aki nem a Nussberg iránt érdeklődik.
Hans Schmid diplomás közgazdász, az ország egyik legnagyobb reklámügynökségének (GGK) volt tulajdonosa, a „Vienna Capitals” jégkorongklub tulajdonosa (amely egyébként regnáló osztrák bajnok), és annak a magazinnak a kiadója, amelyet éppen a kezében tart. Három éve Hans Schmid beállt a bortermelők közé. Miért tette ezt? „Úgy adódott, hogy itt a Nussbergen eladó volt egy kis ékszer, a 'Vörös Ház'. Ez egykor a Kattus szőlőhegyi kunyhója volt, és valószínűleg még a háború előtt egy csinos, ódivatú kis hobbikerti házikóvá alakították át. Hozzátartozott 1,7 hektár szőlő a ház körül, a Preußen dűlőben. Közvetlenül mellette további 1,3 hektárt lehetett bérelni, így most 3 hektár áll termőben.”
Jutta Ambrositsch képzett grafikus, hat évig dolgozott a reklámszakmában, és tavaly szögre akasztotta a szakmáját, hogy új hivatására, a borászatra koncentráljon. Két kis szőlővel kezdte az Eisenbergen, Dél-Burgenlandban, amit barátjával (és A la Carte-szerző) Florian Holzerrel hobbiként művel. 2004 tavaszán volt először a Nussbergen: „Annyira szép és nagyszerű volt, elállt a lélegzetem. Bort készíteni a városban, annak megvan a varázsa.” 2004-ben volt tehát az első rizling az Obere Reisenbergből, 650 liter, együttműködve a „Schwarzes Kameel” étteremből Peter Friesével, aki a bort forgalmazza.
Fél-pályaelhagyó Richard Zahel Maurerből. „1986-ig azt hittem, hogy én vagyok az új Jochen Rindt” – tekint vissza ironikusan autóversenyzői karrierjére –, „de aztán valami komolyat kellett tennem.” A szőlőművelés akkor mellékállás volt, az anyjától volt egy hektár szőlője, évente négyszer volt nyitva a borozó. Ez így maradt 1990-ig, de aztán a családnak meg kellett élnie belőle. Szóval kerestek (és találtak) további területeket. „1998-ban bővítettük a törzsházat, és Maurerben béreltünk területeket, de valamikor már nem volt semmi sem elérhető.” A logikus megfontolás Gumpoldskirchen volt. „De aztán Franz Maier megszólított a düsseldorfi borvásáron: van valami a Nussbergen, Richard Kallinger építési vállalkozó szőlői.” A Nussberget addig egyáltalán nem ismerte. „Elmentem a Kallinger-féle gondnokkal – és azonnal beleszerettem a Nussbergbe. Az egész bécsi bor imidzs kézzel fogható ott: a bor, a város, a Duna, minden elérhető közelségben van. Bevallom: még egy olyannak is, mint én, aki kemény fából faragták, hatalmas érzelmeket vált ki.” Így lett ma 15 hektárja, ebből közel 10 Maurerben, 4 a Nussbergen és 1 hektár a Cobenzlen.
Hogy milyen lesz a bor: A bor iránti lelkesedés, a kézzelfogható nagyszerű hangulat a Nussbergen (de Maurerben is, csak azt alig ismeri valaki), a természetben való újjáéledés – mindez csodálatos, de ettől önmagában még nem lesz bor, főleg nem jó bor. Egy felfedezést hozott a kutatásunk: van egy ember, Gottfried Finsterlnek hívják, aki „szőlőhegyi bérmunkával” vált önállóvá. Így áll a szállítókocsijain és traktorjain, amikkel a Nussbergen elkerülhetetlenül találkozunk. Ezzel az üzleti modellel, ahogy azt az újnyelvben mondják, a szenvedélyes traktoros időközben több mint 50 hektár szőlőt gondoz Bécsben, ügyfelei között Fritz Wieninger mellett mind az öt itt bemutatott pályaelhagyó szerepel. Ennek ellenére még mindig marad elég kézi munka, nem is beszélve a pincészetről. Ott jön el az igazság órája.
Jutta Ambrositsch esetében például az az érzésünk, hogy minden tőkét személyesen ismer. Azt is pontosan tudja, hány tőke áll a szőlőiben. Első lépéseit Uwe Schieferrel tette meg, ott fekszik a 2004-es Kékfrankos első szürete is egy új fél-barrique hordóban. Bécsben – a Hengléken kívül, akiktől az Obere Reisemberget bérelte – elsősorban Fritz Wieninger a kapcsolattartója: „Azt mondta nekem: Ha tudni akarod, hogyan néznek ki a tökéletesen gondozott szőlők, akkor nézd meg Herr Felixét.
Neki vannak egyértelműen a legszebbek Bécsben.” Az elmúlt év egyik legelképesztőbb pillanata a rizlingszüret bevitele volt a Wieninger-pincébe: „Ez a 'Schwarzes Kameel' catering-dobozaiban történt, selyempapírral bélelve, csak félig töltve, selyempapír rá, és az egészet a Kameel hűtőkocsijában szállították Stammersdorfba. A kirakodásnál a jó Fritznek tátva maradt a szája a technohigiéniai túlzástól. De cserébe biztosan ő dolgozta fel Bécs legszebb szőlőit.” Az első termést spontán erjesztették, ami ahhoz vezetett, hogy közel 20 gramm maradékcukron állapodott meg (amit egyébként a lendületes savaknak köszönhetően alig érezni).
Fritz Wieninger Hans Schmid partnere is: „A borkészítés ki van 'szervezve', a szőlőt Herr Finsterl csinálja, a pincét Fritz Wieninger, az évi 20.000 palack forgalmazása pedig az enyém.”
Manfred Felix is kiszervezte a traktoros munkákat (permetezés, talajművelés), a szőlőbeli kézi munkát viszont teljesen egyedül végzi. A vinifikáció Ferdinand Henglnél történik, „bár mindent én csinálok, a présháztól a hordós érlelésen át a palackozásig.” A saját házában a hűtött pincében 5.000 palack tárolódik, amelyeket kézzel – beleértve a lakkpecsétet a palack vállán! – készítenek össze.
Stefan Hajszannak viszont egy egész hálózata van: „Szoros barátságban vagyok a Tscheppe-fivérekkel, Fritz Wieningerrel nagyon jó beszélgetőbázisom van, ugyanúgy, mint Fred Loimerrel.” A vinifikáció a loibeni saját pincében történik, a palackozás Fred Loimernél Langenloisban. A bécsi bor egyelőre csak csapolt bor, a 2005-ös évjárattól lesznek palackozottak is.
Richard Zahel, akárcsak Michael Edlmoser, mindent maga csinál, bár: „Logisztikailag természetesen őrület egy kalap alá hozni Maurert és a Nussberget. Traktorral ide vagy oda, kell háromnegyed óra, az éppen belefér.”
Marina Mostbeck 2,5 hektárt tudhat magáénak, „ez éppen a határ a hobbi és a professzionális szőlőtermesztés között, ami mint tudjuk, nem könnyű, inkább kötéltánc.” Honnan van a tudása? Fritz Wieningert, Matthias Henglt, Toni Bodensteint, Emmerich Knollt, Fritz Salomon juniort és Josef Kaint nevezi meg kapcsolattartóinak, „mindegyiknek megvan a szaktudása, mindegyik egy kicsit másképp látja a dolgokat. Ez aztán órákba, napokba, hetekbe és hónapokba kerül, de aztán a saját koncepcióm annyira kialakult, hogy tudom, hogyan kell bánni a természettel, hogy jó bort érjek el.” Bár: „Nincs örök koncepció, a természet továbbra is izgalmas marad. Pontos előre meghatározás nem játszik.” A szőlőbeli kézi munkát ő végzi, „mindig lelkes barátokkal, akik szintén örömüket lelik benne.” A pincészetért Josef Kain, Irene Langes pincemestere a Bisambergen a felelős.
Bécsi víziók Jutta Ambrositsch számára van egy tiszta célkitűzés, bár még nincs időhorizontja: „Szeretnék egy kis borozót, de határozottan mást, valahogy archaikust. Például a 2004-es rizlingünk a maradékcukra miatt nem igazán lett volna alkalmas erre.” A terjeszkedést illetően óvatos: „Nem akarok bérmunkát vásárolni, mert akkor már nem ismerem a tőkéimet. Szóval maximum még egy hektár jöhetne hozzá. De ha látok egy nagyobb szőlőt, ami igazán tetszik, akkor mégis belevágok” – mondja mosolyogva. Saját pincére egyelőre nem gondol: „A területhez nem éri meg.”
Hans Schmid szintén cselekvési igényt lát: „A bécsi bornak hatalmas esélye van. Bár a Vienna Classic márka sajnos halott, mert e márka alatt rossz borok is léteznek. Egy üveg rossz tönkreteszi tíz üveg jó imidzsét. Bár ebben nem szabad az önkormányzatra vagy egyesületekre hagyatkozni, hanem mindenkinek arra kell figyelnie, hogy a legjobb bort készítse. Hogy ez pályaelhagyó-e vagy őslakos, teljesen mindegy, ha a bor jó, akkor Bécsnek ugyanaz az esélye, mint Stájerországnak vagy a Wachau-nak. Azt kívánom, hogy a bécsi bor a bécsi éttermekben azt a szerepet játssza, amelyet a múltban már játszott egyszer, és azt a minősége miatt tette. És most ezek a minőségek végre újra léteznek.”
Michael Edlmoser számára sincs más út, mint a magas minőség. „Ellenzője vagyok annak a filozófiának, hogy két héten belül mindent le kell szüretelni és a pincében kell lennie. A minőség a szívügyem, és ez a csúcsszegmensben megfelelő érettséget is jelent. Nem vagyok sparringpartner a stájer klasszikusoknak.” Hogy milyen jó lehet az Edlmoser-bor, arra utalunk a 2004-es rizling-borkóstolónk meglepő eredményére ugyanabban a füzetben.
Richard Zahel számára a bécsi bornak egyedülálló esélye van: „A bécsi bornak élvezetet kell közvetítenie. Kóstolókat is nyerhet, de nem ez a legfőbb célom. Egy bonyolultságmentes élvezeti faktor, ez vonzza az eladást: bécsi bor, bécsi életérzés, ezt elfogadják és így is isszák. Persze egy bor, ami 10 évig egyre jobb lesz, nagyszerű dolog, de nem ez a főüzletünk.” Másrészt: „A terroir egyre fontosabb, a Nussberg egy dolog, Maurernek más a terroirja, és azt kell kidolgozni.” Hogy áll a bécsi bor a vendéglátásban? „Ez csak azóta működik egyáltalán, amióta egy kereskedő – del Fabro – erősen a bécsi borra épít.” Hogyan látja a pályaelhagyókat? „Ez természetesen a hagyományos szőlőművelés gyengesége, hogy ilyesmit megengedett. A kapzsiság hajtotta az embereket, hogy a városon kívül olcsón vásároljanak bort. Nem titok, hogy a szőlők építési területté való átminősítésével spekulálnak. Ennyiben természetesen minden pályaelhagyói törekvés nagyon üdvözlendő.”
Fél-e a pályaelhagyó nagyborász, Stefan Hajszan attól, hogy a 10, 12 hektárja termésének értékesítési csatornákat találjon? „Dehogyis. A világon semmi problémát nem látok, lehetőségek több mint elegendőek” – optimista. „Amiről valójában szó van: a bécsi borteret olyan érzelmekkel akarom ellátni, amelyek messze túlmutatnak az eddigi borozói boldogságon.” Hol látja a személyes expanziós határát? „Körülbelül 20 hektárnál. Bár ehhez az önkormányzatnak is partnernek kellene lennie, mert akkor pincét kell építeni, és az Bécsben nagyon-nagyon nehéz.”
Amivel egy alapvető strukturális problémát tesz egészen világossá: „Bécsben a Dunától balra alig, a jobb parton pedig egyáltalán nincsenek új építésű pincék, amelyek a technika legújabb állásán lennének. Burgenland helyzetéről csak álmodozhatunk. De valamikor valaminek el kell mozdulnia, mert tájépítésznek lenni nem elég, mi rendes bort is akarunk.”
Marina Mostbeck végül a bécsi bor érzelmi oldalát egy mondattal foglalja össze: „A Nussberg olyan, mint egy ajándék életérzésként.”