Miért jobb szeretni a vendéglősöket, mint csupán ellenőrizni őket
Szöveg: Eva Rossmann Illusztráció: Nicolás Aznárez
Valaki számítás nélkül vetette a gazdát, mondták régen: akkoriban, amikor még egyértelmű volt, hogy valójában a vendéglős készíti a számlát. Nyugtával vagy egy régi sörösalátéton, vagy szóban. Időközben a számlát az adóhatóság készíti. A vendéglősök pedig úgy érzik, ráfizetnek.
Persze, panaszkodni a vendéglátásban mindig is szoktak. Mert a vélt erőfeszítés és a valós eredmény gyakran nem passzol össze. Az ügy iránti öröm, szenvedély és más érzelmi drogok nélkül sok vállalkozás nehezen működik.
Számomra a vendéglátás őrült lökete, az adrenalin és a szeretet, a hőség és az elégedett vendégek, az illat és az izzadság keveréke egyébként is fontosabb, mint a vastag fekete számok, de nekem könnyű beszélni. Én csak besegítek, amikor belefér. És több mint elég perspektívám van. Szerencsére vannak ilyen őrültek főállásban is. És az is igaz, hogy egyikük-másikuk a lelkesedésével és tudásával sikeres, és ezzel akár ésszerű pénzt is kereshet. Buchingernek ez már több mint tizenöt éve sikerül. Még ha, ahogy szívesen mondja, valószínűleg sosem áll majd Porsche az ajtó előtt. De kinek kell Porsche, amíg a konyhában – nálunk még a szó szoros értelmében – nyomhatja a gázt? Oké, ismerek ilyen vendéglősöket. Egy részük még szakácsnak is tanult. Nyitnak egy éttermet, dicséri őket a nagyobb vagy kisebb nyilvánosság – és az első bevételeket összetévesztik a jóval később kiszámítható nyereséggel. Aztán hirtelen nagy autók, mega-konyhai felszerelés, impozáns azonnali bővítések és egy drága barátnő, meg sok barát, akik azért kedvelnek, mert bőkezűen meghívod őket. Ha egy ilyen vendéglő aztán elég gyorsan elhalálozik, akkor az inkább ostobaság okozta gyilkosság volt.
És mégis. Hogy most sokan, még azok is, akikben megvan a kedv, a szenvedély és a félig-meddig közgazdasági értelem, nyögdécselnek, annak okai vannak: allergénrendelet, pénztárgép-kötelesség, áfa-emelés az éjszakázásokra, dohányzási tilalom, új ingatlan-átruházási illetékek. Kamarai funkcionáriusok és alkalmazottak háborodnak fel a „vendéglős mint bűnbak!“-on. Mindegy, hogy megváltozott egészségpolitikáról vagy a béradócsökkentés kompenzációjáról van szó, a vendéglátás az, ami ráfizet! Csakhogy: Miután megírták a közleményt, megtartották a sajtótájékoztatót, és egy ülés után megveregették a vendéglősök és szállodások vállát, akkor a kamarai úr vagy egyből visszahúzódhat az íróasztala mögé, vagy üléseken próbálhatja meg az álláspontját addig képviselni, amíg már semmi sem marad belőle (az álláspontból – a kamarai hős túléli!), mert más dolgokat tartanak fontosabbnak.
Jó, sok nyilvános szél után, remélhetőleg a vele járó pollenterhelés nélkül, a vendégekkel szóban is lehet közölni, milyen gonosz allergének vannak az ételben – és ezért még nem kell nekik elmondani, hogy a csirkemell fagyasztva érkezett Dél-Amerikából, a gulyás pedig konzervből. Az ingatlan-átruházási illetékeknél a kisebb vállalkozásoknak az utolsó pillanatban még javulás is volt a meglévő állapothoz képest... legalábbis ha nem változtatnak megint valamit. És a dohányzási tilalom egyébként is csak 2018-ban jön. Addigra a dohányzó és nemdohányzó részleg átépítései, ha valóban megtörténtek, már nem teljesen újak. És talán praktikusan használhatók a híres „különterem“ leválasztására. Egészen eltekintve attól: Nem igazságos, ha már sehol sem szabad dohányozni? És a hamutartó-ürítést meg a füstös szobasarkokat is megspórolja az ember. Marad a szabadság kérdése. Melyik számít többet? A szabadság, hogy élvezhessünk egy cigarettát vagy szivart, vagy a szabadság, hogy ne füstöljenek be minket? Mi áll mögötte? A kényszer, hogy gyámkodjanak felettünk, vagy a szándék, hogy elkerülhető haláleseteket és megelőzhető egészségügyi költségeket akadályozzunk meg? Majdnem nemdohányzó vagyok, és mégis vívódom. A vendéglősök ebben benne vannak, egy rosszindulatú akció ellenük az új rendelkezés valószínűleg mégsem – butaság inkább az volt, hogy nem tudtak azonnal egy egyértelmű megoldás mellett dönteni. Ami viszont azzal a sok tekintettel függ össze, amivel Ausztriában élnek, hogy senkit ne sértsenek meg: A szakmai képviselők egyébként akkoriban ellenezték a dohányzási tilalmat, és a félmegoldást fél sikerként ünnepelték.
De térjünk át a másik fajta ködösítésre. Nagyon óvatosan. Mert: Az adóhatóságra panaszkodni gyorsan és tisztán véletlenül adóvizsgálatot hozhat az emberre. Vagy társadalombiztosítási vizsgálatot. Vagy... van bőven, amit vizsgálnak. Mindenesetre többek között jön a pénztárgép-kötelesség. Egy ilyen dolog egyébként praktikus. Összeadja, és utána egyszerűen lehet látni, ki, mikor, mivel mennyi forgalmat bonyolított. Bár akkor már vonalhúzó listák sem lehetségesek a fröccsökhöz a Kornberger vasárnapi sörözős álldogálásunknál. Vajon örül-e Pepi egy nyugtának, amin látja, hány fröccsöt ivott? Vajon elteszi-e? Legalább a traktorral elszáguldhat, minden kerék akkora, mint egy átlagos méretű ellenőrző szerv. Olaszországban egyébként a kötelező nyugta (scontrino) körülbelül harminc éve létezik. Most éppen azon vannak, hogy újra megszüntessék. Mert keveset vagy semmit sem hozott. Tanulmányok mutatják, hogy délen körülbelül nyolcvan százalék nyugta nélkül megy, Rómában „csak“ hatvan, Észak-Olaszországban legalább még harminc százalék. Most készpénzmentes fizetési forgalmat fontolgatnak, ami az interneten keresztül egyből össze van kötve az adóhatósággal. Szóval, lélegzetvétel: mi még csak ott tartunk, ahol az olaszok harminc éve voltak. A kávét még lehet pénzzel fizetni. Bár az adóhatósággal való közvetlen vonalat is fontolgatják már. A gyakorlat persze egy kutya. Talán az érintett reformereknek még senki sem mondta, hogy vannak hibás rendelések? A stresszes pincér negyven helyett négy báránycsülköt üt be. És hopp, már ott is van az adóhatóságnál. Akkor ott valakinek el kellene magyarázni, nem, bizonyítani, hogy csak egy elírt nulláról volt szó. Amivel semmiképpen sem a pincérre gondolnak, mert ki ne ütött volna már félre? Vagy a négyes asztalnál lévő hölgy először rendeli a Galloway-marhát a biogombával, aztán mégis a nagy saláta mellett dönt. Tehát sztornózzák a nyugtát és csinálnak egy másikat. Az adóhatóság adócsalásra irányuló álnok akciónak értékelheti. Találd meg a vendéget és vedd rá, hogy tanúskodjon, és legyen időd minderre... Kezd nehéz lenni jól kijönni.
És akkor a feljelentgetés ügye. Pillanatnyilag az van, hogy minden névtelen utalást egy vétségre kivizsgálnak. Egy kedves ember feljelentette, hogy Buchinger kutyái a konyhában vannak. Nem azért, hogy ellopják a híres tojást, de mindenképpen engedély nélkül. A két labrador-keverék professzionálisan képzett. Szarvasgomba-keresésre, és így természetesen fegyelem tekintetében is. Megtanulták, hogy a konyhára vezető folyosó küszöbén megálljanak. Onnan gyakran vágyakozva néznek be, de tovább nem mennek. Ennek ellenére jött egy – egyébként nagyon megértő – élelmiszer-ellenőr és ellenőrzött. Nemcsak azt, hogy voltak-e kutyák a konyhában. Hanem azt is, hogy minden más megfelel-e az előírásoknak. Egy időigényes eljárás, ami egyébként csak néhány csekély hiányosságot eredményezett, mint például egy mosdókagyló, aminek nincs automatikusan záródó csaptelepe. Névtelenek egyébként azok a feljelentések is, amelyek szerint a vendégek forgalmat akadályozó módon parkolnak. A helyi seriffeknek ki kell vonulniuk és ellenőrizniük. És jaj, ha az Úr vagy Hölgy Meg nem Nevezettnek oka van feltételezni, hogy a panaszukat nem veszik komolyan. Akkor a rendőreinket haveri gazdasággal vagy egyenesen hivatali visszaéléssel vádolhatnák. A nyugtakötelességgel a feljelentgetőknek és társaiknak igazán jó lesz: egy névtelen utalás, és máris vizsgálják. Akinek mindene rendben van, annak ez nem árthat, mondják. De ilyesmi órákat, napokat, heteket, hónapokat emészthet fel. Természetesen lehet szakértőket bevonni. Az viszont pénzbe kerül. A vállalkozások, és itt már nem a kicsi evős-ivós boltokról beszélünk, megengedhetik maguknak. De ők kapnak is érte valamit. Ott adókról tárgyalnak – szemmagasságban, mert Ausztriának mégiscsak jó gazdasági helyszínnek kell maradnia, nem? Butaság csak az, hogy a sok vendéglőt, kávézót, szállodát és éttermet sosem adják össze. Akkor ugyanis ők is vállalkozói hatalmat jelentenének. Így marad a neheztelés, hogy megint a nagyok intézik el maguknak, és a kicsiken hajtják be.
Az én javaslatom a kikapcsolódásra: Mi lenne, ha megtiltanánk a névtelen feljelentéseket? És mi lenne, ha a változatos előírásokat és ellenőrzéseket szorosabban igazítanák a gyakran annyira különböző valósághoz? Lehet, hogy mindnek van értelme, a védelemért, csalás ellen, az alkalmazottakért. De a vendéglős az anyjával a konyhában és egy vendéglátóipari lánc üzemeltetője között óriási különbség van. Nagyobb esélyegyenlőséget lehetne teremteni, ha különbözőképpen kezelnék őket. Kinek van szüksége munkaidő-nyilvántartásra, ha minden egyébként is mindig ugyanúgy folyik? És: Miért nem a szakszervezet és a munkáskamara felértékelése sok előírás helyett minden eshetőségre, hogy több alkalmazott védekezhessen az igazságtalanságok és kihasználás ellen? A sok-sok előírás és ellenőrzés ugyanis ezt nem tudja megakadályozni. Egy kisipari vendéglátóipari üzemeltető levon két órát naponta az alkalmazottaitól, mert dohányoznak. A nemdohányzóktól is, mert ők meg állítólag kávéznak. Mindent videokamerával figyelnek meg. Szóval látnia kellene, hogy vannak napok, amikor alig van idejük elmenni a vécére. Nyomást gyakorol. Ők félnek. És aztán valamikor felmondanak. Ő pedig felveszi a következőt.
Ezek azok az állapotok, amiket meg kell szüntetni. Aki azt akarja, hogy a lélektelen vendéglátóipari profithajhászok ne legyenek egyre többen és a vendéglők egyre kevesebben, annak azt is meg kell kérdeznie, miért akarja olyan kevés vendéglős gyermeke átvenni a vállalkozást. Milyen kép alakul ki bennük? Hogyan lehet nekik világossá tenni, hogy a munka kemény, de a tevékenység izgalmas, változatos, kreatív? Hogy nagyobb elismerést kaphatnak, mint egy irodai munkában? Hogy a saját kezükben van a szerencséjük? Valószínűleg segítene, ha az előírásoknál és ellenőrzéseknél valóban megtalálnák a mindenkori megfelelő mértéket. És: Nem elég, ha szeretik az embereket a tűzhely és a pult mögött, amikor kulinárisan elkényeztetik őket. Itt a szakma nyilvános elismeréséről és megbecsüléséről is szó van, amely az egészen nagyok közé tartozik. – Éppen azért, mert itt többről van szó, mint puszta nyereségmaximalizálásról.