A-La-Carte

Please don´t order (2009/4)

Ibolya, Japán, irónia és só: a bar-tanácsadók, mint Joe McCanta, ismerik a koktélok jövőjét. Előrebocsátva: a bárkultúra nemcsak Caipirinha-t jelent.


Please don´t order

Anna Burghardt szövege Fotó: Phillip Horak
A bári időszámításban is ismerik a BC és AC fogalmakat. Igaz, Krisztus nélkül paraméterként. „Before Cranberry juice (áfonyalé előtt) és After Carton (doboz után)” – magyarázza Joe McCanta a koktélvilág időbeli határköveit. Igen, állítólag volt egy olyan időszak is, amikor elboldogultunk a vörös, kesernyés lé nélkül. Hogy mit hoz a Tetrapak utáni korszak, azt az olyan emberek tudják, mint McCanta. A 28 éves szakember a vezető mixológusok egyike, olyan csapos, aki alapos áttekintéssel rendelkezik a nemzetközi trendekről. Egyike azoknak, akik megmutatják, mi lesz évekkel később az aprés-ski bárokban felszolgált koktél. Egyike azoknak, akik utálják a Blue Curaçaót, a Red Bullt és a kész szirupokat. Miközben a leggyakoribb rendelések még mindig a „Caipi”, a „Cosmo” és a „Mojito”, ő és társai már régen továbbléptek. Ami nem jelenti azt, hogy Joe McCanta londoni „Saf” bárjában – amelyet a New York Times az organikus koktélok epicentrumának nevezett – ne kaphatnánk Mojitót. Bár házon belül legutóbb már csak „bane of existence”-nek, azaz átoknak és veszedelemnek hívták. „Minden londoni Mojitót rendel, és minden csapos utálja őket” – mondja McCanta. Ezért választás elé állította saját magát: vagy PDO-nak kereszteli az italt (Please Don't Order – Kérlek, ne rendeld), utalva a New York-i PDT (Please Don't Tell) titkos bárra, vagy újra feltalálja. Mivel attól tartott, hogy a név önmagában nem elég elrettentő, az utóbbi mellett döntött, és most egy olyan rózsaszín Mojitót kínál, amellyel elszámolhat a lelkiismeretével: a különböző mentafajtákhoz, mint az ananász- vagy narancsminta, amelyeket a bár saját biokertjében termesztenek, többek között házi készítésű meggypálinkás rum és ugyancsak házi készítésű agavé-menta szirup kerül. Aki pedig nem akar hallani, annak éreznie kell: egy különösen nyűgös, az x-edik Mojitóhoz ragaszkodó és meg nem téríthető vendégnek az egyébként nagyon jól nevelt Joe McCanta évekkel ezelőtt rövid úton egy különleges, „Mat Roll” nevű kreációt szolgált fel. „A receptet nem is olyan nehéz követni” – vigyorog. „Veszed az alátétet, amin egész este dolgoztál, összegöngyölöd, és az összes folyós-ragacsos maradékot belőle egy pohárba öntöd. Valahogy biztos volt benne egy kis Mojito is.” Sok csapos hitvallását, miszerint „we serve people, not drinks” (embereket szolgálunk ki, nem italokat), Joe McCanta ezzel a produkcióval mindenestre alaposan figyelmen kívül hagyta. Megbocsátható neki, hogy egyszer nem a bárkultúra érdemeiért munkálkodott.
Hogy ez mennyire nincs rendben, azt abból lehet látni, milyen meglepetten tapasztalta bécsi látogatása során, hogy a Bar Italia munkatársával, Marco Panival egy hasonszőrű emberrel találkozott. A született olasz nemrégiben egyedüli osztrákként ült a Bar Convent Berlin zsűrijében, és hasonló elveket vall, mint Joe McCanta. A bio-összetevők ehhez hozzátartoznak. „Akkor viszont következetesnek kell lenni” – mondja Pani –, „organikus gin és utána permetezett limette hozzá, ezt nem tartom valami értelmesnek.” Mindketten ismerik a „Soul-Fruits” céget, a brit vállalkozás bio-termékek széles választékával rendelkezik – és kizárólag bárokat lát el. Ami Joe McCanta szemében meglehetősen fontos, mert „a szakácsoknak nem lényeges, hogy egy citromhéj jól néz ki-e, a csaposoknak egyszerűen mások az igényeik az összetevőkkel szemben.” Apropo citrom: Joe McCanta itt szimatolja „the next big thing”-et. A citrusfélék palettája a világ legjobb bárjaiban már tavaly is jelentősen bővült, és tovább növekszik. Ez azt jelenti, hogy olyan fajták is bekerülnek a mix-repertoárba, mint a Buddha keze, a kaffir lime vagy a yuzu.
A japán yuzu citrusgyümölcsért nemcsak Joe McCanta rajong. A brit bár-tanácsadó, Angus Winchester számára a yuzu egyúttal a jelenlegi csúcsot jelenti: a japán bározást. Olyan trend ez, amely a japán teaszertartáshoz igazodik, ugyanazzal a kontemplatív fókusszal, ugyanazzal a koncentrációval és pontossággal, a legapróbb részletek iránti tisztelettel. „Például egy zöldtea-likőrt hihetetlenül vékony sugárban, magasról töltenek a pohárba” – írta le Angus Winchester a koktélkészítés japán módját, amikor nemrégiben a Tanqueray Gin márkanagyköveteként a Halbestadt bárban ismertette az aktuális irányzatokat. Emellett Japánban más eszközöket használnak, a „Japanese Hard Shake”-kel jóval hidegebb italokat ráznak, és erősen építenek az ízbeli kontrasztokra, az umami-hatásra: „Ez olyan italt eredményezhet, amelynek az alsó rétege krémes-bársonyos, középen édes-gyümölcsös, felül pedig egy éles wasabi-jegy zárja le, egy kis sós sokkal. A pohár döntésétől függően jön azután az umami-érzet.” A japán bározásnál a vendég még inkább a középpontban áll, mint egyébként: az üvegek elővétele a polcokról, az üvegek kinyitása, mindent áhítattal ünnepelnek meg. A Japánban használt összetevők eközben a világ körüli poharakba vándorolnak. Calpico, egy tejital, Genmaicha, zöld tea pörkölt rizsszemekkel, jázmintea, sós lében pácolt cseresznyevirágok, az Umeboshi sós szilva, sőt még a misoleves is. Mert ki mondja, hogy az italok mindig csak édes és keserű alkotóelemekből állhatnak? A bacon-infúziós bourbon már nem ritkaság a csúcsbárokban, Marco Pani a „Bar Italiában” megkóstolt egy Pata Negrával készült bourbont. „Ehhez Maker's Markot használok, az ugyanis rozs helyett kukoricából, búzából és árpából készül, ami sokkal lágyabbá teszi, ez pedig egyszerűen jobban működik a Pata Negrával.” Tippje ahhoz, hogy az infúziót kényelmesen 40 °C-os hőmérsékletre hozzák: melegítsék a mosogatógépben.
Az infúziók és szirupok tekintetében Marco Pani és Joe McCanta egyetértenek: aligha van izgalmasabb dolog. Legyen szó sáfrányos-mézes szirupról, Earl Grey teában áztatott ginről, olyan vodkáról, amelyben licsi vagy sárgabarack és csillagánizs fürdőzött, vagy grépfrúttal és kardamommal ízesített rumról. „Az infúziók és szirupok gyakorlatilag a gerincünket alkotják” – mélázik Joe McCanta. „Ezek a névjegykártyáink – és az izgalmas ebben a regionális különbségek.” Ami tehát Ausztriában mákszirup, az Svédországban homoktövis-vodka, Japánban pedig wasabi-szaké. McCanta szerint éppen ezeket a regionális összetevőket kellene használni, és néha ironikus vagy elvont italokkal kísérletezni. Szóval talán egy dekonstruált cseh desszert házi rummal, máksziruppal és szilvalekvárral (powidl). Vagy egy Root-Beer-Flip, amelyhez egy klasszikus amerikai gyerekitalt, a vaníliafagylaltos Root Beert kell felhasználni. „Ezek olyan italok, amelyeket nem mindenki ért, mert nem mindenki ismeri a kulináris kódokat.” Különösen izgalmasnak találja az anakronisztikus italokat; azokat az italokat, amelyek igazán régimódiak, mint minden, ami -og végződésű, mint a Glögg vagy a Grog, ezeket lehet szerinte a legjobban ironizálni.
Azt az aktuális tendenciát, hogy a mix-összetevőket saját maguk állítják elő, Joe McCanta nem utolsósorban olyan kiadók munkájának tulajdonítja, mint a Mud Puddle Books, amelyek újra kiadják az előző századforduló koktélkönyveit. Míg az újabb könyvek többnyire csak kész összetevőkből álló italok receptjeit tartalmazzák, „milyen folyadékokat milyen arányban keverjek” mottóval, a 20. század eleji könyvek számos szirupreceptet sorolnak fel, sőt még a whisky-lepárlást vagy a keserűk főzését is elmagyarázzák – mondja a csapos. A keserűk (bitters) szintén egyfajta trendet és önálló tudományt jelentenek. Kérdés nélkül a német „The Bitter Truth” cég elixírjeit tartják a legjobbnak. Mint a régi iskola italainak meghatározó összetevője, ezek Joe McCanta szerint egy másik aktuális irányzatot képviselnek: a visszatérést a klasszikushoz, természetesen a legmagasabb minőségi elvárásokkal és a lehető legnagyobb hitelességre való törekvéssel. Hogy nem minden vodka alkalmas minden vodka-italhoz, az egyértelmű McCantának, aki az Absolut márkát képviseli. De egy Manhattant sem szabad tovább kukorica-bourbonnal készíteni, hanem rozspárlattal, ahogy az eredeti receptúra előírja. „Ma már nem csak simán egy Margaritát rendel az ember, hanem egy olyat, ami egy meghatározott tequilával készült, például El Tesoro.” Bár az ilyen kis manufaktúrákból származó szeszes italok már majdnem kimentek a divatból, a likőrök, mint a Crème de Violette, a Parfait d’Amour vagy a Cynar, viszont a legkülönbözőbb teák mellett nagyban jönnek fel – jegyzi meg.
A bár-tanácsadó, Angus Winchester kiegészítésként említi a legkülönbözőbb gyógynövények használatát: „Nem csak EGY fajta menta létezik” – ez volt az egyik hitvallás, amelyet bécsi látogatása során a leghatározottabban próbált átadni – olykor rendkívül szigorú arckifejezéssel kísérve. „Létezik vörös menta, létezik alma-menta, létezik bergamott-menta. Ezen kívül: gondoljatok a korianderre, levendulára, rozmaringra vagy a shisóra.” Ezenkívül a legfontosabb összetevők között ott vannak a tojások is, amelyeket például a flip italokhoz használnak. „Felejtsétek el a szalmonellát. Ez egyszerűen túl finom.”

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!