A-La-Carte

No fat! (2012/1)

Erwin Wurm szívesen visz fel vastag réteget művészi alkotásaiban: "fat car, fat house, me fat" – szólnak munkáinak címei, de a valós életben ez máshogy fest. A művész megszólalt.


No fat!

A szelíd, kissé szomorú szemű szobrász, aki sokkal többet lát, mint amennyi a szemlélődő embereknek, lakásaiknak és éttermeiknek kedves lehetne, szépen karcsú. „Mindig is az voltam“ – mondja –, „edzek is, és nagyon tudatosan élünk. A feleségem bioboltban vásárol, halat a Naschmarkton, mediterrán ételeket főz, zöldséget, zöldséget, zöldséget, és csak ritkán húst. Néha egy borjúbécsi, de sosem zsíros!“ Az almás pitéje híres a barátai körében.

Mivel Erwin Wurm egy ideje a bécsi Taborviertel negyedben lakik, felfedezte a kerület azon vendéglőit, amelyekben jól érzi magát és helyesen tud táplálkozni. Újévkor a szobrász, plasztikus művész, filmes és fotós fiaival, Laurinnal és Michaellel Ázsiában, Laoszban, Kambodzsában és Thaiföldön járt, ahol egy szigeten rajzolt az Albertina múzeumbeli fotó- és rajzkiállításához. Áradozik: „Imádom a buddhista kultúrák könnyedségét. Az emberek mosolyognak!“ Isteni dolgokat evett ott.

Ezért is ülünk a Mochi étteremben a Praterstraße elején, ezen a kis téren, ahol a fák annyi árnyékot adnak, hogy nyáron nincs szükség napernyőkre. A Mochiban – ami hawaii nyelven annyit tesz, „nagyon ízlik“ – a két Do&Co-leszármazott, Tobi Müller és Edi Dimant nemrégiben kezdték el hagyományos japán konyhát kínálni nemzetközi hatásokkal, mellé osztrák borokat szolgálnak fel, Kremstalból, Dél-Stájerországból és Közép-Burgenlandból. Wurm ebédre japán Calpico limonádét iszik, Mochi Gyoza levest kanalaz (tésztabatyuk csirkealaplében, mellé sárgarépa, póréhagyma és sült hagyma), utána pedig a „hot vegi rolls“ (sült zöldségtekercsek) és a „my best friends rolls“ következik. Elégedett, „mert a táplálkozás tudatossággal és egy reflektált létezéssel jár, a jó élet pedig a boldog élet feltétele“. Idézhetnénk a görög orvost, Hippokratészt: „Legyen az ételed az orvosságod“, de ugyanúgy a „Te vagy, amit megeszel“ című tévéműsor címét is. Wurm nyersebben fogalmaz: „Vannak, akik junkfooddal tömik magukat, mások pedig nem“.

Ahogy az ember él, azon alapul a művészete, „a különböző valóságok szemlélésén ugyanabban a városban, ugyanabban az országban“.

Példaértékű banális hétköznapi valóságokat ültet át szobrokba: Az ecetes uborka varázsa, ez az osztrák jelenség a roppanós harapással, mint az elfogyasztás koronája. Olyan sokak számára nélkülözhetetlen a húsos zsemlében, gasztrofilozófusokat elmélkedésre késztetve – Erwin Wurmot 2008-ban egy installációra inspirálta.

36 fűszeres uborkát öntött akrilba, naturalisztikusan festve, mindegyik más, gömbölydeden görbült, lágyan ívelt. 30 fűszeres uborka és hat feszes salátauborka, sötétebb és szemölcsösebb. „Önarckép ecetes uborkaként“, kiállítva a Salzburgi Modern Művészetek Múzeumában. Asszociációk szabadon. Természetesen Giuseppe Arcimboldo késő reneszánsz zöldséges és gyümölcsös táblaképeire gondolunk. Kicsi műveltség nem árt, ha az ember meg akarja érteni az iróniát és annak mélyebb jelentését Wurm munkásságában. A jelentést az 57 éves stájer művésznek a művészettörténészek tulajdonítják.

A „tébolyult művész“ (Die ZEIT) nemzetközileg elismert sztár, mióta a kilencvenes évek végén megalkotta az One Minute Sculptures (Egyperces szobrok) sorozatát: 60 másodperc alatt bármilyen emberből szobrot alkotott, amelyet különféle kellékekkel fotón dokumentáltak, majd visszabocsátották őket a hétköznapi életbe. A férfi spárgával az orrában, a nő naranccsal a dekoltázsában, a pap a templomában (Éva paradicsomi) almájával a szájában, Wurm maga banánnal a hóna alatt, a fogai között és a nadrágjában. A „Red Hot Chili Peppers“ funk-rock zenekar annyira inspirálónak találta Erwin Wurm művész munkásságát, hogy 2006-os „Can’t stop“ videóklipjüket az One Minute Sculptures-nek szentelték. A hagyományos francia luxusmárka, a Hermès annyira figyelemreméltónak találta a munkáját az ikonokkal, a hype-pal és a brandinggel, hogy felkérte a „Monde Hermès“ művészi interpretálására.

Az ehető dolgok gyakran felbukkannak Wurm furcsa, szürreálisan eltorzult alakjaiban: ott egyet dinnyék gázolnak el, másnak a feje helyett hatalmas tök nő a nyakából, sárgarépák hordoznak egy fotelt, vastagon megkent húsos zsemlék egy fali asztalt. Sokat hízik minden. Nemcsak a modellek, akiket az összes ruhájuk egymásra vételére kért, hogy gömbölyű hassal fotózhassa le és embermagasságúra fújhassa őket. Még a Porsche is „Fat Car“-rá dagad műanyag hurkák által, a házak elhíznak, miközben a Guggenheim Múzeum olvadni kezd. A státusszimbólumok mércéje megváltozik, az egyszerű mottó szerint: „A szobrászat hízás és fogyás.“

A férfi, akinek a neve iskolás korában bőséges cukkolásra adott okot, Stájerországban nőtt fel. Endívia salátával, amit nagyon finomra vágtak és legalább egy liter vízben úszott. Ecetes vízben, és az közönséges Hesperiden-ecet volt... Húsgombóc járt mellé, a töltelék darált húsból, fele sertés, fele marha, sok fokhagymával, kívül krumplitésztával. Johanna anya főzött, de a recept Christl nagyanyától származott Alsó-Ausztriából. Werner Schwab, az elhunyt „Elnöknők“ szerzője, a szókimondóan bátor nyelvi művész, az ifjúkori barátja volt, az apa pedig egy nyomozó, aki az művészetet alapvetően kenyérkeresetre alkalmatlannak tartotta. Neki való engedelmességből a fiú felmutathat egy művész-tanári diplomát.

Vasárnaponként a Wurm család házában a grazi Andritz kerületben – amivel egy méter szélesre préselt „Narrow House“-ként találkozhatunk a klosterneuburgi Essl Múzeumban és később a velencei művészeti biennálén a Canal Grandén – tészta- és palacsintatésztás levest, bécsi szeletet vagy csirkét, vagy fasírtot ettünk krumplipürével. „A rántott csirkét (Backhendl) sokáig 'Bachhendl'-nek ejtettem, azt hittem, a pataktól (Bach) jön“ – teszi a sikeres művész a kis Erwint a Mochi asztalára. Emlékszik az almás rétesre, ahol a tésztát az egész konyhaasztalon húzták, igen, és a keserédes mákos kalácsokra! Már a szó is olyan szép, de hol kapni ma még olyan mákos kalácsot, mint otthon?

Könnyebb elkészíteni a puliszkát, cukrozva, rajta bögrés kávé: „Linde malátakávé, mélytányérban, úgy, hogy a zsír szemek úsztak rajta. Ezt most is szeretem“ – mondja a művész, akinek természetesen saját kastélya is van. Áradozni vagy szidni? Wurm természetesen polarizál, az irigység nagy úr, nemcsak Ausztriában. Amikor a német Die ZEIT hetilap egyik feuilleton-számát 44 javaslattal látta el, többé-kevésbé provokatív mondásokkal Aida-rózsaszínes-barnás táblákon, vadul felháborodott hozzászólásokat gépeltek, a FAZ, a sajtópiaci versenytárs gúnyolódott, és feminista művészetkritikusok mentek a barikádokra. „A humor fegyver“ – tudja Wurm. Érzékeny dolog, ami könnyen visszafelé sülhet el.

Ezt mind nem lehetett előre látni grazi tanulmányai alatt: „A művészet nem jött be annyira a nőknél. Valami szolidat akartak. Fogorvos! Később ez megváltozott“ – vigyorog. Akkoriban elhagyta egy nő egy fogorvos miatt? De ő inkább azokról a hölgyekről mesél, akik azt mondják: „Azt akarom, hogy főzz nekem!“ Amiért a kilencvenes évek közepén meg akarta tanulni, azért is, mert mindig csak vendéglőbe járt. Elvégzett egy felnőttoktatási főzőtanfolyamot Bécs 20. kerületében. Azóta tudja, „hogy egy leveles tésztában legalább negyed kiló vaj van“. Ami miatt a főzés iránti érdeklődése újra elsorvadt: „Mert a főzés bevásárlást, előkészítést, a tűzhelyen a tökéletes pillanatot, mosogatást, szemétlevitelt jelent.“ Hozzáteszi: „Bár vannak barátaim, akik nagyon szeretnek főzni... Én szívesen rakok rendet“ – állapítja meg. „Bár aztán megint vannak, akik úgy találják: 'Olyan steril'. Sajnálom, de nem bírom a rendetlenséget.“ Wurm, precíz, ahogy azt gyermekkorának Narrow House-ában szeretettel ironizálja.

Feltörte, kiterjesztette, szárnyakat növesztett második feleségével, Elise Mouginnal a limbergi kastélyban. A végtelen rémület után, amikor mindkét szülő egy éven belül rákban halt meg, amikor az első felesége a két fiúval elhagyta. Amikor a semmibe zuhant, amiből három terapeuta sem tudta kihúzni. Csak egy galériatulajdonos, aki hitt benne, legalább a túlélést biztosította: „A nagy ijedtségben három évig nem ettem húst, nem ittam bort.“ Ez beállt. Most. A bánatból Wurm feltalálta az egyperces szobrot, ami nemzetközileg ismertté tette. Ott van Elise és Estée, a lánya, egyéves: „A boldogság – beképzelem magamnak, hogy ez életmeghosszabbító. Szigorú aszkézis nélkül is. Menj el orvoshoz, vizsgáltasd ki magad. Stressz, rendben, de olyan, ami pozitívan hat, amire a munkához szükségem van, ez a bizsergés...“ Minden rendben. A legidősebb fiú, Laurin, most 22, ipari formatervezést tanul Bécsben, Michael, 19, fotográfiát Berlinben.

A Weinvierteli Limberg kastéllyal, amelynek története a 12. századra nyúlik vissza, régi falak között alkotott újat, alakított, rendezett be. A szubsztanciát megtartotta, saját hatáskörben óvatosan illesztette be, amire egy modern embernek a jó közérzethez szüksége van. Mint a föld, a természet körülötte. Elise végül egy nagy szőlőbirtokról – 1670 hektár – származik a Loire-völgyből, a Vouvray-beli Château Moncontourból. Egy nagy francia családból – 120 ember a családi találkozókon –, amely eredetileg Madagaszkáron termelt bort. Olyan szép és különleges, amilyen földhözragadt is: „Amikor Hansi pulyka beteg lett, egy dobozba tette, úgy, hogy csak a feje és a farka látszott ki, és elvitte az állatorvoshoz. Köszvénye volt! Gyógyszerekkel még három évig élt“ – meséli Wurm az állatairól szóló történeteket olyan gyengéden, mint egy mesét Estée lányának: „Most viszont egy új Hansira van szükség. Puppi, a felesége fehér és szép! De magányos. 12 tyúk tojik friss tojást, Tante Trudénak vagy Tante Lindének hívják őket. A juhoknak, fekete cakkos juhoknak, francia nevük van, azokat a feleségem gondozza.“ Vidáman: „Ali cocker spániel büdös, a tyúkok büdösek, de a juhok jó illatúak, archaikusak, mert kint alszanak, csak akkor jönnek be, ha esik az eső. A nagy veteményeskertből mindent megfőznek... friss, friss, friss. Elise articsókát is ültetett.“

Élete szép új rendmeséjét Wurm a Pizzeria Mariban hagyja áramlani, a Leopoldgasséban, ahol napos, fehér, kissé világos fa, kissé színes az ötvenes évek stílusában. „A legjobb pizza egész Bécsben!“ – találja a művész, és Nápoly Pizze con birra-jára gondol. Kis bűnök, mert: „A fenébe, allergiás vagyok a gluténre!“ Sört Wurm amúgy ritkán iszik, bort inkább, Zöld Veltelinit, és azt a Vouvray-belit: „20 jó fehér- és vörösboruk van ott, és a habzóbor, amit nem szabad pezsgőnek nevezniük, bár úgy is ízlik.“

Michel de Montaigne-t dobja be desszertnek, a francia filozófust, költőt, arisztokratát és Bordeaux polgármesterét: „Tőle vannak olyan fontos mondatok az evésről és az életszemléletről. Nálunk azzal próbálkoznak, hogy zsírral mindent gazdagabbá tegyenek, rizst vajban

sütve. Apámnak voltak rokonai egy parasztházzal Maria-trostban, ott volt must és szalonna. Jó, de tiszta zsír, hallelujah! Hús, arra szükségem van, mondta Christl nagyanya, és a vajat kanállal tudta enni. 93 évet élt!„ Wurm nevet. Saját magán és a félelmein? Vagy mert a humor az egyetlen fegyver a világ bizonytalanságaival szemben.

No fat!

A szelíd, kissé szomorú szemű szobrász, aki sokkal többet lát, mint amennyi a szemlélődő embereknek, lakásaiknak és éttermeiknek kedves lehetne, szépen karcsú. „Mindig is az voltam“ – mondja –, „edzek is, és nagyon tudatosan élünk. A feleségem bioboltban vásárol, halat a Naschmarkton, mediterrán ételeket főz, zöldséget, zöldséget, zöldséget, és csak ritkán húst. Néha egy borjúbécsi, de sosem zsíros!“ Az almás pitéje híres a barátai körében.

Mivel Erwin Wurm egy ideje a bécsi Taborviertel negyedben lakik, felfedezte a kerület azon vendéglőit, amelyekben jól érzi magát és helyesen tud táplálkozni. Újévkor a szobrász, plasztikus művész, filmes és fotós fiaival, Laurinnal és Michaellel Ázsiában, Laoszban, Kambodzsában és Thaiföldön járt, ahol egy szigeten rajzolt az Albertina múzeumbeli fotó- és rajzkiállításához. Áradozik: „Imádom a buddhista kultúrák könnyedségét. Az emberek mosolyognak!“ Isteni dolgokat evett ott.

Ezért is ülünk a Mochi étteremben a Praterstraße elején, ezen a kis téren, ahol a fák annyi árnyékot adnak, hogy nyáron nincs szükség napernyőkre. A Mochiban – ami hawaii nyelven annyit tesz, „nagyon ízlik“ – a két Do&Co-leszármazott, Tobi Müller és Edi Dimant nemrégiben kezdték el hagyományos japán konyhát kínálni nemzetközi hatásokkal, mellé osztrák borokat szolgálnak fel, Kremstalból, Dél-Stájerországból és Közép-Burgenlandból. Wurm ebédre japán Calpico limonádét iszik, Mochi Gyoza levest kanalaz (tésztabatyuk csirkealaplében, mellé sárgarépa, póréhagyma és sült hagyma), utána pedig a „hot vegi rolls“ (sült zöldségtekercsek) és a „my best friends rolls“ következik. Elégedett, „mert a táplálkozás tudatossággal és egy reflektált létezéssel jár, a jó élet pedig a boldog élet feltétele“. Idézhetnénk a görög orvost, Hippokratészt: „Legyen az ételed az orvosságod“, de ugyanúgy a „Te vagy, amit megeszel“ című tévéműsor címét is. Wurm nyersebben fogalmaz: „Vannak, akik junkfooddal tömik magukat, mások pedig nem“.

Ahogy az ember él, azon alapul a művészete, „a különböző valóságok szemlélésén ugyanabban a városban, ugyanabban az országban“.

Példaértékű banális hétköznapi valóságokat ültet át szobrokba: Az ecetes uborka varázsa, ez az osztrák jelenség a roppanós harapással, mint az elfogyasztás koronája. Olyan sokak számára nélkülözhetetlen a húsos zsemlében, gasztrofilozófusokat elmélkedésre késztetve – Erwin Wurmot 2008-ban egy installációra inspirálta.

36 fűszeres uborkát öntött akrilba, naturalisztikusan festve, mindegyik más, gömbölydeden görbült, lágyan ívelt. 30 fűszeres uborka és hat feszes salátauborka, sötétebb és szemölcsösebb. „Önarckép ecetes uborkaként“, kiállítva a Salzburgi Modern Művészetek Múzeumában. Asszociációk szabadon. Természetesen Giuseppe Arcimboldo késő reneszánsz zöldséges és gyümölcsös táblaképeire gondolunk. Kicsi műveltség nem árt, ha az ember meg akarja érteni az iróniát és annak mélyebb jelentését Wurm munkásságában. A jelentést az 57 éves stájer művésznek a művészettörténészek tulajdonítják.

A „tébolyult művész“ (Die ZEIT) nemzetközileg elismert sztár, mióta a kilencvenes évek végén megalkotta az One Minute Sculptures (Egyperces szobrok) sorozatát: 60 másodperc alatt bármilyen emberből szobrot alkotott, amelyet különféle kellékekkel fotón dokumentáltak, majd visszabocsátották őket a hétköznapi életbe. A férfi spárgával az orrában, a nő naranccsal a dekoltázsában, a pap a templomában (Éva paradicsomi) almájával a szájában, Wurm maga banánnal a hóna alatt, a fogai között és a nadrágjában. A „Red Hot Chili Peppers“ funk-rock zenekar annyira inspirálónak találta Erwin Wurm művész munkásságát, hogy 2006-os „Can’t stop“ videóklipjüket az One Minute Sculptures-nek szentelték. A hagyományos francia luxusmárka, a Hermès annyira figyelemreméltónak találta a munkáját az ikonokkal, a hype-pal és a brandinggel, hogy felkérte a „Monde Hermès“ művészi interpretálására.

Az ehető dolgok gyakran felbukkannak Wurm furcsa, szürreálisan eltorzult alakjaiban: ott egyet dinnyék gázolnak el, másnak a feje helyett hatalmas tök nő a nyakából, sárgarépák hordoznak egy fotelt, vastagon megkent húsos zsemlék egy fali asztalt. Sokat hízik minden. Nemcsak a modellek, akiket az összes ruhájuk egymásra vételére kért, hogy gömbölyű hassal fotózhassa le és embermagasságúra fújhassa őket. Még a Porsche is „Fat Car“-rá dagad műanyag hurkák által, a házak elhíznak, miközben a Guggenheim Múzeum olvadni kezd. A státusszimbólumok mércéje megváltozik, az egyszerű mottó szerint: „A szobrászat hízás és fogyás.“

A férfi, akinek a neve iskolás korában bőséges cukkolásra adott okot, Stájerországban nőtt fel. Endívia salátával, amit nagyon finomra vágtak és legalább egy liter vízben úszott. Ecetes vízben, és az közönséges Hesperiden-ecet volt... Húsgombóc járt mellé, a töltelék darált húsból, fele sertés, fele marha, sok fokhagymával, kívül krumplitésztával. Johanna anya főzött, de a recept Christl nagyanyától származott Alsó-Ausztriából. Werner Schwab, az elhunyt „Elnöknők“ szerzője, a szókimondóan bátor nyelvi művész, az ifjúkori barátja volt, az apa pedig egy nyomozó, aki az művészetet alapvetően kenyérkeresetre alkalmatlannak tartotta. Neki való engedelmességből a fiú felmutathat egy művész-tanári diplomát.

Vasárnaponként a Wurm család házában a grazi Andritz kerületben, amivel egy
méter szélesre préselt „Narrow House“-ként találkozhatunk a klosterneuburgi Essl Múzeumban és később a velencei művészeti biennálén a Canal Grandén, tészta- és palacsintatésztás levest, bécsi szeletet vagy csirkét, vagy fasírtot ettünk krumplipürével. „A rántott csirkét (Backhendl) sokáig 'Bachhendl'-nek ejtettem, azt hittem, a pataktól jön“, teszi a sikeres művész a kis Erwint a Mochi asztalára. Emlékszik az almás rétesre, ahol a tésztát az egész konyhaasztalon húzták, igen, és a keserédes mákos kalácsokra! Már a szó is olyan szép, de hol kapni ma még olyan mákos kalácsot, mint otthon?

Könnyebb elkészíteni a puliszkát, cukrozva, rajta bögrés kávé: „Linde malátakávé, mélytányérban, úgy, hogy a zsír szemek úsztak rajta. Ezt most is szeretem“ – mondja a művész, akinek természetesen saját kastélya is van. Áradozni vagy szidni? Wurm természetesen polarizál, az irigység nagy úr, nemcsak Ausztriában. Amikor a német Die ZEIT hetilap egyik feuilleton-számát 44 javaslattal látta el, többé-kevésbé provokatív mondásokkal Aida-rózsaszínes-barnás táblákon, vadul felháborodott hozzászólásokat gépeltek, a FAZ, a sajtópiaci versenytárs gúnyolódott, és feminista művészetkritikusok mentek a barikádokra. „A humor fegyver“ – tudja Wurm. Érzékeny dolog, ami könnyen visszafelé sülhet el.

Ezt mind nem lehetett előre látni grazi tanulmányai alatt: „A művészet nem jött be annyira a nőknél. Valami szolidat akartak. Fogorvos! Később ez megváltozott“ – vigyorog. Akkoriban elhagyta egy nő egy fogorvos miatt? De ő inkább azokról a hölgyekről mesél, akik azt mondják: „Azt akarom, hogy főzz nekem!“ Amiért a kilencvenes évek közepén meg akarta tanulni, azért is, mert mindig csak vendéglőbe járt. Elvégzett egy felnőttoktatási főzőtanfolyamot Bécs 20. kerületében. Azóta tudja, „hogy egy leveles tésztában legalább negyed kiló vaj van“. Ami miatt a főzés iránti érdeklődése újra elsorvadt: „Mert a főzés bevásárlást, előkészítést, a tűzhelyen a tökéletes pillanatot, mosogatást, szemétlevitelt jelent.“ Hozzáteszi: „Bár vannak barátaim, akik nagyon szeretnek főzni... Én szívesen rakok rendet“ – állapítja meg. „Bár aztán megint vannak, akik úgy találják: 'Olyan steril'. Sajnálom, de nem bírom a rendetlenséget.“ Wurm, precíz, ahogy azt gyermekkorának Narrow House-ában szeretettel ironizálja.

Feltörte, kiterjesztette, szárnyakat növesztett második feleségével, Elise Mouginnal a limbergi kastélyban. A végtelen rémület után, amikor mindkét szülő egy éven belül rákban halt meg, amikor az első felesége a két fiúval elhagyta. Amikor a semmibe zuhant, amiből három terapeuta sem tudta kihúzni. Csak egy galériatulajdonos, aki hitt benne, legalább a túlélést biztosította: „A nagy ijedtségben három évig nem ettem húst, nem ittam bort.“ Ez beállt. Most. A bánatból Wurm feltalálta az egyperces szobrot, ami nemzetközileg ismertté tette. Ott van Elise és Estée, a lánya, egyéves: „A boldogság – beképzelem magamnak, hogy ez életmeghosszabbító. Szigorú aszkézis nélkül is. Menj el orvoshoz, vizsgáltasd ki magad. Stressz, rendben, de olyan, ami pozitívan hat, amire a munkához szükségem van, ez a bizsergés...“ Minden rendben. A legidősebb fiú, Laurin, most 22, ipari formatervezést tanul Bécsben, Michael, 19, fotográfiát Berlinben.

A Weinvierteli Limberg kastéllyal, amelynek története a 12. századra nyúlik vissza, régi falak között alkotott újat, alakított, rendezett be. A szubsztanciát megtartotta, saját hatáskörben óvatosan illesztette be, amire egy modern embernek a jó közérzethez szüksége van. Mint a föld, a természet körülötte. Elise végül egy nagy szőlőbirtokról – 1670 hektár – származik a Loire-völgyből, a Vouvray-beli Château Moncontourból. Egy nagy francia családból, – 120 ember a családi találkozókon – amely eredetileg Madagaszkáron termelt bort. Olyan szép és különleges, amilyen földhözragadt is: „Amikor Hansi pulyka beteg lett, egy dobozba tette, úgy, hogy csak a feje és a farka látszott ki, és elvitte az állatorvoshoz. Köszvénye volt! Gyógyszerekkel még három évig élt“ – meséli Wurm az állatairól szóló történeteket olyan gyengéden, mint egy mesét Estée lányának: „Most viszont egy új Hansira van szükség. Puppi, a felesége fehér és szép! De magányos. 12 tyúk tojik friss tojást, Tante Trudénak vagy Tante Lindének hívják őket. A juhoknak, fekete cakkos juhoknak, francia nevük van, azokat a feleségem gondozza.“ Vidáman: „Ali cocker spániel büdös, a tyúkok büdösek, de a juhok jó illatúak, archaikusak, mert kint alszanak, csak akkor jönnek be, ha esik az eső. A nagy veteményeskertből mindent megfőznek... friss, friss, friss. Elise articsókát is ültetett.“

Élete szép új rendmeséjét Wurm a Pizzeria Mariban hagyja áramlani, a Leopoldgasséban, ahol napos, fehér, kissé világos fa, kissé színes az ötvenes évek stílusában. „A legjobb pizza egész Bécsben!“ – találja a művész, és Nápoly Pizze con birra-jára gondol. Kis bűnök, mert: „A fenébe, allergiás vagyok a gluténre!“ Sört Wurm amúgy ritkán iszik, bort inkább, Zöld Veltelinit, és azt a Vouvray-belit: „20 jó fehér- és vörösboruk van ott, és a habzóbor, amit nem szabad pezsgőnek nevezniük, bár úgy is ízlik.“

Michel de Montaigne-t dobja be desszertnek, a francia filozófust, költőt, arisztokratát és Bordeaux polgármesterét: „Tőle vannak olyan fontos mondatok az evésről és az életszemléletről. Nálunk azzal próbálkoznak, hogy zsírral mindent gazdagabbá tegyenek, rizst vajban angebraten. Apámnak voltak rokonai egy parasztházzal Mariatrostban, ott volt must és szalonna. Jó, de tiszta zsír, hallelujah! Hús, arra szükségem van, mondta Christl nagyanya, és a vajat kanállal tudta enni. 93 évet élt!„ Wurm nevet. Saját magán és a félelmein? Vagy mert a humor az egyetlen fegyver a világ bizonytalanságaival szemben.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!