A-La-Carte

Eredetik (2009/3)

Miért teljesen mindegy, hogy ki találta ki az adott receptet


Eredetik

Szöveg: Eva Rossmann Illusztráció: Tim Möller-Kaya

Lágy este van. Épp most menekültem ki Buchinger „Zur Alten Schule” fogadójának konyhájából, és élvezem a fröccsömet a teraszon. Két nő közeledik, mindkettőnél egy könyv. Keresek egy működő golyóstollat – sajnos többnyire elfelejtem kivenni őket a szakácskabátomból, mielőtt a mosógépbe dobnám –, csak kettőt találok, ami nem ír, és rájuk mosolygok. Az dedikálás egy írónő számára éppúgy hozzátartozik az élethez, mint a szakácsnőnek a snidling a levesen. Valóban mindketten dedikálást kérnek. Nekik is van golyóstolluk, és az egyikük mosolyogva mondja, milyen kedves, hogy a krimijeimben is mindig főznek. Bár lenne még egy kérdése: „A receptek magától származnak?” És a másik, nem kevésbé barátságosan teszi hozzá: „Vagy Buchingertől valók? Vagy csak lemásolja őket?”
Nagyot kortyolok a fröccsből, és levegőt veszek. De, a receptek bizony tőlem származnak. Részben Buchingertől is, legalábbis egy-két hasonló megtalálható az ő konyháján is. És nem másoltam le őket, bár attól még lehetséges, hogy egy-két étel, amit a krimimben Mira készít, már szerepel egy szakácskönyvben. Jószándékú tanácstalanság az olvasóim tekintetében. Mi van tehát? Rossmann tényleg egy olyan valaki, aki meggondolatlanul, talán még gátlástalanul is, ellopja azt, amit nagy szakácsok a saját verejtékükkel alkottak meg? Megpróbálom elmagyarázni nekik, hogy a főzésben már alig van olyan, amit ki lehetne találni. A karamellizált hagymakrém az utolsó krimimből biztosan valaki által el lett már készítve valahol. Ha szerencsém van, legalább nem füstölt osztrigával. Mégis azt képzelem, hogy a receptet még sehol nem olvastam. Az egyik megkérdezi, nem lenne-e okos minden új receptre szabadalmat bejegyeztetni – állítólag vannak olyan szakácskönyvírók, akik elveszik, amit csak tudnak.
Sokkal, de sokkal azelőtt, hogy a szakácsvizsgámat letettem volna, jogtudományi doktor lettem. A régi tudás morzsái összeállnak az agyam egy szegletében, és elmagyarázom, hogy a szabadalom bejegyzéséhez bizonyos feltételek kellenek: mégpedig egy eredeti találmány és annak kereskedelmi hasznosíthatósága. Szerzői jogi védelem viszont létezik, gondolkodom tovább. Bár az is csak megjelent receptekre vonatkozhatna. Bár érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy ebben a jogi-kulináris különleges esetben ezalatt egy étel értékesítése egy nyilvánosan hozzáférhető vendéglőben is értendő-e... A két hölgy összekapja könyveit és a tőlem kölcsönvett golyóstollat, majd udvarias köszönetnyilvánítások közepette elmenekülnek. Én ott maradok a félig telt fröccsemmel.
Hiszen ott volt az a híres vita az eredeti Sacher-tortáról. De milyen ostobaság is volt, hogy Eduard Sacher épp a Demelnél tanult, és ott tökéletesítette egy elődje Sacher-tortáját. Mindenesetre a pereskedés három évtizeden át húzódott, és egyezséggel végződött: a Demel megkapta az „Eduard-Sacher-Torte”-t, a Sacher pedig az „Original-Sacher-Torte”-t. Az egyikben lekvárréteg van középen, a másikban csak a máz alatt. Bár ebben a keserű vitában valószínűleg kevésbé a lekvárról, a családi és vállalati becsületről, hanem elsősorban a pénzről volt szó. Apropo: Nem is olyan régen a Demel akkori tulajdonosa és a Sacher-lady Gürtler között volt egy újabb felvonása ennek a vitának. Mint ahogy megbízható forrásokból kiszivárgott, az egész csak egy reklámfogás volt – egy német gourmet-étteremben lebeszélve. A dolog bevált. Zúgott a média, és Sacher-torták záporoztak.
Akárhogy is: az emberek szeretik az eredetiket. Valahogy nemesebb az igazit birtokolni, mint a hamisítványt. Bár az aggodalom, hogy valami eredeti, még jobb, ha új, sosem látott, egyedülálló legyen, épp a konyhában hajt furcsa hajtásokat. Annak tudatában, hogy már alig lehet valamit kitalálni, jött létre az, amit most „molekuláris konyhának” neveznek. Mintha egy sült malac nem molekulákból állna, mintha nem vetné alá magát a kémiai Maillard-reakciónak, hogy megkapja a kérgét, mintha az elmúlt évszázadok szakácsai nem esküdtek volna arra, hogy a kíméletesen sült pecsenyéjük különösen omlós. Oké, akkoriban ezt „melegen tartásnak” hívták. Az új konyhában elsősorban a felhasznált kémia az új – és ezek a különféle textúrák természetesen szabadalmaztatva vannak. Lehet, hogy épp ezért jött létre? A jobb kereskedelmi hasznosíthatósága miatt? Krimiíróként sok mindent feltételezhetnék erről... de szerencsére szakács is vagyok, és mint ilyen, egyszerűen csak azt gondolom, hogy kíváncsiak vagyunk, szélességi köreinken szerencsére nemcsak a jóllakottságra, hanem az ízélményekre is gondolhatunk, és folyamatosan keresünk.
Ez vezetett ahhoz is, hogy egy ideje minden szakács, aki kreatívnak akart tűnni, felfedezte a tenger gyümölcseinek a pacallal, töpörtyűvel, belsőségekkel való kombinálásának vágyát. A legjobb esetben érdekes volt. Másrészről: Vadponty-tatár borjúmiriggyel, chili-vanília habbal. Nem is hangzik rosszul. Épp most találtam ki. Tényleg? Honnan tudjam, ki csinálta már ezt meg? Valahol a Fekete-erdőben, ahol tavaly majdnem kaptak egy csillagot, vagy abban a megtalálhatatlan milánói ipari negyedben található kis étteremben – nem, ott inkább egy fésűkagyló-tatár lett volna. Ha erről vagy valami sokkal jobb, különlegesebb ötletről mesélnék Buchingernek, a válasz valószínűleg ez lenne: „Intercontinental Hannover, 1979, akkor csináltuk, akkor voltam abban a fázisban...” Játékos viszont még mindig, ezt egy fantáziával rendelkező szakács sem tudja levetkőzni. Csak az ő szerzői jogi vitái inkább a regionális dolgokra vonatkoznak. Például „Anya legendás kolbászos fánkocskái”-ra. Egyszer csak jött valaki egy szomszéd faluból, és azt állította, hogy a kolbászos fánkocskát semmiképpen sem a Buchinger-mama találta ki, az náluk otthon is mindig volt. – Mert a mamája elleste a Buchinger-mamától? Vagy fordítva? A legelső kolbászosfánk-készítő személyét már nem lehet kideríteni. Tény, hogy ezek a kolbászdarabkák egyfajta palacsintatésztában elterjedtek voltak a környéken, és időközben nagyrészt eltűntek. Kivéve Buchinger vendéglőjét. Mert gyerekkorában az volt a kedvenc étele. Akárhogy is: egy olyan korban, amikor bárki, aki fogni tud egy fakanalat, össze kell kombináljon valamit valamivel, valamin, valamibe, és a tányér szélét halott, kiszárított gyógynövényekkel, sókkal vagy ipari lakkal (őszintén szólva, szerintem találó, hogy most már így nevezik) díszíti, egy olyan korban, amikor még az egyszerű vidéki vendéglőkben is sok mindent meghatározhatatlant neveznek habocskának, carpacciónak, rizottónak (amivel az eredeti ellentéténél tartanánk: a rizskásánál), ahol tehetséges sztárszakácsok úgy akarnak innovatívnak tűnni, hogy hat különböző komponenst, tizenöt különböző ízt patchworkölnek egy étellé, nekem az új (vagy régi) egyszerűség kedvesebb a görcsös eredetiségtől. Jörg Wörther-t egyszer egy egyszerű ételért tüntették ki az „Évtized receptje” díjjal: zelleres ravioli. Új és innovatív, de: tíz évvel korábban Rob Kranenburgnál Amszterdamban már lehetett ilyet enni. Vajon két szakácsnak ugyanaz volt az ötlete? Buchinger, akit valamelyik gasztronómiai újságíró egyszer a „konyha Andy Warholjának” nevezett, abból indul ki, hogy szinte minden volt már: túl sokat tud levezetni Escoffier-től, Bocuse-tól és Robuchon-tól (akinél még főzött is). Mégis: A mi kókuszos-chilis „Röhrndiab”-unk máshol nincs. – Oké, a Buchinger-Buchinger-Hauer-Rossmann kutatóközösség a Karib-térségben találkozott egy chilis véres hurkával, és aztán azt más formában exportáltuk a Weinviertelbe. De mi van a „Saushi”-val? Azzal a japán paródiával, ahol a káposztát vékony sonkába tekerik, és sushi-szerűen tálalják? Egy igazi Buchinger! Na jó, a nevét leszámítva. Az a férjemnek jutott eszébe. Meg az a tény, hogy a Saushi-val már találkoztunk egy másik vendéglőben. De azok akkor már Buchinger szakácskönyvében szerepeltek. Elődeik egyébként a krumpli-sushik voltak. És azok is tőle valók. Évekkel ezelőtt fejlesztette ki az Intercontinentalban. Szóval, világos: az eredeti Saushi-feltaláló Manfred Buchinger. Felteszem az internetre.
A tiramisu feltalálásáról már most is hosszú értekezések vannak ott. Én eredetileg úgy hallottam, hogy a nyolcvanas években Németországban találták ki, és el is tudtam hinni. Az internetről viszont azt olvasom, hogy 1970-ben Trevisóban, az „Alle Beccherie” étteremben született. Ezt állítja az „Alle Beccherie” weboldala, és büszkén hivatkozik arra, hogy az eredeti forma egy kerek tortáé volt, és hogy először „tira me sù”-nak hívták. Egy történet, amit Anna Maria Volpi gasztronómiai újságíró sok-sok internetes oldalon át egészen a Wikipediáig elvitt. Aztán persze jött egy ráérő amerikai: az igazi feltaláló Baltimore-ban él, a szép Carminantonio Lannaccone nevet viseli, és valamikor volt egy kis étterme Trevisóban. Ő maga nem tartja magát nagy felfedezőnek, hiszen csak egy desszertet talált ki, nem a telefont. Átadta egy sógornak, aki eladta a receptet az „Alle Beccherie”-nek... és ezenkívül az új desszert nagyon-nagyon gyorsan elterjedt. Nemrég Trevisóban jártam, és azonnal az „Alle Beccherie”-be siettem: mindenhol az első tiramisura utaló jeleket kerestem – de nem találtam semmit. Még a meglehetősen hagyományos venetói étlapon sem. Miért dicséri az étterem a találmányát csak az interneten? Talán azért, mert Trevisóban jó néhányan vannak, akik kitalálták a tiramisut? Vagy legalábbis tudják, hogy nem az „Alle Beccherie” volt? A kibertér csaknem korlátlan lehetőségeket nyit meg – a kulináris legendagyártás előtt is. És ha még egyszer megkérdeznek, hogy a krimijeim receptjeit magam találom-e ki, egyszerűen csak azt kérdezem majd: Jó?

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!