Bár a vadonatúj bécsi Sake.Wien szakéfőzdének a Landstraßer Barmherzigengasséban még nincs lépcsője, és egyelőre egy összecsukható létrán kell bemászni Bécs első „Sakagura”-jába, de egyébként már minden megvan és üzemel: a rizsmalom, a rizsmosó medencék, a gőzölőberendezés, a szent Koji-helyiség, a pincészet az indító- és erjesztőtartályokkal, a prés, a palackozóüzem és a raktár; valamint az előszoba is egy nagy képernyővel, amelyen hamarosan talán a szakés körökben oly nagy becsben tartott The Birth of Sake című film is fut majd.
A bécsi szaké első adagját januárban palackozták, mutatták be barátoknak, néhány sommelier-nek és vendéglátósnak, és mit is mondhatnánk: „állandóan csörög a telefon” – mondja Matthias Schweger, a projekt kezdeményezője és vezetője.
Valószínűleg azért is, mert éppen most van a legmegfelelőbb idő arra, hogy Európában szakét főzzünk. Schweger, aki korábbi életében a tévés szakmában dolgozott, az Okay ifjúsági műsort moderálta, az Edelweiss és a Bingoboys popformációkat produkálta, és társalapítója volt a német Viva videocsatornának, már elég régóta tervezi ezt a szaké-dolgot. Sok évvel ezelőtt fedezte fel magának az ominózus italt, és figyelte, hogyan kezdett lendületet kapni a téma Londonban és Berlinben.
Akkoriban azonban nemcsak új piacok nyíltak meg a japán szaké számára, hanem a szakéfőzdékben is lezajlott és zajlik néhány éve egyfajta generációváltás, amely a reneszánsz és a technológiával segített gyártási precizitás növelésének évei után a 80-as és 90-es években most a régi, kézműves technikákhoz, rizsminőségekhez és regionális hagyományokhoz való visszatéréshez vezetett. Tehát egészen hasonló mechanizmusok, mint amilyeneket az európai borvilágban is megfigyelhetünk. Ami azt jelenti: a szaké éppen most válik igazán érdekessé és elég menővé.
Mert eddig a szaké számunkra inkább egy furcsa ital volt, amit japán éttermekben furcsa edényekből és furcsa (téves) hőmérsékleten ittunk, nem azért, mert jó íze volt, hanem mert valahogy hozzátartozott. Az umami-boom és a Koji-fermentáció minden formájának kvázi-vallásos tisztelete nyomán azonban a fermentált rizsből készült ital most jelentős hátszelet kapott.
Matthias Schweger először otthon, kvázi a fürdőkádban kezdett szakét főzni, majd elvégzett egy szaké-sommelier tanfolyamot Berlinben, „svájci háziasszonyokkal és csillagos éttermek sommelier-jeivel közösen”. Aztán jelentkezett az egyik rendkívül ritka szaké-tanulmányi útra, amelyet Yasutaka Daimon, egy Kiotó és Oszaka közötti tiszteletre méltó főzde tulajdonosa és főfőzőmestere néhány éve kínál nem japán szakéfőzőknek, és megkapta a lehetőséget: két hét szakéfőzés-tanulás Japánban. Az ilyesmi tulajdonképpen egyfajta küldetés.

Matthias Schweger keresett egy helyszínt, meg is találta egy Ahrenbergpark melletti ház pincéjében, a ház tulajdonosával együtt pedig egy befektetőt is. 2019 óta folyik a főzés, az első európai, norvég szakéfőző támogatásával, és olyan berendezésekkel, amelyeket Schweger saját tervei alapján Kínában készíttetett el.
A rizs Olaszországból származik. Bármennyire is ragaszkodik az elveihez, a rizst nem Ázsiából szerzi be, hanem – hoppá! – biológiai Arborio rizsből főz, vagyis abból az anyagból, amiből a rizottót készítik. És azt az elképzelést is hamar elvetette, hogy a klasszikus szaké-hierarchiában rendkívül fontos polírozási fokot érje el. Ugyanis a polírozómalom, amit Kínából hozatott, bár kereskedelmi forgalomban kapható, nem alkalmas szaké készítésére, mondja Schweger: „Japánon kívül egyetlen olyan malom létezik, ami ér valamit; azt egy kaliforniai vállalat üzemelteti, amely 2012-ben állított fel egy japán csúcstechnológiás malmot a Central Valley-ben.” És a polírozás – mint tulajdonképpen minden a szakéfőzésben – rendkívül kényes ügy: „ha ott valamit elrontasz, a rizsszem megreped vagy szélei lesznek, többet ártasz vele, mint használsz.” Az ő Arborio rizse gyönyörűen polírozottan érkezik Olaszországból, csak éppen 90%-os. A polírozást Matthias Schweger inkább jövőbeli projektnek tekinti (amelyhez a gerasdorfi Österreis-től Gregor Neumeyerrel működik együtt). „Mi egyelőre 'minimál invazív' módon főzünk, ami japán viszonylatban elég szokatlan.” A tradicionalisták erre biztosan húznák a szájukat, mondja, ugyanakkor tudomása szerint jelenleg Japánban is egyre több olyan főzde van, amely így dolgozik.

Szakét főzni – ilyen bonyolult: A rizst lemossák és beáztatják, miközben mind a víz mennyisége, mind a rizs és a víz közötti hőmérséklet-különbség fontos, „minden apró részlet döntő, mindennek van hatása”. A mosás és áztatás kézzel történik, függőmérleggel állapítja meg Schweger, hogy megfelelő-e a nedvességtartalom, aztán a puha szemekkel irány a hűtőhelyiség „homogenizálásra”.

Most következik a gőzölés. Schweger ebből a célból lemérte a helyszínen a Daimon-főzde gőzölőjét, és készíttetett egy másolatot – csak négyszer kisebbet. 170°C-on a gőzkazánban megy végbe az úgynevezett „zselatinizáció”, a főzéssel ellentétben a gőzölésnél a rizs nem ázik ki, 45 perc elteltével a főzés befejeződik, „az illatából már lehet érezni, hogy kész”. Érdekesség: A gőzölőben nemcsak rizs van, hanem (mosható és újra felhasználható) műanyag rizs is, amely gondoskodik arról, hogy a hőmérséklet egyenletesen eloszoljon a kazánban. Igen, Japánban létezik iparág a műanyag rizs számára...
Most a rizst kendőkre halmozzák, és hagyják a levegőn kihűlni, ez az a pillanat is, amikor Matthias Schweger felviszi a mitikus Koji-gombát. A felvitt por mennyisége – természetesen – döntő, pontosan 2,8 gramm kilónként, a szent anyag elosztásánál viszont individuálisabban járhat el – Schweger ehhez a parmezánszórót használja.

Aztán komolyra fordul a dolog, mert most jön a Koji-helyiség: egy hőmérséklet- és páratartalom-szabályozott tiszta helyiség, „Koji-Muro”, ahogy a japánok mondják, „kvázi a szakéfőzde szent helye”, ezért is helyezte el itt a Sake.Wien csapata az ajtófélfán a jóindulatú háziszellem jelképét, biztos, ami biztos. 48 órán keresztül alakítja itt a Koji-gomba a keményítőt cukorrá, teszi a rizst Koji-rizzsé, és kölcsönöz a rizsszemnek további ízt. Aki itt dolgozik hőségben és párában, annak fertőtlenítenie kell a kezét és a lábát, és hajhálót kell viselnie, „már azoknak közülünk, akiknek van még hajuk” – nevet Schweger.
Ismét az időzítés a döntő, a micéliumnak be kell vonnia a rizst, de nem szabad „kivirágoznia”, a tömeget kézzel érzékletesen elmorzsolják és összekeverik, aztán mehet a kis indítótartályba, ahol a Koji-rizst összekeverik a vízzel és az élesztővel. Egyébként Matthias Schweger az élesztőt és a Kojit is Japánból küldeti magának, „próbálkoztam európai élesztőkkel, a különbség óriási”.
Két hétig erjed az indítócefre, a „Moromi”, a keverék a későbbi termék szempontjából döntő: ha itt már „Kakemai”, tiszta gőzölt rizs, Koji nélkül, kerül bele, a későbbi szaké ízét egy rizs dominálta irányba formálják, a bécsi szaké viszont a „Koji-forward” kategóriába tartozik. Az erjedés folyamatos megállítása és újraindítása hőmérséklet-szabályozással oda vezet, hogy a Koji-rizs nem erjed át túl gyorsan, „így hozzuk elő a gyümölcsös jegyeket” – magyarázza Schweger.

És végre az erjesztőtartály: Ez, ahogy az várható volt, szintén elég bonyolult, mert három „etetés” történik, vagyis a tartályt a cefre, a gőzölt rizs és a víz keverékével három lépcsőben töltik meg, az első és a második között még egy nap is eltelik, a „tánc napja”. Ha végre minden benne van, a bécsi szaké akkor körülbelül két hétig erjed, minden nap mérnek, végül Schweger laborba viszi a cefrét – nem, nem Japánba, hanem a raktárba.
Most következik a préselés, ez is speciális a szakénál, mert az erjedt rizspépet vászonzsákokba töltik, amiket aztán kipréselnek. Japánban létezik egy speciális hajtogatási technika, amellyel a tartályokat lezárják, de Schweger nem akart az origamira hagyatkozni, teljesen romantikamentesen kábelkötegelőkhöz nyúltak. És mivel a préselés egy borpréssel a teljesen eltérő szerkezet miatt nem működött, a bécsiek egyszerűen improvizáltak: a tíz kilós zsákok egy tartályba kerülnek, két vizesládával lenyomtatják őket, kész. Yasutaka Daimon mester remélhetőleg sosem tudja meg.
Az sem, hogy az első adagnál megakadt az erjedés, a második pedig már csak „kissé édes” lett. A préselés után egyébként még egyszer tartályba kerül tisztításra, majd palackozásra, és ha megkérdezik Schwegert, hogy ez nem őrülten bonyolult-e, azt mondja: „de, de borásszal akkor sem cserélnék – csak évente egyszer termelni, és egész évben félni a jégesőtől, fagytól, szárazságtól, gombáktól stb.”
Ha a bécsi szaké igazán beindul, kéthetenként 800 literes palackozást terveznek, különböző rizsfajtákkal valószínűleg hamarosan kísérletezni fog, egy Sake Pet Nat pedig biztosan szerepel a tervekben.
Salzburgi Alpin Sake. Japánban a fiatal szakács, Stefan Sigl még nem járt, de Norvégiában igen – és ott elkapta a fermentációs láz. Visszatérve Salzburgba, kicsit kutakodott a YouTube-on, megtalálta az említett The Birth of Sake című filmet, és az Alpin Sake gondolata testet öltött. Az első, a szülői pincében főzött kísérlet 2019-ben 60 litert eredményezett, és megkóstoltatta akkori kollégáival a Hangar-7-ben. El voltak ragadtatva. Összeállt haverjával és szintén szakács Lukas Sorgerrel, Sankt Georgenben berendeztek egy kis főzdét, és mivel a japán szaké-tökéletesség számukra eleve elérhetetlennek tűnt, úgy döntöttek, hogy „saját szaké-stílust teremtenek”: Osztrák biotermesztésű rizs, szárazföldi termesztésből, a polírozási fok nekik inkább mindegy, a Koji-rizs egy erjesztőszekrényben érik, ami érdekli őket, az a kiegészítőkkel való munka. Tehát például calamansi-lé hozzáadása, „mert Yuzu már úgyis mindenhol van”, ahogy Stefan Sigl mondja, vagy Shiso-füvek vagy sárgabarack együtt-erjesztése, „mi ezt hasonlóan csináljuk, mint a kézműves söröknél”.
Négy fajtát főz a két úttörő, tavaly összesen 2000 liter volt. Tizenkét százalékos alkoholtartalmával az Alpin Sake inkább az aperitif szegmenst célozza meg, a markáns gyümölcsös és fermentációs jegyek kielégítik a fiatal Koji-közösséget.
Még egy bécsi szaké. És akkor hirtelen feltűnik még egy bécsi szaké-projekt, bár apró, de mindenképpen figyelemre méltó: Florian Sommer tíz éve foglalkozott makrobiotikával, és ezzel együtt rizzsel és gabonafélékkel, tempeht készített, lenyűgözték a fermentációk. „De a szaké, az mindig is a szent grál volt” – mondja.
Amit három éve mégis megkísérelt megkeresni, „mert ha valami tetszik, tudni akarom, hogyan működik”. Az első szakét még inkább csak „összekutyulta”, ahogy mondja, kenyérélesztővel és saját készítésű Amasakével (fermentált rizsből készült édes ital). A második, 140 literes kísérlethez összeállt egy barát biokémikussal és fermentációs szakértővel, olvasgatott kicsit a témában, olasz kerekszemű rizst, belga Kojit és pezsgőélesztőt szerzett be, és az már egészen jó lett. Nagyon rusztikus, elég erős, nagyon „természetes”, de határozottan egy szaké. „Engem az érdekel, hogy élesztő segítségével hozzam ki a rizs gyümölcsös komponenseit, bármilyen adalékanyag beleöntése nem érdekel” – mondja Sommer.
A japán hagyományok vagy szaké-hierarchiák egyáltalán nem korlátozzák, „meg akarom mutatni, hogy bárki csinálhat szakét, akit érdekel, iránymutatások nélkül is, mert én nem vagyok japán”. Azt nem, de garantáltan a legjobb Donaustadt-i szakéfőző a világon. —

A szaké-lexikon
Szakéból számtalan különböző fajta létezik, a portói borok osztályozása ehhez képest gyerekjáték. A prémium szakét azonban hat meghatározott kategóriába sorolják, amelyek elsősorban a polírozási fokban különböznek, és abban, hogy a szaké megfelel-e a tisztasági törvénynek („Junmai”, japánul „tiszta rizs”), vagy préselés előtt alkoholt is adtak-e hozzá – ami szintén hagyományos, szintén lehetővé teszi a csúcsminőséget, de a szakének más karaktert kölcsönöz.
Junmai: A nem vágott szaké alapminősége. A Junmai-szaké polírozási foka legalább 70%, a rizsszemnek csak 30%-át távolítják el, ami alapvetően erős, telt ízvilágot eredményez. Junmai-szakénál gyakran előtérbe kerül a helyi rizsfajta karaktere is, ami japán megítélés szerint ugyan valamivel kevésbé nemessé teszi, de a terroir-gondolat szempontjából természetesen nagyon érdekes.
Honjozo: A Honjozo-t is legalább 70%-ra polírozzák, az erjedés utolsó szakaszában még legfeljebb 10% desztillált alkoholt adnak hozzá, amitől frissnek és száraznak tűnik. A Honjozo-t Japánban a klasszikus sushis, sashimis és könnyű ételek mellé való szakénak tartják.
Ginjo: A következő minőségi szint a Junmai Ginjo és a Ginjo, mindkettő legalább 60%-os polírozási fokkal. A Ginjo-t nagyon lassan és nagyon hűvösen erjesztik, ami biztosítja az aromák erős kifejeződését, itt is alkoholt adnak hozzá az erjesztés utolsó napján, ami
még jobban aláhúzza az alma, dinnye és banán gyümölcsös jegyeit.
Junmai Ginjo: Nem vágott szaké 60%-os polírozási fokú rizsből – kerekebbnek, lágyabbnak, teltebbnek hat, egy különösen harmonikus szaké, amelyet Japánban hasonlóan használnak, mint az erős fehérbort, tehát erős halételekhez, tenger gyümölcseihez és fehér húsokhoz.
Daiginjo: Ez a szaké az alkohollal dúsított rizsborok csúcskategóriáját képviseli. Legalább 50%-os polírozási fok, gyakran 40 vagy akár 35%. A cefrét rendkívül hűvösen erjesztik, itt is alkoholt adnak hozzá, ami maximális aromasűrűséget eredményez. A Daiginjo meditációs szakéként ismert, vagy az a választás, ha különösen komplex, kiváló minőségű ételeket – kulcsszó: Kaiseki – kell kísérni.
Junmai Daiginjo: A szakék legtisztábbja és legnemesebbje nem feltétlenül az, amelyik a legkönnyebben iható. Itt is 50%-os vagy az alatti a polírozási fok, a szakéban előforduló akár 500 különböző aroma itt olyan sűrűn csomagolt, de olyan harmonikusan és kiegyensúlyozottan összefonódott, hogy nagyfokú figyelem indokolt ezen földöntúli ital élvezetéhez.
Ezen a hat kategórián túl számos szaké-stílus létezik, amelyek a feldolgozásuk révén határozzák meg magukat, ugyanaz a szaké több ilyen tulajdonsággal is rendelkezhet:
Fukuro-tsuri: Hozzáadott nyomás nélkül préselt szaké, tehát a présből saját nyomáson szabadon kifolyó szaké, összehasonlítható
azokkal a minőségekkel, amelyeket az olívaolajnál vagy a borászatban ismerünk.
Nigori-Sake: Szűretlen szaké, amelynek eredetileg inkább „parasztos” imázsa volt, de jelenleg a fiatal szakékészítő generáció körében ismét kezd figyelmet kapni.
Kimoto-Sake: Egy ősrégi főzési módszer, amely nagy munkaigényű, mert a cefrét nyitott indítókádakban naponta többször fapálcákkal keverik fel. Ez oda vezet, hogy tejsavbaktériumok lépnek be az erjedésbe, és a szaké így savanykás jelleget kap. A 20. század elején ez a főzési módszer igazából eltűnt az ellenőrzött folyamatok javára, de a „Natural Sake” szcénában éppen reneszánszát éli.
Genshu-Sake: Így nevezik azokat a szakékat, amelyeket nem hígítanak vízzel a 15–17%-os „ivóerősségre”, hanem természetes, körülbelül 18–21%-os erősséggel palackoznak. A Genshu eredetileg csak közvetlenül a szakéfőzdékben volt szokásos kóstolási célokra, manapság jégbe hűtve isszák, mint a vodkát.
Kijo-shu: Császári szakénak is nevezik, amelynél a tartályok rizzsel és Kojival való etetésénél nem vizet, hanem szakét használnak folyadékként. Nagyon ritka.
Koshu: Ritka „évjáratos szaké”, amely – a savtól és alkoholtartalomtól függően – akár három év érlelésen is átesik. Japánban igazából szokatlan eljárás, a kísérletező kedv azonban mára erősen megnőtt a főzdékben, érlelik acéltartályokban, fahordókban vagy palackban. A Koshu-szakékat karamellás, sötét aromák jellemzik.
Sparkling Sake: Egy jelenleg elég erős trend, amelynél a minőségi filozófiától függően nagyon változatosan dolgoznak. Kereskedelmi termékeknél a szakéhoz egyszerűen szénsavat adnak, a következő szint a Charmat-módszer lenne, vagyis tartályos erjesztés a természetes erjedési nyomás megtartásával. A legérdekesebb minőségek azonban a palackos erjesztésű szakék, vagy klasszikus módszerrel, vagy Pet Nat-ként.
Sake.Wien
Barmherzigengasse 10, 1030 Bécs
T 0699/10 05 65 86
sake.wien
36€/0,75 l
Alpin Sake
5113 Sankt Georgen bei Salzburg
office@alpinsake.at, alpinsake.at
wagners-weinshop.com
35€/0,75 l
Bécsi szaké/Florian Sommer
Augora-nál: Stumpergasse 1a, 1060 Bécs
T 0660/959 97 67
augora.at
22,80€/0,375 l